FőképMég az ég is megkönnyezte Bálványos Huba, Munkácsy Mihály-díjas grafikusművész távozását. Vele sírtunk mi is: család, barátok, kollégák, művésztársak, diákok.

Nehéz szavakba önteni azt a fájdalmat, amit éreztünk mi, akik ismertük. Mert egy dolog, hogy a művészvilág mekkora kinccsel lett szegényebb, de mélységesen sajnálom azokat, akik nem ismerték, s nem tanulhattak az embertől, aki mindig mosolygott, mindig sietett s mindig volt mindenkihez egy kedves szava.

Mielőtt az emberről mesélnék, tekintsük át, hogy kit kísértünk végső útjára szeptember 8-án a Budafoki temetőben.

Bálványos Huba 1938. június 7-én született Budapesten. A Művészeti Gimnázium elvégzése után 1956 és 1962 között a Képzőművészeti Főiskolán tanult, mestere volt Ék Sándor, Pap Gyula, Raszler Károly és Szőnyi István is. A Képzőművészeti Főiskola ábrázoló geometria tanáraként dolgozott 1963-tól 1972-ig, 1977-től a Budapesti Tanítóképző Főiskolán esztétikát, művészettörténetet, vizuális nevelést tanított.

Főiskolai tanár 1986-ban lett, 1992 és 2004 között a vizuális nevelési tanszéket vezette, 2008-tól professor emeritus. 1990-ben alapítója, 2007-ig elnöke volt a Felsőoktatási Vizuális Nevelési Kollégiumnak. Számos tudományos, művészeti, pedagógiai és ismeretterjesztő írást publikált és több felsőoktatási tankönyvet is írt.

1962-től tizenkét éven át volt a Fiatal Művészek Stúdiójának tagja, 1969 és 1971 között Derkovits-ösztöndíjas volt, 1991-ben az Eötvös Alapítvány ösztöndíját nyerte el. 1977 és 1986 között a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetségében a képgrafikus szakosztály titkára, 1986 és 1990 között alelnöke volt. Tagja volt a Nemzeti Kulturális Alap Közművelődési Szakmai Kollégiumának és a Magyar Mozgókép Közalapítvány Népszerű-tudományos Szakkollégiumának is.

Alakos munkáinak többsége litográfia, vegyes technikájú rajz és grafika. Nagyméretű falképeket is készített, iskolai emlékfalat és bronz portrédomborműveket. Linómetszeteiből, grafikáiból tematikus és műfajok szerinti mappák jelentek meg. Könyvillusztrációkat is készített.
Itthon több mint száz, külföldön öt egyéni kiállítását rendezték meg, emellett rendszeres résztvevője volt a grafikai biennáléknak. Számos alkotását vásárolták meg közgyűjtemények, a Magyar Nemzeti Galéria gyűjteményében is számos műve található.

Munkásságának elismeréseként több díjban részesült, 1979-ben Munkácsy Mihály-díjat, 1997-ben pedagógiai tevékenysége elismeréseként Szent-Györgyi Albert díjat, 2008-ban Eötvös József-díjat kapott, tavaly Csokonai Vitéz Mihály alkotói díjat vehetett át.



Mit is írhatnék az emberről? Akit megismertem személyében (nincs jobb szavam rá) csodalény volt. Ha listáznom kéne, hogy mi mindent köszönhettünk neki a főiskolai évek alatt (s után), sosem érnék a végére. Bár személy szerint a vizualitás jobbára kimerült nálam néhány frappáns elemzésben, Ő képes volt meglátni a krix-krax rajzaim mögötti tartalmat. Valószínűleg sosem választottam volna a rajztanári pályát, ha ő nem bátorít. Visszagondolva az is feltűnt (de Istenem, miért csak most?), hogy soha, de soha nem láttam szomorkodni, sosem volt negatív véleménye, csak bíztatni tudott, csak jóságot kaptunk tőle.

Olyan ember volt, akire nem csak mint művészre lehetett felnézni. Mindig szerény volt. A művészemberektől félni szokás, mert valamilyen ismeretlen fölényesség érezhető bennük. Ugyanez tetten érhető a nagyon tanult, intelligens egyetemi tanárok és értelmiségiek körében is. Benne nem volt semmi, csak szerénység és szeretet. Bármikor leülhettünk vele beszélgetni kicsit, önbizalmat adott. No lám, csak ismétlem önmagamat.

Mély a gyász. Erős a fájdalom. Kegyetlen a veszteség. Könnyes a szem...