FőképNehéz az öregedő rockénekesek sorsa, hiszen a műfaj mintegy megköveteli, hogy gyorsan elhasználják legértékesebb kincsüket: a hangszálaikat. Nem egy esetben fordult már elő, hogy nagynevű és egykor szebb napokat látott torkok csak szenvedtek a színpadon, amikor újra összeállt, vagy akár régóta töretlen energiával működő együtteseik fellépésein a valaha még könnyeden meghódított, magas regiszterekben igyekeztek elfogadhatót nyújtani – többnyire kevesebb, mint több sikerrel.
 
Léteznek azonban – viszonylag ritka, de annál csodálatra méltóbb – kivételek, például a progresszív rockzene szinte minden jelentősebb formációjával, vagy legalább azokhoz kötődő muzsikusokkal közös munkákkal büszkélkedhető John Wetton; aki ráadásul basszusgitárosként még akkor is folytathatná, ha valamilyen balszerencsés fordulat következtében mégsem használhatná tovább kivételes hangját.
 
Kivételesnek mondom, hiszen valóban kevés az efféle, meleg tónusú, ugyanakkor erőteljes, himnikus dalok előadására különösen alkalmas, a dallamos progresszív rock megszólaltatásához pedig egyenesen ideális orgánum. Így nem csoda, hogy az áttörést jelentő Mogul Thrash-nagylemez megjelenésének negyvenedik évfordulóját ünneplő Wetton új albuma továbbra is a legmagasabb színvonalat képviseli saját műfaján belül, és ugyan komoly meglepetésekkel nem szolgál, bárki nyugodt lélekkel leemelheti a polcról, ha egy órányi kellemes és nagyszerű muzsikára vágyik.
 
Persze akadnak a korongon olyan, különösen jól eltalált szerzemények, mint a „Devil and the Opera House”, melyben Wetton és a több hangszeren is játszó Billy Sherwood partnereként a UK-t, a Jethro Tullt, a Yest és Frank Zappa együttesét is megjárt Eddie Jobson hegedül egészen fenomenálisan. És aki nem ódzkodik a szentimentálisabb daloktól, bizonnyal sok örömét lelheti az olyan számokban is, mint a kelta beütésű, Steve Hackett-tel közös „Goodbye Elsinore”, a himnusszerűen emelkedett „Don’t Misunderstand Me”, vagy a szerelmesen egymásba simuló énekszólamaival szintén himnikus hatású, szimfonikus-progresszív „Mighty Rivers”, melyben az eredetileg a Gatheringből ismert Anneke Van Giersbergen igéző hangját hallhatjuk Wettoné mellett.
 
Talán ennyiből is kitűnik, hogy a Raised In Captivity leplezetlenül összegző lemez. Rajta egy négy évtizede néhány kisebb kihagyástól eltekintve töretlen pálya jellegzetes stílusjegyeit fedezhetjük fel, és a felelevenítésben az említett művészeken kívül még olyan régi társak segítenek, mint a mai napig a Deep Purple-ben gitározó Steve Morse, a rövid Uriah Heep-es korszakban megismert Mick Box, vagy a Yes ex-billentyűs Tony Kaye. Mindegyik vendégzenész a maga egyéniségét teszi hozzá az amúgy roppant egységes anyaghoz, és ennek köszönhetően nem csupán magas nívójú, hanem rendkívül változatos is ez az irigylésre méltó diszkográfiát gazdagító opus.
 
Az együttes tagjai:
John Wetton – ének, basszusgitár, akusztikus gitár, billentyűs hangszerek
Billy Sherwood – minden egyéb hangszer
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Lost for Words (feat. Steve Morse)
2. Raised in Captivity (feat. Robert Fripp)
3. Goodbye Elsinore (feat. Steve Hackett)
4. The Last Night of my Life (feat. Alex Machacek)
5. We Stay Together (bonus track)
6. The Human Condition (feat. Tony Kaye)
7. Steffi’s Ring (feat. Geoff Downes)
8. The Devil and the Opera House (feat. Eddie Jobson)
9. New Star Rising (feat. Mick Box)
10. Don’t Misunderstand Me (feat.Tony Kaye)
11. Mighty Rivers (feat. Anneke Van Giersbergen)
 
Diszkográfia:
Caught In The Crossfire (1980)
King’s Road, 1972-1980 (1987)
Voice Mail / Battle Lines (1992, 1995)
Arkangel (1997)
Chasing the Deer (1998) – filmzene
Monkey Business (1998)
Welcome To Heaven / Sinister (2000)
Rock Of Faith (2003)
Raised In Captivity (2011)