FőképChopin mindösszesen két zongoraversenyét sokszor furcsállják-bírálják, amiért bennük a zenekar úgymond alárendelt szerepet játszik; nem párbeszédet folytat, nem felesel a szólóhangszerrel, hanem – a legtöbbször pár ütemnyi önálló szerepléstől eltekintve – többnyire csupán kíséri, aláfesti a zongoraszólamot. Annyi mindenképp bizonyosan megállapítható, hogy a szerkesztés bonyolultsága nem, legfeljebb a harmóniai találékonyság jellemezheti a szimfonikus részeket, s mivel a szerző más nagyzenekarra komponált művet nem hagyott hátra, komoly kihívás elé állítja a concertók értelmezőit.
 
Úgy tűnik, Daniel Barenboim, és a többéves együttműködésük során vele tökéletesen összecsiszolódott Staatskapelle Berlin sikeresen megoldotta ezt a feladatot ezen az élőben rögzített felvételen, hiszen előadásukban mindkét versenymű teljes pompájában tündököl, és sem a szólista virtuozitása, sem a zenekar ritka, de erőteljes kibontakozása nem hagy hiányérzetet a hallgatóban.
 
A siker valószínűleg abban a megközelítésben rejlik, melyet – mint azt a CD kísérő füzetecskéjéből megtudhatjuk – Barenboim tudatosan választott a darabok interpretációjához, s amely a karmesterként is kiváló zongoraművész lényegében minden felvételét jellemzi. A metódus lényege, hogy – miként a historizáló régizenei előadók – a kottáról egész egyszerűen lefejti a rárakódott értelmezéseket, legyen szó poétikus gondolatok beleolvasásáról, vagy előadási tradíciókról, és visszatér magukhoz a hangokhoz, frázisokhoz, harmóniákhoz, hogy azokból hámozza-fejtse ki a bennük rejlő, mélyben szunnyadó lényeget.
 
A végeredmény, cseppet sem meglepő módon, a korhűségre törekvő együttesek teljesítményeihez hasonlóan csodás zenei élmény, amely önmaga pőre szépségében mutatja meg a darabokat, miközben kétségtelenül maivá, a mai kor embere számára azonnal befogadhatóvá lényegíti azokat. A feszültségek és a feloldások a muzsika belső lényegéből fakadnak, egyszer sem erőltetettek vagy mesterkéltek, ahogy azt a romantikus kompozíciókat és/vagy attitűdöt előnyben részesítő előadók esetében oly sokszor megtapasztalhatni – nincs erőltetett csillogás vagy pátosz, hamis líraiság vagy szenvedély.
 
Ugyanakkor mindkét zongoraverseny – az 1830-ban komponált e-moll, valamint az ugyanebből az évből, ám valamivel korábbról, tehát még Chopin 19-20 éves korából származó, ám később kiadott f-moll concerto is – tele van a már említett csillogással, pátosszal, líraisággal és szenvedéllyel. Ám ezek az érzelmek oly mélyről fakadnak, olyannyira egylényegűek a témákkal, dallamokkal, harmóniákkal, hogy teljes valójukban éppen a tiszta, már-már szikár megszólaltatás, a túljátszás gondos kerülése esetén teljesülhetnek ki igazán. Márpedig Barenboim és zenekarának felvétele pontosan ebben tűnik ki sok már interpretáció közül.
 
A szélső tételekben itt-ott még a zenekar kiválósága is előtérbe kerül, és a hangszercsoportok érzékeny és kifinomult harmóniája jellemzi előadásukat a legdinamikusabb pillanatokban is, míg a zongora mind a bel cantóra emlékeztető, szép ívű dallamok, mind a hibátlan technikai tudást igénylő ornamentika megszólaltatásakor feledhetetlen élményben részesít, mintha csak Bach, Mozart és Liszt öröksége egyesülne benne, miközben a végtelen chopini zenei univerzum legszebb területeit is felidézi a keringőktől az etűdökön át a noktürnökig.
 
Páratlanul szép felvétellel örvendeztetett meg tehát minket a Deutsche Grammophon, és mindössze azt sajnálhatjuk, hogy nem lehettünk ott magán a koncerten, melynek lenyomatát örökre őrizni fogja már e nagyszerű kiadvány.
 
Előadók:
Daniel Barenboim – zongora
Staatskapelle Berlin
Andris Nelsons – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Concerto for Piano and Orchestra No. 1 in E minor, op. 11
4-6. Concerto for Piano and Orchestra No. 2 in F minor, op. 21