Főkép A szerző előző könyve (Árulás) finoman fogalmazva is minden volt, csak nem szabványos módon építkező krimi, de hetekkel, hónapokkal később visszagondolva az élményre, nem az idegenkedés, hanem meglepő módon a különlegesség érzése jutott róla az eszembe. Ezért aztán a második regényét sem adtam ki a kezemből, hanem némi késlekedés után elolvastam.
 
És arra a következtetésre jutottam, hogy A kitaszított jobb, mint az elődje, ami több apróságnak köszönhető, melyek közül a legfontosabb - szerintem - a szereplők létszámának csökkenése. Ezúttal ugyanis kamaradarabot élvezhetünk közvetlen közelről, hiszen gyakorlatilag egyetlen szereplő mondja/látja a történéseket, s mi a kukkolók jóleső finnyás távolságtartásával figyeljük lépteit, próbáljuk követni gondolatait, értelmezni visszaemlékezéseit.

Sibylla tízegynéhány éve hajléktalanként, a rendszer számára láthatatlanul létezik Svédországban (nem jár dokihoz, nem kap segélyt, többnyire kerüli a menhelyeket, stb.), s ez az életmód bizony különleges látásmódot, gondolkodást eredményezett, amivel olvasóként, a havi biztos jövedelem birtokában nem is olyan könnyű azonosulni. Vagyis a regény címe teljesen megállja a helyét, s így melegében nem is tudom eldönteni mi tetszett jobban: a krimiszál, vagy inkább az a kirándulás, aminek révén a kívülállók világába kerültem.

Azt rögtön az elején tisztázni kell, hogy Sibylla saját akaratából került ilyen helyzetbe, és nem kér a társadalom együttérzéséből – több ízben elhangzik a szájából, hogy csupán magányra vágyik, hagyják őt békén. Persze saját világa és a környezete között számos érintkezési pont létezik, kajára, ruhára ebben a státuszban is kell a pénz – de többé-kevésbé kiegyezett a sorsával: van célja, nem drogos, nem alkoholista. Kis túlzással bármelyikünk lehetne, akinek elege van a közmegegyezés által felállított szabályokból és az emberekből, s kellő elszántsággal rendelkezik a felemás kivonuláshoz. Mert Sibylla nem a vadonban, nomádként képzeli el az életét, szereti a forróvizes fürdőt, a városok, települések nyújtotta kényelmet, az újságokat, a friss péksüteményt – csak az emberekből van elege.
 
Végig az motoszkált a fejemben, miközben egyre jobban elvarázsolt a történet, hogy Karin Alvtegen már megint nem bír magával, egyszerűen muszáj megfricskáznia a fogyasztói társadalom jólétben elpuhult orrát. Mert olvasás közben óhatatlanul felmerül az emberben, mit és hogyan gondol a rendszeren kívül állókról, ne adj isten mit tenne, ha hasonló helyzetbe kerülne. Ráadásul – szimpatikus ódon – Alvtegen nem ítélkezik, csupán elmondja, mit gondol Sibylla. Azért a megfelelő helyen felbukkanó külsős révén felteszi a kérdést: vajon mi a jó ebben a kívülállásban?

S nem ez az egyetlen alkalom, amikor bizony a főszereplőnek nem az évek alatt kiüresedett sablonválaszokat kell citálnia, hanem elgondolkozva a kérdéseken, mintegy megerősítve/megcáfolva azokat, saját életvitelét kell tartalommal, ideológiával megtöltenie. Látok egy jókora paradoxont abban, ahogy a magát kívülállónak tartó Sibylla rájön, egyedül képtelen kikeveredni szorult helyzetéből.
 
A kitaszított nem könnyed olvasmány, de nem a nyelvezete vagy a történetvezetése okoz problémát (bár középtájt a visszaemlékezések és a jelen már-már beazonosíthatatlanul összemosódnak), hanem az a hétköznapitól messze lévő gondolkodásmód, ami a bűnösre és Sibyllára jellemző. Vagyis megtörtént az első műfaji határelmozdítás a skandináv krimik sorozatban, ami véleményem szerint nem baj, sőt, de azért némileg félve figyelem, mi jöhet még ezután.
 
Részlet a könyvből