Főkép David Almond művei Carnegie Medal-t, Whitbread-díjat, Smarties Award Silver Medal-t, stb. nyertek, illetve ő maga Hans Christian Andersen-díjat 2010-ben. Ami annyit jelent, hogy angol nyelvterületen egyike a legelismertebb gyermek/ifjúsági íróknak. Nálunk meg alig ismerik, pedig azt gondolnám, Almond filozofikus, gondolkodásra serkentő írásait a magyar olvasóközönség akár jobban is venné, mint az angol – de lehet, hogy helyesebb a múltidő használata.
 
Almond történeteiben mindig van valami a hétköznapin túlmutató, ugyanakkor sokszor mégis azt mutatják meg, ami minden hétköznapi emberben ott van. Jelen könyve, akárcsak a Dave McKean illusztrációival készült A vadóc, az agresszióról szól, a gyermeki kegyetlenségről is, és arról is, hogy megfelelő helyzetben mi mindenre lehet képes (vagy képtelen) bármelyikünk.
 
A főszereplő-mesélő egy 14 éves fiú, Liam, akinek híres író az apja, festő- és fotóművész az anyja, és Newcastle városából költöztek ki az angol-skót határhoz, a vadregényes Norhumberland egyik apró falvába. Nyár van, és barátjával, Max-szel egy csókát követve egy kisbabára lelnek egy ősi rom kövei között. Senki nem tudja, ki és kié a baba, de rajta keresztül ismerkedik meg Liam két örökbefogadott gyerekkel, egy önmagát vagdosó punk lánnyal, valamint egy libériai menekült fekete fiúval, akit állítólag vissza akarnak küldeni hazájába – alighanem a biztos halálba... És ott van még a helyi erőszakos csávó, Nattrass, aki képes belevinni Liam-et néhány hülyeségbe, de aki ugyanakkor sok minden másra, még rosszabbra is képes...
 
Számos önéletrajzi elem van ebben a regényben, ami lehetne egyszerűen egy újabb történet egy sorsfordító kamaszkori nyárról, mert hát végül is 14 éves korunkban alighanem mindannyiunknak sorsfordító a nyár. Szó van benne barátságról, gyerekkori csínyekről és arról, amikor az ember már nem annyira gyerek, a csíny pedig már nem annyira vicces... De Almond beleszövi a regénybe az épp aktuálisan zajló háborút (Blair, Irak), de azt is érezteti, hogy mindez végtelenül ősi: épp ott, a határvidéken, Hadrianus falánál is mennyi vér folyt. És ezzel párhuzamosan: hogy milyen, amikor kölykök késekkel hadonásznak, és milyen, amikor a kés tényleg vág.
 
Van a regénynek valami baljós, fojtott, az olvasóra nehezedő atmoszférája, ami nagyban erősíti a mondanivalót. Annál is inkább, mivel Almond nem az az író, aki mindent egy az egyben elénk tálal. Ő nem rágja meg helyettünk a gondolatokat, nem előrecsócsált, csak egyféleképpen értelmezhető sztorikkal traktál. Más kérdés, hogy ez volt az első olyan írása, amiben azt éreztem, hogy túllépi a határt a gondolatébresztés és a provokálás között. És azt még tőle sem veszem jó néven, ha arra akar kényszeríteni, hogy valamin, legyen az bármily’ fontos, égető és súlyos kérdés, jó alaposan elfilózzak, s teszi ezt úgy, hogy szélsőségekbe átcsapva mutatja be azt. Ilyen szempontból az említett A vadóc jobban sikerült darab.
 
Ami a magyar kiadást illeti, a borító szerintem lehetett volna jó is, még a színeit is értem, de valahogy az anyaga, a fényes fekete részek miatt nem tetszik. A fordítással is van bajom, bár meglehet, maga az író sem volt legjobb formájában, mikor írta, amire utalhat Liam író apjának alakja is, aki nagyon rosszul tűri, ha megakasztják vagy elakad írás közben. Akárhogy is, vannak momentumok a szövegben, amiknél mintha a fordítók nem érezték volna át, mire akar utalni Almond, és messze nem olyan hangulatos, letisztult és egyszerűségében is szép magyar szöveg ez, mint a Skellig-é. És mégis: ha visszagondolok 14 éves énemre, az az érzésem, hogy Liam mondatai hitelesek. Zaklatottság, belső forrongás, változás van bennük – amint minden korabeli gyerekben. Csak mindezt Almond a legkevésbé sem úgy meséli el, ahogy a legtöbb ember tenné. De hát épp ezért szeretjük.