FőképSzegény ember Apocalypticája – egyik barátom ezzel a nem túl hízelgő mondattal tette helyére a kéttagú zenekart, miközben arra próbáltam rávenni a lejátszó mellett összegyűlt alkalmi társaságot, hogy füleljenek bele a lemezbe. Próbálkozásom nem aratott osztatlan sikert, amit részben a rossz időzítésnek (túl markáns zene szólt előtte és utána) tudok be, valamint annak, hogy nem voltak ideálisak a feltételek a korongra került feldolgozások befogadására. Alapfeltétel ugyanis, hogy a hallgató ismerje az eredetiket, amelyeket a két horvát származású huszonéves 2 csellóra értelmezve előad, ennek hiányában ugyanis pont a lényeg sikkad el, miszerint mennyire ötletes módon dolgozták fel a mára klasszikussá vált szerzeményeket.
 
Az Apocalypticás hasonlat pedig csak első hallásra igaz, mivel a Sulic-Hauser kettős nem csak a fémesebb területeken érzi magát jól, hanem a lágyabb, érzelmesebb nótákban is. Ráadásul úgy vélem a felfogásuk is eltér a finnekétől, hiszen drámaibb megközelítést használnak. Ettől persze még igaz, hogy van, ahol nagyon jó érzékkel nyúltak a kiválasztott műhöz, és van, ami csak átlagosra sikerült. Ez utóbbi főként akkor igaz, amikor a szöveg nagyon fontos tényező, ám ez náluk teljesen hiányzik.
 
Általánosságban elmondható, hogy ideális munkamegosztással dolgoznak: míg egyikük hozza az alapot, a ritmust, addig a másik hangszer a dallamot teszi hozzá. A legütősebb, legemlékezetesebb pillanatokat akkor hallhatjuk, amikor mindketten ugyanazt játsszák (például a Jackson átiratnál) – ezek egyértelműen a csúcspillanatok.
 

 
„Where the Streets Have No Name” – fura módon ezzel a U2 klasszikussal nem igazán tudtak mit kezdeni, többszöri nekifutás után is úgy érzem, semmit pluszt nem tudtak hozzátenni. Az addig rendben van, hogy egészen más irányba vitték el a számot, ami így sokkal „komolyzenésebb”, de ennek ellenére valahogy fakóbb az összhatás.
 
„Misirlou” – Ponyvaregény főtéma. Ez lényegesen jobb, mint az előző próbálkozás, egyértelműen filmzeneszerűbb a Tarantino mozijában hallhatónál.
 
„Use Somebody” – szeretem a Kings of Leont, ezért aztán Caleb Followill hangja nélkül hallani ezt a slágert enyhén szólva is meglepő volt. Mégis, a lényeget sikerült átmenteniük, és ha több nem is, de korrekt, a KOL előadásánál sokkal végletesebb, kontrasztosabbat nóta lett belőle.
 
„Smooth Criminal” – ezért az egyetlen feldolgozásért érdemes volt elkészíteniük ezt az albumot, ami képzeletbeli listámon egyértelműen az idei év egyik nagy meglepetése. Amit ezzel az önmagában is remek, gazdagon hangszerelt Michael Jackson gyöngyszemmel műveltek, az valami hihetetlen. Már a felvezetés izgalmas, majd lassan fokozzák a feszültséget, aztán berobban a főtéma, de itt még nincs vége, elvégre vannak közösen előadott részek – na az tényleg nem semmi. Az eredeti is kimondottan dinamikus volt, de ha lehet, ez a verzió még inkább az, esetünkben tényleg igaz, hogy a kevesebb hangszer sokkal intenzívebb élményt ad. Az egyik csúcspont a lemezen, simán veri az idegen hangyaboly próbálkozását.
 

 
„Fragile” – markáns hangulatváltás, következik Sting klasszikusa, amit szintén furcsa volt csellós verzióban. Azonban a meghitt, kicsit melankolikus tálalás van annyira jó, mint az eredeti – szöveg nélkül is.
 
„The Resistance” – a Muse szememben mindig is az öntörvényű bandák közé tartozik, viszont azt gondolkodás nélkül elismerem, tudnak valamit, ami különlegessé teszi a zenéjüket. Ez a számuk például első hallásra beégeti magát a hallgató hosszútávú memóriájába, így kell egyszerű módon örökzöldet írni. Azért Matthew Bellamy fejhangja nélkül egészen más az élmény. Miközben megmarad a rockos alap, valahogy líraibb lett, vagy ha úgy tetszik, szárnyalóbb, a zene visszaad valamit abból a felszabadultságból, ami valahol az eredetiben is benne volt, de nem ennyire, s ráadásul ezt az érzést jól ellenpontozza, lezárja a befejezés.
 
„Hurt” – ki gondolta volna, hogy Trent Rezor nélkül ez a szám annyival hatásosabb, mint két verőember cingár felvezető nélkül. Apránként feltárul előttünk minden, ami ebben a számban eddig rejtezett – igen, így kell hozzányúlni komolyzenei eszközökkel a kortárs szórakoztató zenéhez. Kis túlzással ez a verzió bármely hangversenyteremben megállná a helyét.
 
„Welcome To The Jungle” – adja magát az összehasonlítás, elvégre ezt a nótát még egy sikerre éhes, ifjonti lelkesedéssel száguldó banda hozta össze. Ugyanezt az erőt, energiát, elszántságot érzem a 2Cellos-ban is, ráadásul nyilvánvalóan elkapták a lényeget, a hangulatot – újabb csúcspont a lemezen.
 
„Human Nature” – itt sajnos azt kell mondjam, nem tudták felülmúlni Jacksont, sőt, igazából ez legfeljebb közepes átirat, valami nagyon hiányzik belőle.
 
„ Viva La Vida” – ez a Coldplay opus szinte kínálja magát a kiválasztásra, hiszen vonóshangszerek is vannak benne, ezért csak „kevés” átalakítást igényel. Talán ezért, talán másért – de ez is csak a korrekt feldolgozás szintjét éri el, nem tesz hozzá többet.
 
„Smells Like Teen Spirit” – a sláger, amit nem lehet elrontani, amivel bármelyik kezdő coverband képes feldobni hajnali kettőkor a hangulatot. Utoljára David Garrett előadásában hallottam ezt a Nirvána klasszikust, de ez sokkal izgalmasabb annál. Itt is megmaradt az eredeti hullámzása, bár tény, pluszt nem tesznek hozzá.
 
„With or Without You” – újabb U2 dallal ér véget a lemez, és fura módon, akárcsak az első esetben, most sem éreztem úgy, hogy hűha, ez aztán igen, legfeljebb egy „aha, az eredeti ilyesmi volt” megjegyzést tud kiváltani belőlem.
 
Sulic és Hauser annyiban tud többet a hozzájuk hasonlóan a komolyzene felől érkező, az általánosságban értelmezett szórakozató zenével kacérkodóknál, hogy nyilvánvalóan virtuózai hangszerüknek, és önerőből, nagyzenekar vagy más külső segítség nélkül dolgozzák át a kiszemelt szerzeményeket. A két videoklippes dal, no meg a „Fragile”, a „Use Somebody” és talán még a „The Resistance” mindenképpen érik a pénzt.
 
Előadó:
Luka Sulic - cselló
Stjepan Hauser - cselló
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Where the Streets Have No Name
2. Misirlou (Theme from Pulp Fiction)
3. Use Somebody
4. Smooth Criminal
5. Fragile
6. The Resistance
7. Hurt
8. Welcome To The Jungle
9. Human Nature
10. Viva La Vida
11. Smells Like Teen Spirit
12. With or Without You
 
Diszkográfia:
2Cellos (2011)