Főkép A film két történetet mesél el: az egyik egy modellé, a másik egy ötvös mesteré. Mindketten elveszítenek valamit, ami addigi életük legbecsesebb kincse volt: a nő a szépségét, a férfi pedig a szeme világát. Csilla és Zoltán sorsa látszólag nem kapcsolódik egymáshoz, de egy közös karakter mégis feltűnik, aki összeköti őket: Janó, az ötvös segédje.
 

 
A két szál élesen elkülönül egymástól, nem csak a főszereplők miatt, hanem szerkezetileg is.
 
A film első részében Csillát ismerhetjük meg, akinek a története két idősíkon fut: a múltban, amikor még sikeres, de üres ember, körülvéve látszat és belső értékek nélküli szépséggel, valamint a jelenben, ahol az illúzió eltűnt és csak a csupasz ürességet találjuk helyette. Ekkor derül ki, hogy kik is a barátok, kik azok, akik a lány lényét szeretik, nem pedig a szépségét. A válasz megdöbbentő. Az idősíkok a film folyamán váltakoznak, egyre közelítve a teljes egység felé: a múlt eseményei egyenesen haladnak a jelen kezdete felé és Csilla történetének végén a kép összeáll: mi történt a lány szépségével! Ezen a ponton a cselekményt keretbe foglalja a film első jelenetének megismétlése. Ekkor kerül a helyére a történet utolsó fontos darabja is, már értjük az eseményeket, két félből egy egész lesz.
 
A másik történet azonban lineárisan halad. Főszereplője Zoltán, az ötvös, aki már alig lát, és az orvos szerint nem is lehet visszafordítani a romlást. Az ő sorsa még lesújtóbb, mint a modellé, hiszen a mesterember világa nem olyan rideg, ő maga is sokkal több értékkel van tele: az alkotásai csodaszépek, melyek a lelket simogatják és azáltal, hogy betekintést nyerünk a készítéseik folyamatába, még nagyobb gyönyörrel szemléljük a remekműveket. Számára azonban ott van támasznak Janó, akit pár évvel korábban vett magához egy intézetből. A fiú lelke a sejthető megpróbáltatások ellenére is tiszta, élete egyensúlyban van. Képes arra, hogy Zoltán legnagyobb dühkitöréseit is szelíden és alázattal kezelje, megértse és segítse mesterét, aki egyben a nevelőapja is. A valódi értékekkel teli lélek és a hűséges társ sokkal elviselhetőbbé teszi az ötvös pokoljárását Csilla szenvedéseinél.
 
A főszereplők szinte tökéletes ellentétei egymásnak. A kívülről gyönyörű, belül üres modell és a kívülről nem túl szép, de lelki gazdagsággal megáldott ötvös, mintha a nappal és éjjel lennének. De ahogy a két napszaknak, úgy a főszereplőknek is szüksége van egymásra, vonzzák a másikat, így alkotva meg a teljes egészet.
 
A film rengeteg jól ismert magyar színészt vonultat fel, akik szinte kivétel nélkül mesteri alakításokat nyújtanak, egyedül Cseh Annamária alakítását nem éreztem igazán jónak. Miközben igyekezett közömbös és rideg modell maradni, mintha a karaktertől is elidegenedett volna. Cserhalmi György azonban a film idejére megszűnik létezni, hisz lénye legmélye válik az ötvös mesterré. Törőcsik Mari és Szilágyi Enikő remekül alakítják Csilla nagyanyját és anyját, akik között a nézeteltérések rendszeresek, kapcsolatuk nem kiegyensúlyozott.
 
A Hontalant alakító Kovács Lajos karaktere olyan, mint az Operaház Fantomja: a távolról szemlélődő és őrködő megszállott, aki Csilla minden egyes mozdulatát vigyázza és igyekszik értelmet adni a maga módján a nő létének. Ezeket a vonásokat a színész tökéletesen adja vissza. Janó szerepét eljátszani nagy feladat, Soós Attila alakítása viszont briliáns a szelíd, de kellő pillanatban határozott segéd szerepében.
 
A zenét Márkos Albert a filmhez írta, így még jobban elmélyíti a film lelki hatásait. A főként dokumentumfilmjeiről ismert rendező, Mispál Attila munkája teszi fel a koronát az alkotásra. Minden részlet a helyén van, a szereplőket pedig magabiztosan, határozottan, de mégis kellő teret engedve terelgeti.
 
A fény ösvényei egy nagyszerű, de nem vidám alkotás. A film melankolikus hangulata mélyen a néző lelkébe ivódik, megragadva és elgondolkodásra késztetve őt. Ha pedig közben egy pohár száraz fehérbort is elfogyasztunk, kellőképpen magával ragad és rövid időre magunkba fordít.