Főképwww.klasszikcd.hu
 
Senkit ne tévesszen meg a borító: a Barbara valóban női név, a Tiberio Tinelli festményén szereplő úr pedig Giulio Strozzi, a librettista nagybácsi. Ám mivel a legismertebb kora barokk női komponistáról nem maradt fenn hitelesnek tekinthető ábrázolás, így képben meg kell elégednünk a kevésbé híres rokonnal is.
 
Mióta tudatosodott bennem, hogy léteznek nagy női zeneszerzők, egyre az foglalkoztat, miben különbözhetnek az ő szerzeményeik férfi pályatársaik kompozícióitól. Az 1664-es opus 8, Strozzi utolsó megjelent gyűjteménye – amely ráadásul önálló kiadvány és nem tartalmazza más szerzők darabjait –, sajnos nem sok támpontot nyújt ehhez. A „Hor che Apollo e Theti in seno” című serenata (voltaképp kantáta) kivételével, melyben a continuo és az ének mellett két hegedű is obligát hangszer, Strozzi a 17. századi velencei hagyományokhoz híven a szövegfestő, a fő hangsúlyt a deklamációra és a recitativóra helyező monodikus műveket írt.
 
Még a két operai ihletésű da capo ária, az „E pazzo il mio core” és a „Luci belle de ditemi perché” is az akkoriban megszokott módszerekkel éri el a kívánt hatást, vagyis teljességgel alárendelt – jóllehet az összhatás súlyos károsítása nélkül elhagyhatatlan – a kíséret, s szinte minden elem kizárólagosan a szöveget híven megjelenítő dallamot szolgálja. És természetesen komoly szerepet kap a művekben a kromatika, a barokkban az érzelmi feszültség tipikus kifejezője, amely egyes feminista elemzők szerint a „másik” kifejezésre juttatása az uralkodó, férfiúi renddel, jelen esetben nyilvánvalóan a hangrendszerekkel szemben. Vagyis ebben talán tetten érhető lehet Barbara Strozzi nőiessége, habár erősen kétlem, hogy tényleg tudatosan törekedett volna bármiféle nem eleve természetes különbözésre.
 
A már említett serenata („Hor che…”) lezárásában például a már a reneszánsz idején is ismert és alkalmazott, jellegzetes sirató motívumként van jelen az ereszkedő kromatikus dallam, és ugyan a Strozzi által zenei hangokba átültetett szerelmi halál kétségkívül csodálatos és elsőrangú példája a formának, sok más opera mellett hasonló megoldással találkozhatunk alig egy nemzedékkel később Henry Purcell utolérhetetlen operájának, a Dido and Aeneasnak leggyakrabban előadott áriájában is.
 
Így tehát a Fabio Bonizzoni vezette La Risonanza és Emanuela Galli gyönyörű és igéző előadásában feléledő áriák és kantáták többszöri meghallgatása után sem jutottam közelebb a nagy kérdéshez, hogy vajon miként tudnám felismerni a női muzsika lelkét és lényegét, azt azonban kijelenthetem, hogy a 17. századi velencei barokk hagyomány elsőrangú megnyilvánulásait hallhatjuk a lemezen, és talán nem kizárólag vájtfülűek élvezhetik a darabokat.
 
Előadók:
Emanuela Galli – szoprán
La Risonanza
Fabio Bonizzoni – csembaló, karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. E giungera pur mai alla linea crudele
2. E pazzo il mio core
3. Serenata con violini: Hor che Apollo e a Theti in seno
4. Aure gia che non posso dall’Idol mio
5. Luci belle deh ditemi perché
6. L’Astratto.Voglio si vo cantar
7. Che si puo fare
8. Cieli, stelle, Deitadi