Főkép

A meglepő hasonlóság, azt hiszem, nem véletlen Sue Townsend nagysikerű Adrian Mole-sorozata és Richard Ayoade 2010-ben bemutatott Submarine című filmje között. Annak, aki ismeri az Adrian Mole-könyvek kissé esetlen főszereplőjét, semmiképpen sem fog csalódást okozni a film, ami csak 2011 októberében kerül majd a magyar mozikba: a Submarine ugyanis nem a mai tinédzserek, hanem sokkal inkább a 8-10 évvel ezelőtti fiatalok világába repít minket.
 
Ez az a világ, amit még nem fertőzött meg az, amit ma „tinédzser szubkultúrának” nevezünk: a kamaszok életének már-már természetes ürességét még nem a drogok és az alkohol töltik ki, hanem sokkal inkább valami bájos, megfoghatatlan rácsodálkozás a felnőttek világára és a szerelemre, mindeközben bemutatva azt, hogy másképp is fel lehet nőni, mint ahogyan azt a legtöbb mai fiatal elképzeli.
 
A Submarine főszereplője, Oliver Tate igen sokban emlékeztet Adrian Mole-ra: érzékeny, okosabb a generációja legtöbb tagjánál, állandó szorongás gyötri, főképp az emocionálisan kifejezetten zárkózott és mindenki számára „csodabogárnak” tűnő szülei miatt, a lányoknál pedig egyáltalán nincs szerencséje. A 15 éves fiúnak pont ezért két célja van az életben: el akarja veszteni a szüzességét a következő születésnapjáig, és rendbe akarja hozni szülei kapcsolatát. Meglepő módon, az előbbi bizonyul könnyebb feladatnak: a kiszemelt lány, Jordana Bevan azonban – Oliver szerencséje már csak ilyen – az őrület legtöbb jegyét magán hordozza.
 
Valószínűleg Jordana karaktere az egyetlen egyedi vonásokat mutató szereplő a filmben: zárkózott, csapongó, szeszélyes, néha azonban mintha kibújna a bőréből, megmutatja magát a világnak és Olivernek. Oliver azonban, hiába rajong a lányért, nem tud neki kellő figyelmet szentelni: felbukkan ugyanis a láthatáron az édesanyja egyik régi szeretője, aki felkavarja a család addig megszokott, mélységesen boldogtalan életét. Oliver ettől a pillanattól kezdve választás előtt áll: vagy a beteg édesanyjáért aggódó barátnője lelkét ápolja, vagy pedig megpróbál fellépni Graham Purvis, a minden bizonnyal elmebeteg, „fényterápiával” foglalkozó régi szerető ellen. Egy kamasznak ez nem könnyű döntés, hiszen természetes módon úgy érzi, hogy az ő kezében van a világ sorsa: vagy barátnőjét hagyja magára, vagy pedig végignézi a családja széthullását. A döntés egyik esetben sem lehet helyes, ezért úgy határoz, hogy egyedül megy végig az úton és nem támaszkodik senkire…
 
Ez azonban a lehető legrosszabb döntés, hisz így egy pillanatig úgy tűnik, hogy Oliver mindent elveszít: és ez az érzés az, amit a legtöbb kamasz olyan gyakran megtapasztal (vagy tapasztalt – a mai tinédzsereknél már semmiben nem lehetünk biztosak). Oliver hetekre bezárkózik, megpróbál eltűnni a világ szeme elől és eközben észre sem veszi, hogy felesleges lett volna a beavatkozás bármibe is: a dolgok maguktól szépen lassan megoldódnak…
 
A film erőssége azonban nem a történet: ugyanezekkel a cselekményszálakkal egy B kategóriás amerikai vígjátékot is rendezhetett volna Richard Ayoade, ez azonban nem így történt: a filmet egy walesi tengerparti városban forgatták, aminél jobban semmi sem fejezhetné ki egy problémákkal terhes kamasz hangulatát. A film operatőre, Eric Wilson pedig csodálatos munkát végzett: a képek mindegyike egyediséget és rengeteg ötletet hordoz, és olyan hangulatot varázsol a nézők elé, ami bárkiben felidézheti a hányatott kamaszélet pillanatait.

A vágás, a zene és a csend ereje tökéletesen szolgálják a hatásosan megkomponált képi világot - a filmet sokkal inkább emiatt érdemes megnézni, és nem a történet miatt, aminek talán egyetlen fő erőssége van: egyáltalán nem harsány eszközökkel mutatja be ezt a korszakot, amin egyszer mindenkinek keresztül kell esnie. A néző egy csendes, néhol komikus elemekkel átszőtt drámát lát maga előtt, ami bár kevésbé felkavaró, mint a nyers valóság képei, mégis éppoly elgondolkodtató és hatásos.