FőképAz alábbi írás apropóját egy kiváló koncert, illetve az arról készült felvétel adja. Sajnálatos módon nem lehettem ott az eseményen, de becsületemre legyen mondva, hogy az elmúlt majdnem 1 évben a magasságos véletlennek köszönhetően többször láttam Deák Bill Gyulát a színpadon, mint összesen egész életemben.
 
Vannak előadók, zenészek, akik akkora szeletet kanyarítottak az időtlenség tortájából, hogy az valami elképesztő. Bill sem mai gyerek már, háta mögött tudhat megszámlálhatatlanul sok koncertet, utazást, stúdiófelvételt, de még mindig jó formában van, mind a színpadon, mind a stúdióban. Az az érdekes, hogy ugyanaz a hangulat, atmoszféra tudja belengeni egy kisebb, füstösebb klubban tartott fellépését, mint amikor egy fesztiválon, nagyobb színpadon ereszti ki legendás hangját.
 
A kőbányai zenesuliból kikerült zenészbrigáddal megerősített bandában elsőre furának hat, hogy észrevehetően nagy generációs különbség van a „Hang” és a zenészek között, de két dal után az ember feje elismerően bólogat, mert mindegyikük kiválóan teljesít, szinte lemezminőségben szólnak a nóták. Eleve nem lehet kis feladat egy sokat látott énekest kísérni, aki mellett olyan muzsikusok fordultak meg, mint Radics Béla, Orszáczky Miklós, Tátrai Tibor vagy Póka Egon. Láthatóan Bill is büszke erre az ifjoncokból összeverbuvált csapatra, hiszen a koncerten többször is bemutatásra kerülnek a srácok, akik előtt le a kalappal, amiért derekasan helytállnak a dalokban. A blues sosem lesz az a műfaj, amelyben kötelező a folyamatos headbangelés, és amelynek kötelező kelléke, hogy őrült módon fel kell szántani a színpadot, de láthatóan mindenki élvezi a zenélést, a közös munkát.
 
Annyira rossz leírni, de mégis igaz, hogy Bill személyes tragédiája kötelező eleme annak a felettébb őszinte keserűségnek, ami a zenéjéből árad. A lassabb, finomabb hangvételű dalok agóniája olyan szinten átjön az élő felvételekből, hogy arra nincs szó. Én nem tudom, hogy hány százszor hallgattam már meg életemben a „Rossz vér” című örökbecsűt, de még a mai napig megrendítő hatású tud lenni a dal. Ezek mellett ugyanúgy táncra perdül a láb, ha bekerül a repertoárba egy „Kopaszkutya” vagy a „Hosszúlábú asszony”. Természetesen ehhez az is kell, hogy a szövegek ne legyenek semmitmondóak, és maximálisan illeszkedjenek a karakterhez. A blues tipikusan mesélős műfaj, amit rém egyszerűen lehet hiteltelenné „varázsolni”, ha olyan énekes szájából halljuk a szavakat, akiről lerí, hogy köze nincs az általa megénekelt tartalomhoz. Az igazán jó dalok ereje, színe nem tompul, nem fakul, és hiába telik sebesen az idő, megmaradnak olyannak, amilyennek anno készültek.
 
Jó párszor végignéztem a DVD-t, és valahogy egyre jobban ráhangolódtam, mert szimplán és egyszerűen kimondva: jó. Nem több, nem kevesebb. Letisztult muzsikálás, örökérvényű dalok, kellemes hangulat, lelkes közönség. Attól mindig megdobban a szívem, amikor a mára már legendássá vált film, a Kopaszkutya jelenetei felidéződnek bennem azáltal, hogy Bill és Földes „Hobo” László együtt őrjíti meg a népet a színpadon. Félelmetes, hogy mindkét énekes már jócskán túl van a hatvanon, de a lelkesedésük ugyanolyan elánnal bír, mint a jó 30 évvel ezelőtt készült filmben. Hobo mellett vendégszerepel a koncerten Balázs Fecó, Hirleman Bertalan, Tornóczky Ferenc és Póka Egon, akik szintén csak emelik az est fényét és annak hangulatát. A korong egy interjút is rejt magában, amiben túl sok újdonságot nem mesél a Kapitány, de aki csak most ismerkedik meg Bill munkásságával, annak ez egy kiváló, szűkre szabott „kőbányai” történelemóra. Az itt felbukkanó fotók is megérnek néhány misét.
 
Furcsa, de valahogy ez a kortalan zene teszi az életet végtelenné, állítja meg az időt, és nem utolsósorban még fel is tölt némi energiával. Nehéz műfaj a blues, pedig nem tűnik annak első hallásra, de olyan szívet és „vallást” igényel, amivel csak születni lehet. Ahogy Bill mondta nekem tavaly, ő a mai napig hálás az égnek, hogy a szíve jó irányba húzta, és hogy megmutatta önmagának, melyik úton kell ahhoz haladnia, hogy boldog élete lehessen annak ellenére is, hogy nem egy, az életét megnehezítő csapást mért rá a sors.
 
Bizonyos kor felett már nem illik olyat kívánni, hogy még sokszor ennyit, de abban egészen biztos vagyok, hogy a DVD címe nem csupán Bill 40 éves énekes múltjára, hanem a következő többször 40 évre is éppúgy vonatkozik, amelyben remélhetőleg sok-sok ezer ember fog ráérezni ennek a műfajnak a keserű, ugyanakkor roppant módon valóságos ízére.
 
A DVD-n található dalok:
1. Országút előttem
2. A király meséje
3. A titkos lány
4. Hol az ég?
5. Felszarvazottak balladája
6. Hosszúlábú asszony
7. Rossz vér
8. Hatvan csapás
9. Kéne egy üveg bor
10. A nagy generáció temetésére
11. Zöld csillag
12. Bill kapitány imája
13. Üvöltsön a szél
14. Bill kapitány blues
15. Kopaszkutya
16. Áldozatunk fogadjátok
17. A zöld, a bíbor és a fekete
18. Kőbánya blues
 
A zenekar tagjai:
Deák Bill Gyula – ének
Fejér Simon – gitár, ének
Balázs Péter – basszusgitár, ének
Horváth Zsolt – billentyűs hangszerek
Szabó Csaba – dob, ütőhangszerek
 
Diszkográfia:
Rossz vér (1984)
Mindhalálig blues (1986)
Bűnön, börtönön, bánaton túl (1993)
Bort, bluest, békességet (1999)
Bill kapitány blues cirkusza (2001)
Hatvan csapás (2008)
A Király meséi (2009)