Főkép

Történetünk 1977 tavaszán indul. Suzanne Pujol, az esernyőgyár-tulajdonos Robert Pujol felesége látszólag boldogan és gondtalanul éli az egyszerű kirakatfeleség életét férje mellett, miközben a férfi rendszeresen csalja más nőkkel – köztük titkárnőjével, Nadage-zsal is. Pedig Suzanne egy főnyeremény: 30 évnyi házasság után is gyönyörű és vonzó nő, aki nem ilyen bánásmódot érdemelne. Robert azonban nemcsak a feleségével bánik rosszul, hanem a gyárában is igazi zsarnok: megpróbálja a végletekig kihasználni a dolgozóit, miközben minél kevesebb ellenszolgáltatást nyújt nekik. Problémamegoldó képessége pedig abban merül ki, hogy megfenyíti (akár fizikai értelemben is) a lázadó munkást. Egy sztrájk alkalmával azonban elszabadulnak az indulatok, aminek következtében a munkások a saját irodájában ejtik túszul a tulajdonost. Suzanne a munkásosztályból származó, kommunista polgármester, Maurice Babin segítségével szabadítja ki férjét. A dolog pikantériája, hogy Babin régen a nő szeretője volt és még most is képes lenne bármit megadni érte.
 
Amikor az események után az orvos kényszerpihenőre küldi Robert-t, jobb híján Suzanne-nak kell elvállalni a cég irányítását. Az előzetes várakozásokkal ellentétben Suzanne sikereket ér el a krízis megoldásában és a gyár megreformálásban – hála emberközeli, megegyezésre kész, mégis határozott személyiségének. S míg a férje sosem akart a gyerekeikkel együtt dolgozni, Suzanne ezt a problémát is remekül megoldja: lányuk, Joëlle az irányításban segít neki, míg művészlelkű fiuk, Laurent az esernyők dizájnját tervezi. Három hónappal később aztán Robert visszatér, de nem hajlandó elfogadni az új helyzetet, ezért fondorlatos tervet eszel ki hatalmának visszaszerzése érdekében...
 
A film egyik fő témája a nők társadalmi szerepének bemutatása: a látszólag egyszerű, otthon ülő feleség szükség esetén képes ellátni a férje munkáját, bizonyos helyzetekben pedig sikeresebben lép fel nála. Persze ilyesmit sok helyen láthattunk már, és bizony nem egy olyan művel találkozhattunk, amely olyan szélsőségesen érvelt az emancipáció mellett, hogy az még a nők többségét is taszította. Ozon filmjének az egyik legnagyobb erőssége azonban éppen az, hogy nem erőltetetten mutatja be a nők egyenjogúságának fontosságát, hanem logikusan érvelve, példákkal illusztrálva. Emellett napjaink problémái is megjelennek a filmben: a gyárak külföldre költöztetése az olcsóbb munkaerő miatt, a leépítések az anyaországban, vagy éppen a vezető és a munkásosztály harca.
 
A film karakterei pedig abszolút eltaláltak. Mindegyikőjük egy-egy típuskarakter, mégis sokkal több annál. Ez részben a karakterek kidolgozottsága miatt van így, amihez aztán nagyon sokat hozzáad a színészek játéka. A Catherine Deneuve alakította Suzanne a leginkább kidolgozott és változásra képes karakter, s egyben ő a nők egyenjogúságának a megtestesítője is. A kirakatfeleségből kemény, céltudatos, mégis emberközeli nővé váló karakterhez emellett az is sokat hozzátesz, hogy Ozon még a film előkészületei előtt felkérte Catherine Deneuve-t a szerep eljátszására. Ám a többi karaktert sem szabad elhanyagolni: ott van a mindenkit kihasználó, kegyetlen bánásmódra hajlamos Pujol, akiről aztán kiderül, hogy neki is vannak érzései. Megformálója, Fabrice Luchini, korábban teljesen más típusú karaktereket alakított, így még feltűnőbb remek teljesítménye e szerep megformálásában.
 
A házaspár fia, Laurent a tipikus művészpalánta, aki nem érzi jól magát az apja által rászabott irányítói és kizsákmányolói szerepben, ám az anyja mellett nemcsak művészi ambícióit elégítheti ki, hanem megtanulhatja, hogy hogyan szolgálja mások javát a látszólag rideg és embertelen feladatok elvégzése során is. Laurent nővére, Joëlle pedig ifjú anya, akinek a férje állandóan utazik, ő pedig fél, hogy az anyjához hasonlóan rá is a kirakatfeleség szerepe vár majd, ezért aztán válni készül. A helyzet idővel igencsak bonyolulttá válik, és az is kiderül, hogy Joëlle nagy áldozatokra képes a férje és a gyerekei érdekében. A családtagokon kívül két fontosabb mellékszereplő akad a filmben, akik meghatározók a család sorsát illetően. Az egyikük Nadage, Pujol titkárnője, aki látványos átalakuláson megy keresztül, hiszen a Pujol utasításait szinte vakon követő fruskából határozott nővé válik, a változáshoz pedig Suzanne-ból és az ő magabiztos, tettre kész személyiségéből meríti az erőt. Nadage lassan, de biztosan sodródik az egyik állapottól a másikig, s végül mellékszerepe ellenére is fontos karakter válik belőle. A másik érdekes mellékszereplő a Gérard Depardieu alakította polgármester, Babin, aki a munkásosztályból származik és sok évvel korábban Suzanne szeretője volt. Babint az érzelmei rángatják bele a cselekménybe, s az érzelmei vezérlik minden egyes tettét. Ő az örök álmodozó, aki csupán boldog kispolgári életre vágyik Suzanne-nel az oldalán.
 
Az érdekes karakterek mellett a történet jó pár csavart is tartogat, amelyektől igazán jó kedvre derülhet a néző. Amikor pedig a film vége felé a szereplők felidézik Robert és Suzanne nászútjának egy jelenetét, azt is megértjük, hogy valamikor teljesen más volt a helyzet kettejük között, s a szerelem valóban lángolt. Ez különösen üdítő pillanat a sok egymással való harc közepette.
 
A film készítői egyébként gondosan ügyeltek arra, hogy valóban a ’70-es éveket adják vissza: nemcsak az autók és a ruhák idézik az akkori divatot, hanem még a zene kiválasztásánál is figyelembe vették az akkori ízlést és hangzást, amihez aztán tökéletesen párosulnak a jelenetek. Ozon nem tagadja meg magát, így ha nem is musicalt írt, igazán stílusosan zárta le a filmet Suzanne énekével, amihez szintén nagyon körültekintően választották meg a dalt.
 
Természetesen ennek a műnek is vannak hibái: Suzanne előéletéből több részletet is megismerünk, ám egyik titkának felszínre kerülésekor a nő hirtelen őszinteségi rohamában egész „titokheggyel” áll elő, ami egy kicsit erőltetettnek hat. A film másik hibája, hogy a rendező nem igazán tudta eldönteni, mit akar csinálni: műve egyszerű szórakoztató vígjátéknak túl komoly, szatírának viszont nem elég szókimondó, ez az eldöntetlenség pedig kissé furcsa utóízt kölcsönöz a filmnek.
 
A cím magyar fordítása pedig egyszerűen katasztrófa. Én gyakran megvédem a magyar fordítókat, ha nem szó szerint fordítják a címet, mert a cím így sokszor kifejezőbbé válik, de ebben az esetben olyan amatőr hibát vétettek, ami nem illik a mű színvonalához. Először is, a magyar cím nem fejezi ki igazán azt, amit az eredeti: a kirakatfeleséget, a vitrinben tartott „dísztárgyat”. Másodszor pedig a címről egy olyan sorozatra asszociálunk, aminek csak minimális köze van ehhez a vígjátékhoz. Emiatt a film vagy olyanokat vonz a moziba, akik valójában nem ezt szeretnék látni, vagy pedig elriaszt olyan nézőket, akik értékelnék a filmet.
 
Aki azonban a negatívumok ellenére leül megnézni a Született feleséget, egy remekbe szabott, szórakoztató, mégis komoly mondanivalóval rendelkező alkotást élvezhet végig. François Ozon, a mai francia filmgyártás csillogó alakja ezt a művét is nagyszerűen rendezte meg, a színészek alakítása pedig igazán szívhez szóló, így még jobban átéljük a szereplők gondjait, bajait és közben kicsit elfeledjük a saját nyűgünket.