Főkép

Időről-időre mesekönyvet veszek a kezembe, ugyanis úgy vélem, a gyerekek, no meg a nekik szóló történetek másként látják, láttatják a világot, s ez csak jó hatással lehet rám. Segít kicsit kiszakadnom a megszokott gondolkodásból, ilyenkor rövid időre – kis túlzással – látom is környezetemet, nem csak nézem. Erre a nyárra Lakcfi János könyve jutott, amire már csak azért is kíváncsi voltam, mivel az előző műve dícsérő szavakat kapott az oldalon.
 

 
Átváltozós mesék – figyelmeztet a borító, rajta felnőtt szemmel beazonosíthatatlan figura néz meredtem rám. Nem vagyok biológus, ezért arra tippelek, hogy ez valami civilizációközelbe került állat lehet, elvégre „normális” macska nem hord kalapot. Természetesen nem ez a lényeg, hiszen tovább lapozva tucatnyi bűbájos történet vár felfedezésre, melyek szokás szerint ezúttal is a szerző egyedi stílusában kerülnek tálalásra.

Tapasztalatom szerint ezt a fajta elbeszélő módot vagy szereti az ember (mert olyan laza, hogy gond nélkül kibeszél a gyerekekhez, csapong, és egyenes út helyett kisebb labirintuson át halad az utolsó mondat felé), vagy nem (mert nem törődik a mesélés szabályaival, hol gyerekek, hol felnőttek a célközönség, és egy szójáték kedvéért sokmindenre képes), egyszóval köztes állapot nem létezik.
 
Nekem tetszik a stílusa, ahogy csűri-csavarja a mondatokat, s közben gondolkodásra, fantáziánk használatára késztet – és ezt tartom a mesék legnagyobb erényének. Nem tudom, ki hogy van vele, de amennyire látom, a fejünkre nőtt fogyasztói társadalomban nem csak az élelmet kapjuk előre csomagolva, hanem a világról alkotott véleményt is. Csak ez ugye, hiába fizetünk érte, nem a sajátunk.
Ezek a mesék pont arról szólnak, miként értelmezzük a világot, arra bátorítanak, hogy legyen saját véleményünk, és próbáljunk egy kicsit mindig a dolgok mögé látni.
 
Ha úgy tekintem, akkor az Átváltozós mesék egyfajta kézikönyv, benne pár gyakorlat az egyedi látásmód kialakításához. Segítségével például a hófolt már nem a tél lucskos maradéka, hanem valami egészen más, és a reggeli kávézás is sokkal izgalmasabbá válik.
 
Nem tehetek róla, de legjobban a rövid, felnőttekről szóló történetek tetszettek, mint például a „Késmese”. Ezekben valahogy egyszerre van jelen a mese és az a komolyság, ami általában a felnőtteket jellemzi. Az meg egyenesen zseniális, ahogyan lelepleződik az evőeszközök beszélgetéséből egy zsákutcába került emberi sors. Alcíme lehetne ez: emberi sors kenyérvágó késre és dugóhúzóra, valamint fából faragot vajazókra.
 
A teljesség kedvéért megjegyezem, hogy a kötetben szereplő írások között van, amely korábban más gyűjteményben már megjelent.