Főkép1

Mezítlábas Edgar a lakóhajóján tartja a szemináriumait Sausalitóban. Száz dollárodba kerül, hogy megtudd, miért is vagy ezen a Földön. Jár mellé egy szendvics is, de aznap én nem voltam éhes. Nem sokkal korábban lelőtték John Lennont, és szerintem én már tudom, miért vagyunk ezen a Földön: megtapasztalni, hogy amit a legjobban szeretünk, azt elveszik tőlünk, nem annyira fennkölt terv alapján, mint inkább magas helyeken elkövetett hiba miatt.
Leálltam a Honda Civicemmel a parkolóórához, aztán csak ültem és hallgattam a rádiót. Már minden frekvencián az összes valaha írt Beatles-dalt szólt. A picsába, gondoltam, mintha újra a hatvanas években lennék, és még mindig Jefferson Archer felesége.
– Hol az ötös állás? – kérdeztem két arra csámborgó hippitől.
Nem is feleltek. Arra gondoltam, talán már hallottak John Lennonról. Aztán arra gondoltam, mit érdekel engem az arab miszticizmus, a szufik meg az összes minden, amiről Mezítlábas Edgar szövegel a heti rádióműsorában a KPFA adón Berkeleyben. A szufik boldog egy banda. Azt tanítják, hogy Isten lényege nem a hatalom, a bölcsesség vagy akár a szeretet, hanem a szépség. Ez abszolút új gondolat a világban, nem ismerik se a zsidók, se a keresztények. Én nem vagyok egyik sem. Még mindig a Musik Shopban dolgozom a Telegraph Avenue-n Berkeleyben, törlesztem a hitelt, amit Jeff-fel felvettünk a házra, amikor összeházasodtunk. Én kaptam a házat, Jeff nem kapott semmit. Ez élete története dióhéjban.
Miért érdekelne az arab miszticizmus bárkit is, akinek egy csöpp esze is van? Ezt kérdeztem magamtól, ahogy bezártam a Hondát, és elindultam a hajók sora felé. Főleg egy ilyen szép napon. Le van szarva, ha már elautóztam idáig: át a Richardson-hídon, keresztül a csiricsáré Richmondon, majd el a finomítók mellett. Az Öböl gyönyörű szép. A Richardson-hídon a zsaruk mérik az ember idejét: azt, mikor fizeted ki a hídpénzt, és azt, mikor érsz le a hídról a másik oldalon. Ha túl hamar lépsz be Marin megyébe, azért kemény pénzt kell lepengetni.
Én sose csíptem a Beatlest. Jeff megvette a Rubber Soult, én meg azt mondtam neki, hogy bárgyú zene. Házasságunk felbomlását akkortól számítom, hogy nap mint nap milliószor meg kellett hallgatnom a „Michelle”-t. Ez durván 1966 körül lehetett. Az Öböl-térségében sokak időszámítása alapul a Beatles-lemezek megjelenésén. Paul McCartney első szólólemeze utáni évben költöztünk szét Jeff-fel. Ha meghallom a „Teddy Boy”-t, elbőgöm magam. Abban az évben egyedül laktam a házban. Ne csináljátok. Ne éljetek egyedül. Jeffnek mindvégig ott volt a háborúellenes tevékenysége, az őt lekötötte. Én egymagamban a KPFA-t hallgattam, ahol olyan barokk zenéket játszottak, amiket tényleg jobb lenne elfelejteni.
Ott hallottam Mezítlábas Edgart, akiről először azt hittem, hogy egy seggfej, a vékony hangjával meg azzal a tónusával, ami azt sejtette, hogy hihetetlenül tetszik neki saját agyműködése, hogy minden szatoriban olyan gyönyörűségét leli, akár egy kétéves gyerek. Bizonyíték van rá, hogy az egész Öböl-térségben egyedül nekem támadt ez a benyomásom. Később az én véleményem is megváltozott; a KPFA késő éjjel elkezdte leadni felvételről Mezítlábas előadásait, és én ezeket hallgattam elalvás előtt. Félálomban az a monoton intonáció valahogy értelmesnek tűnik. Egy ízben többen is magyarázták nekem, hogy 1973 körül az Öböl-térségben sugárzott összes programba szubliminális üzeneteket rejtettek el, szinte bizonyosan a marslakók. Én a következő üzenetet vettem ki Mezítlábas szavaiból: „Te alapjában jó ember vagy, ne hagyd, hogy bárki más határozza meg az életedet.” Mindenesetre idővel egyre könnyebben aludtam el; elfelejtettem Jeffet és a fényt, ami a halálakor kialudt, csak néha ötlött eszembe egy-egy incidens, általában valami válsághelyzet a boltban a University Avenue-n. Jeff többször is verekedésbe keveredett ott. Viccesnek találtam.
Én meg, jöttem rá, ahogy a pallón felmentem Mezítlábas Edgar lakóhajójára, ezt a szemináriumot John Lennon meggyilkolásához fogom társítani, a két esemény nekem egységes egésszé forr össze. Szép kis alap a megvilágosodáshoz. Menj inkább haza és szívj el egy spanglit. Felejtsd el a megvilágosodás málé hangját; ez itt a fegyverek ideje; nem tehetsz semmit, megvilágosodás ide vagy oda; lemezbolti eladó vagy, bölcsészdiplomával. „Hitehagyott a jó”, valahogy így van. „Miféle vad cammog majd Betlehembe, megszületni.” Egy görnyedt teremtmény, a világ lidércnyomása. Yeatsből vizsgáztam is. Ötös alá lett. Ment nekem a tanulás. Sokszor egész nap csak ültem a lakásban a földön, sajtot ettem meg kecsketejet ittam, és a leghosszabb regényen gondolkodtam… Olvastam az összes hosszú regényt. A University of Californián diplomáztam. Berkeleyben élek. Olvastam Az eltűnt idő nyomábant, és nem emlékszem semmire; ahogy a mondás tartja: azon az ajtón jöttem ki, amelyiken bementem. Semmi hasznát nem vettem azoknak az éveknek a könyvtárban, amikor arra vártam, hogy kiírják az olvasójegyem számát, és odamehessek a kért könyvért. Ez persze valószínűleg sok emberre igaz.
Mégis jó évekként maradtak meg bennem, amikor még eszesebbek voltunk, mint azt hitték rólunk; pontosan tudtuk, mit csinálunk: a Nixon-rezsimnek mennie kellett; tudatosan csináltuk, amit csináltunk, és egyikünk se bánta meg. Jeff Archer halott egy ideje; John Lennon mától. Más halottak is hevernek az út mentén, mintha egy hatalmas valami haladt volna arra. Talán a szufik hite Isten belső szépségéről boldoggá tud tenni; talán ezért masírozok fel a pallón erre a luxus lakóhajóra: egy terv teljesül be most, amelyben az összes szomorú halál a semmi helyett összeadódik valamivé, sajátos módon örömmé alakul.
Egy ijesztően sovány fiú állított meg, aki narkós Joe barátunkra hasonlított: – Jegy?
– Erre az izére gondolsz? – Retikülömből elővettem a nyomtatott kártyát, amelyet Mezítlábas postázott, miután megkapta a száz dolláromat. Kaliforniában az ember úgy veszi a megvilágosodást, ahogy borsót a szupermarketben: méretre és súlyra. Két kiló megvilágosodást kérek, mondtam magamban. Nem is, legyen inkább öt kiló. Már teljesen kifogytam.
– A hajó végében – mondta a girnyó.
– Szép napot neked is – feleltem.


Ha valaki először látja Mezítlábas Edgart, azt mondja: ez az ember sebességváltókat javít. Százhatvanöt centi, és a kövérsége azt a benyomást kelti, hogy gyorskaján él, lényegében hamburgeren. Kopasz. A világnak ebben a részében az emberi civilizáció eme szakához képest rémesen öltözik: hosszú gyapjúkabát, kék pamuting és a legközönségesebb barna nadrág… de a cipője drága holmi. Nem tudom, hogy azt a micsodát a nyakában nevezhetem-e nyakkendőnek. Talán megpróbálták felakasztani, csak túl nehéznek bizonyult, elszakadt a kötél, és ő éli tovább az életét. A megvilágosodás és túlélés összekeverednek, mondtam magamban, ahogy leültem az egyik olcsó, összecsukható székre. Itt-ott már ültek, főleg fiatalok. A férjem halott, az apja is halott; az apja szeretője megevett egy bödönnyi nyugtatót, és a földben van, örök álomban, ami a célja is volt. Elég furán hangzik: a püspök halott, és vele a szőke norvég nő, akit a Püspökségi Diszkréciós Alapból tartott ki, legalábbis Jeff szerint. Mint egy vicc. Ma furcsa idők járnak, de akkor még sokkal furcsábbak voltak.
Mezítlábas Edgar odaállt elénk, és intett, hogy üljünk mind előre. Átfutott a fejemen, hogy mi lenne, ha rágyújtanék. Egyszer rágyújtottam egy asrámban egy Védákról tartott előadás után. Tömény utálat volt a jutalmam, plusz egy könyök a bordáim közé. Feldühítettem a fennkölteket. A fura az, hogy a fennköltek is ugyanúgy meghalnak, mint a köznép. Timothy Archer püspökben volt jó adag fennköltség, súlyra és méretre is, és nem ment vele semmire; ugyanúgy a földben nyugszik. Ennyit a spirituális dolgokról. Ennyit a vágyakról. Jézust kereste. Sőt, azt, ami Jézus mögött rejlik: az igazságot. Ha megelégszik a hamissal, még életben lenne. Ezen érdemes eltűnődni. A hamisságot elfogadó kisebb lelkek élik a világukat, nem vesztek oda a júdeai sivatagban. Korunk leghíresebb püspöke fűbe harapott, mert nem bízott Jézusban. Ezt érdemes megszívlelni. Talán elérem a megvilágosodást: tudom, hogy nem szabad kételkednem. Azt is tudom, hogy két üveg kólánál többet kell magammal vinnem, ha kiautózom a pusztába, tízezer mérföldre az otthonomtól. Hogy ne benzinkúti térképet használjak, mintha csak San Francisco belvárosában autókáznék. Azon ugyan meg lehet találni a Portsmouth-teret, de a kereszténység igazi forrását aligha, amely kétezer-kétszáz éve rejtőzik a világ elől.
Hazamegyek és elszívok egy spanglit, mondtam magamban. Ez időpocsékolás, attól kezdve minden az, hogy John Lennont lelőtték. Gyászolni is az. Feladtam a gyászt, ez az én böjtöm. Azaz abbahagyom a gyászt.
Mezítlábas felemelte a kezét, és beszélni kezdett. Nem is hallottam, mit mond; egyik fülemen be, a másikon ki, ahogy mondani szokás. Én vagyok a hülye, amiért száz dollárt fizettem, hogy ezt hallgassam; az előttünk álló férfi meg az okos, mert ő megtartja a pénzt, mi meg kiadjuk. Így lehet kiszámolni a bölcsességet: hogy ki fizet. Én ezt tanítom. Nekem kellene tanítanom a szufikat, meg a keresztényeket is, főleg az episzkopális püspököket, akik mindenféle pénzek fölött rendelkeznek. Pengess le száz dolcsit, Tim. Képzeljük el, hogy Timnek hívjuk a püspököt. Akár a pápát Györgynek, vagy Billnek a gyíkot az Alice-ben. Azt hiszem, Bill a kéményen ereszkedett le. Obskúrus utalás, és mint ahogy Mezítlábas szavait, kevesen hallják és még kevesebben emlékeznek rá.
– Halál az életben – mondta Mezítlábas –, és élet a halálban: az egységes kontinuum két modalitása, akár a jin és a jang. Két arc, a „holon”, ahogy Arthur Koestler nevezi. Olvassátok el a Janust. Mindegyik örömteli táncként hatol a másikba. Az Úr Krisna táncol át rajtunk; mindnyájan Srí Krisnák vagyunk, aki, ha emlékeztek, az idő alakját ölti fel. Az az ő igazi, egyetemes alakja. Végső alak, minden ember… minden létező pusztítója. – Ránk mosolygott gyönyörűséges örömmel.
Ezt a baromságot csak az Öböl-térségben tolerálják, gondoltam. Egy kétéves beszél hozzánk. Jézusom, milyen ostobaság ez az egész! Újra elfogott a régi ellenszenv, a dühös undor, amit Berkeleyben kultiválunk, és amit Jeff annyira szeretett. Ő azt élvezte, hogy minden semmiségen feldühödött. Én azt, hogy tűröm a baromságot. És még fizetek is érte.
Rettenetesen félek a haláltól, morfondíroztam. A halál összezúzott engem; nem Srí Krisna, minden ember pusztítója, hanem a halál, barátaim pusztítója. Őket kiválasztotta, mindenki mást békén hagyott. Kibaszott halál, gondoltam. Azokat vetted célba, akiket szeretek. Kihasználtad az ostobaságukat, és győztél. Kihasználtad az ostoba embereket, ami nagyon durva dolog. Emily Dickinson kamuzott, amikor az „előzékeny Halál”-ról hadovált; förtelmes gondolat, hogy a halál előzékeny. Emily nem látott hat kocsit egymásnak gyűrődve az Eastshore Freewayen. A teológiához hasonlóan a művészet is előrecsomagolt csalás. A földszinten az emberek verekednek, miközben én Istent keresem egy kézikönyvben. Isten, ontológiai érvek mellette. Vagy ami még jobb: gyakorlati érvek ellene. Nincs ilyen lista. Sokat segített volna, ha időben érkezik: érvek ostobaság ellen, ontológiai és empirikus, ősi és modern (lásd józanész). Az a baj a műveltséggel, hogy sok időbe telik, rámegy az ember életének jobbik fele, és mire végzel az iskolában, arra jössz rá, hogy jobban jártál volna, ha bankárnak mész. Kíváncsi lennék, a bankárok is töprengenek-e ilyesmiken. Ők azt kérdezik, mennyi a napi kamatláb. Ha egy bankár megy ki a júdeai sivatagba, valószínűleg visz magával jelzőpisztolyt, több kulacsot, száraz élelmet és kést. Nem egy feszületet, aminek egy korábbi hülyeségre kellett volna emlékeztetnie. Emberek pusztítója az Eastshore Freewayen, és mellesleg a reményeimé is: Srí Krisna, elkaptál mindnyájunkat. Sok szerencsét a többi vállalkozásodhoz. Már amennyiben ugyanennyire dicséretesek a többi isten szemében.
Tettetem csak, gondoltam. Ezek a szenvedélyek hamisak. Annyit lógtam az Öböl entellektüeljeivel, hogy beltenyésztett lettem; úgy gondolkodom, ahogy beszélek: nagyképűen és rejtvényekben; nem személyiség vagyok, hanem önmagát dorgáló hang. Sőt rosszabb a helyzet: úgy beszélek, ahogy hallok. Szemét be (ahogy a számítástechnika szakosok mondják), szemét ki. A legjobb lenne felállni és kérdezni Mr. Mezítlábastól egy értelmetlen kérdést, aztán hazamenni, miközben ő még a tökéletes választ fogalmazza. Így ő nyer, én meg hazamehetek. Nem ismer engem, én sem ismerem őt, csak mint egy ájtatos hangot. Már most a fejemben pattog, pedig még csak most kezdődött; ez az első előadás csak a sok közül. Ájtatos Locsogás… az Archer család fekete szolgájának a neve lenne, mondjuk, egy tévés vígjátéksorozatban. „Ájtatos, vonszold ide azt a fekete segged, hallod?” Amit ez a vicces kisember mond, fontos; Srí Krisnáról beszél, és arról, hogyan halnak meg az emberek. Ezt a témát személyes érintettségem révén tartom fontosnak. Ismerem, mert évekkel ezelőtt felbukkant az életemben, és azóta sem tágít.
Annak idején volt egy régi kis farmházunk. Ha bedugtál egy kenyérpirítót, kiment a biztosíték. Esős időben víz csöpögött a villanykörtéről a konyha plafonján. Jeff hébe-hóba egy kávésdoboznyi kátrányszerű fekete cuccot öntött a tetőre szigetelés gyanánt; a szigetelőpapírt nem engedhettük meg magunknak. A kátrány fityfenét se ért. Házunk több hasonló házzal együtt Berkeley lapos részén állt a San Pablo Avenue-n, a Dwight Way közelében. Az volt benne a jó, hogy Jeff-fel gyalog el tudtunk sétálni a Nagy Pech Étterembe (az egyesek szerint KGB-ügynök) Fred Hillhez, aki a salátákat csinálta, akié a hely volt, és aki eldöntötte, kinek a képeit teszi ki ingyen kiállítás gyanánt. Amikor Fred a városba jött évekkel ezelőtt, az Öböl körül az összes párttag ledermedt a félelemtől; ez jelezte, hogy szovjet politikus van a közelben. Azt is elárulta, ki Párttag és ki nem. Az elkötelezettek között félelem uralkodott, de senki más rá se bagózott. Mintha az eszkatológikus bíró válogatta volna ki a nyájat, a hűségeseket a közönségesek közül, csak ebben az esetben a nyáj reszkettek.
A szegénységről álmodni általános élvezetet váltottak ki Berkeleyben, melyet csak tetézett a remény, hogy a politikai és gazdasági helyzet romlani fog, a tönk szélére sodorva az országot: ez volt az aktivisták elmélete. Olyan hatalmas balszerencse, amely tönkretesz mindenkit, a felelősök és nem felelősök egyaránt vereségbe dőlnek. Akkor is teljesen őrültek voltunk, most is azok vagyunk. Művelt dolog őrültnek lenni. Például őrültnek kell lenni ahhoz, hogy valaki Gonerilnek nevezze el a lányát. Az egyetemen az anglisztika tanszéken azt tanították nekünk, hogy a Globe színház látogatóinak az őrültség vicces volt. Ma már nem az. A hazádban nagy művész vagy, de itt csak egy nehéz könyv szerzője. Nagy ügy, gondoltam. Egy rajzzal a margón, amin valaki az orrát piszkálja. És azért, mint ezért a beszédért, jó pénzt fizetünk. Az ember azt hinné, abból, hogy olyan sokáig szegény voltam, sokat tanultam, jobban vág az eszem. Erősebb a túlélési ösztönöm.
Én vagyok az utolsó élő ember, aki ismerte Timothy Archer püspököt a kaliforniai egyházmegyéből, a szeretőjét és a fiát, aki a férjem volt, névleg háztulajdonos és kenyérkereső. Valakinek jó lenne már… jó lenne, ha senki nem menne arra, amerre ők mind mentek, önként a halálba, mindnyájan egyesével, mint Parsifal, a tökéletes bolond.

A Kiadó engedélyével.