Főkép

Wiharvész Anyó kezében félúton a szája felé megállt a teasütemény.
– Valami közeleg – állapította meg.
– Bal hüvelyked bizsereg? – kérdezte Magrat lelkesen.
Ő rengeteg mindent könyvekből tanult meg a boszorkánykodásról.
– A fülem bizsereg – felelte Anyó. Ogg Nagyira emelte a szemöldökét. Az öreg Siránka Jóasszony a maga módján nagyszerű boszorkány volt, de kicsit nagy felhajtással csinálta. Túl sok virággal, romantikus hozzáállással, meg ilyesmi.
A rendszertelen villámok megvilágították az erdőig húzódó lápot, de a meleg, nyári földre hulló eső ködfoszlányokkal töltötte meg a levegőt.
– Lódobogás? – kérdezte Ogg Nagyi. – Senki nem jár erre az éjnek ebben a szakában.
Magrat félénken pillantott körbe. A lápon itt-ott hatalmas kőoszlopok álltak, melyek eredete a múlt homályába veszett, és amelyek állítólag elég mozgékony önálló életet éltek. A fiatal boszorkány megborzongott.
– Mitől kellene tartani? – nyögte ki.
– Tőlünk – felelte Wiharvész Anyó önelégülten.
A lódobogás közelebb ért és lelassult. Majd a kocsi bezörgött a rekettyésbe, a lovakon lógott a szerszám. A kocsis leugrott, a jármű ajtajához rohant, kivett egy nagy batyut, majd a trió felé vetette magát.
Félúton tartott a nedves tőzegen, amikor megtorpant, és rémült pillantással meredt Wiharvész Anyóra.
– Semmi baj – suttogta Anyó, és a suttogása olyan tisztán hasított keresztül a vihar morgásán, mint a harangszó.
Aztán tett pár lépést előre, és egy jókor jött villám lehetővé tette, hogy egyenesen belenézzen a férfi szemébe. Az azzal a sajátos fókusszal bírt, ami elárulta azoknak, akiket Illet, hogy már nem lát semmit ebből a világból.
Egy végső rándulással Anyó karjaiba lökte a csomagot, és előrezuhant. A hátából egy számszeríj lövedékének a tollas vége állt ki.
Három alak lépett a tűz fényébe. Anyó egy újabb szempárba pillantott fel, ami olyan jeges volt, akár a pokol tornáca.
A tulajdonosa félredobta a számszeríjat. Páncéling villant az átázott köpenye alatt, miközben előhúzta a kardját.
Nem villogtatta meg. A tekintete, ami el nem hagyta Anyó arcát, nem egy olyan ember tekintete volt, aki szeret villogtatni. Olyasvalaki tekintete volt, aki pontosan tudja, mire valók a kardok. Kinyújtotta a kezét.
– Ideadja nekem – jelentette ki.
Anyó félretolta a karjában lévő takarót, és lenézett a kicsi, álomba merült arcra.
Felpillantott.
– Nem – válaszolta, már csak elvből is.
A katona róla Magratra és Ogg Nagyira pillantott, akik olyan mozdulatlanul álltak, mint a kőoszlopok a lápon.
– Maguk boszorkányok? – kérdezte.
Anyó bólintott. Villám csapott le az égből, és egy ötvenölnyire álló bokor lángba borult. A férfi mögött álló két katona dünnyögött valamit, de a vezetőjük csak mosolygott, és felemelte lánckesztyűs kezét.
– A boszorkányok bőre kicsorbítja az acélt? – kérdezte.
– Nem tudok róla – felelte Anyó rezzenéstelenül. – Esetleg próbálja ki.
Az egyik katona előrelépett, és finoman megérintette a parancsnok karját.
– Uram, minden tisztelettel, uram, nem a legjobb ötlet…
– Maradj csendben!
– De nagy szerencsétlenséget jelent…
– Még egyszer meg kell kérjelek?
– Uram – mondta a férfi . A tekintete egy pillanatra elkapta Anyóét, és reménytelen rettegés tükröződött benne.
A parancsnok Anyóra vigyorgott, akinek arcizma sem rezdült.
– A maguk parasztmágiája a bolondok kenyere, éjszaka anyja. Itt helyben le tudnám vágni.
– Vágjon hát, ember! – szólt Anyó, átnézve a válla felett.
– Ha a szíve azt súgja, sújtson le, amilyen erősen csak mer.
A férfi felemelte a kardját. Ismét villám csapott le, és hasított ketté egy követ pár ölnyire tőlük, füsttel és égett szilícium szagával töltve meg a levegőt.
–Mellé – szólt a férfi kárörvendően, és Anyó látta, hogy feszülő izmokkal készül arra, hogy lesújtson a karddal.
Ekkor a döbbent értetlenség kifejezése futott végig az arcán. Oldalra billentette a fejét és kinyitotta a száját, mintha egy új gondolattal kapcsolatban szeretne dűlőre jutni.
A kardja kiesett a kezéből, és a hegyével lefelé a tőzegbe zuhant. Majd a férfi sóhajtott egyet, és kétrét görnyedve, nagyon finoman összerogyott Anyó lábai előtt.
A boszorkány óvatosan megbökdöste a lábujjhegyével.
– Lehet, hogy nem volt tisztában azzal, mire céloztam – suttogta. – Éjszaka anyja, még mit nem!
A katona, aki megpróbálta visszatartani a férfit, rémülten meredt a véres tőrre a kezében, majd elhátrált.
– Én, én, én nem hagyhattam. Nem lett volna szabad neki. Ez… ez nem helyes – dadogta.
– Erről a vidékről származik, fiatalember? – kérdezte Anyó.
A férfi térdre rogyott.
– Vad Farkas, ’sszonyom – mondta. Ismét az elesett kapitányra pillantott. – Most meg fognak ölni! – siránkozott.
– De maga csak azt tette, amit helyesnek tartott – világított rá a boszorkány.
– Nem ezért álltam katonának. Nem azért, hogy embereket öldössek.
– Nagyon helyes. A maga helyében matróznak mennék – jelentette ki Anyó elgondolkozva. – Igen, egy tengerészeti pálya. A helyében minél hamarabb belevágnék. Sőt, most azonnal. Fusson, ember! Fusson ki a tengerre, ahol nincsenek nyomok. Hosszú és sikeres élete lesz, azt megígérem.
Egy pillanatra elgondolkozva nézett, majd hozzátette: – Legalábbis valószínűleg hosszabb, mint akkor lenne, ha még sokáig itt téblábolna.
A férfi kihúzta magát, hálával, félelemmel és csodálattal teli pillantást vetett Anyóra, majd belevetette magát a ködbe.
– És most elmondaná esetleg valaki, mi ez az egész? – fordult a boszorkány a harmadik férfihoz.
Pontosabban oda, ahol a harmadik férfi állt korábban.
A gyepen távoli patadobogás hangzott fel, majd csend lett.
Ogg Nagyi döcögött előre.
– El tudnám kapni – mondta. – Mit szólsz?
Anyó megrázta a fejét. Leült egy sziklára, és a kezében tartott gyermekre pillantott. Egy kisfiú volt az, nem több kétévesnél, és teljesen csupasz a takaró alatt. Anyó szórakozottan ringatta, és a semmibe meredt.
Ogg Nagyi olyasvalakinek a szakavatottságával vizsgálta meg a két holttestet, aki számára nem nagy ügy a testek kiterítése.
– Lehet, hogy útonállók voltak – jegyezte meg reszketve Magrat.
Nagyi megrázta a fejét.
– Furcsa – mondta. – Mindketten ugyanolyan jelvényt viselnek. Két medve egy fekete-arany címerben. Tudja bárki, mit jelent ez?
– Ez Verensz király címere – felelte Magrat.
– Ő meg ki? – kérdezte Wiharvész Anyó.
– Ő uralkodik ebben az országban – felelte Magrat.
– Ja, az a király – felelte Anyó, mintha a téma szinte szóra sem lenne érdemes.
– Egymással harcoló katonák. Ennek semmi értelme – mondta Ogg Nagyi. – Magrat, nézz be a kocsiba!
A legfiatalabb boszorkány körbetapogatózott az utastérben, és egy zsákkal tért vissza. Megfordította, és valami a tőzegre puffant.
A vihar most már a hegy túlsó oldalán tombolt, és a nedves hold vékony fénykását bocsátott a nyirkos lépvidékre.
Továbbá megcsillant azon, ami minden kétséget kizáróan egy nagyon fontos korona volt.
– Ez egy korona – állapította meg Magrat. – Rajta van az összes hegyes rész.
– Ó, a mindenit! – felelte Anyó.
A gyermek gurgulázott egyet álmában. Wiharvész Anyó nem igazán szeretett a jövőbe nézni, de most érezte, hogy a jövő őt bámulja.
És egyáltalán nem tetszett neki az arckifejezése.

Verensz király a múltat nézte, és nagyjából ugyanilyen véleménnyel volt róla.
– Maga lát engem? – kérdezte.
– Ó, igen. Ami azt illeti, meglehetősen tisztán – közölte vele az újonnan érkezett.
Verensz összevonta a szemöldökét. Szellemnek lenni láthatóan sokkal több mentális erőfeszítésbe került, mint élni; negyven évig meglehetősen jól elboldogult anélkül, hogy napi egy vagy két alkalomnál többet kellett volna gondolkoznia, most pedig folyamatosan kénytelen volt ezzel foglalkozni.
– Á! – állapította meg. – Maga is szellem.
– Éles szeme van.
– A hóna alatt tartott fejből jöttem rá – közölte Verensz önmagával elégedetten. – Az ráutaló jel volt.
– Zavarja? Visszatehetem, ha zavarja – ajánlotta fel az öreg szellem segítőkészen. Kinyújtotta a szabad kezét. – Örvendek, hogy találkoztunk. Paithas vagyok, Lancre királya.
– Verensz. Szintúgy. – Verensz lepillantott a régi király vonásaira, és hozzátette: – Nem emlékszem a képére a Hoszszú Galériában…

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza