Főképwww.klasszikcd.hu
 
Némelykor nehezen eldönthető, vajon inkább az előadó egyénisége és zenei preferenciái határozzák-e meg, ténylegesen miként csendül fel egy-egy mű, avagy a darabok – képletesen szólva – maguk választják-e ki a számukra legmegfelelőbb értelmezést adó zenészeket. Különösen kényes kérdés ez egy olyan korszak, a 16. és 17. század fordulójának esetében, melynek muzsikája a reneszánsz jegyeit – ha másképp nem, nyomokban – ugyanúgy magukon viselik, mint az új gyakorlat, a barokk monódia jellegzetességeit.
 
Monteverdi Itáliájának zenéjét éppen e különleges kettősség uralta, így nem meglepő, hogy a reneszánsz és barokk harsona megszólaltatásának művészetére szakosodott, azt a legmagasabb fokon művelő Ercole Nisini velencei mesterek műveit megszólaltató albumáról nem mindig lehet eldönteni, vajon elsősorban a korábbi, polifóniára épülő, avagy az új, kíséretes, de máskülönben egymagában álló szólamot előtérbe helyező stílus dominál-e a többségében egyházi kompozíciókban.
 
Ám nem is csoda, hogy valamelyest elbizonytalanodunk a pontos behatárolást illetően, hiszen míg például Giovanni Battista Riccio a hegedűk, fuvola, dulcián, és az obligát harsona különféle variációit alkalmazó canzonáiban Giovanni Garbieli egyértelmű hatása fedezhető fel, addig Giovanni Bassano alkotása, az „Anchol che col partire” Cipriano de Rore azonos című madrigáljának feldolgozása. A két eltérő megközelítés, a többszólamúság és a monódia legkarakteresebb egymás mellett élése azonban minden valószínűség szerint Carlo Filago négy-hatszólamú madrigáljaiban figyelhető meg.
 
Biagio Marini a Szent Márk székesegyház hegedűse volt Bassanóval egyetemben, méghozzá abban az időszakban, amikor maga Monteverdi igazgatta a templom együttesét. Érzelmekkel teli stílusa tipikusan, már-már közhelyesen velencei: andalító szépsége és a napfényes Itália életöröme, amely szinte sugárzik belőle, távolról bár, de bizonyos pillanataiban már Albinoni és Vivaldi művészetét előlegezi meg. Giovanni Picchi helyenként antifonális szerkesztésű „Canzon Decima Quinta”-ja a Szent Márk kettős kórusaira emlékeztetheti a Serenissima zenéjét behatóbban ismerőket. Az albumon felcsendülő legrégebbi mű ezzel szemben a századfordulót csupán négy esztendővel túlélő Claudio Merulo virginálon előadott toccatája.
 
A régizenei iskola egyre szaporodó német képviselői remekül egészítik ki az Instrumenta Musica manapság különlegesnek számító összeállítású hangszer-együttesét. Az alapos kutatómunka, a két nagy korszak zenei idiómáinak tökéletes ismerete ugyanúgy érződik a felvételen, mint az elszántság, hogy minél többekkel megismertessék e viszonylagosan kevéssé ismert szerzők jószerével elfeledett műveit. Márpedig 16-17. század Velencéjének hagyatéka egyértelműen bővelkedik felfedezetlen kincsekben, melyek a megfelelő előadóval mintegy egymásra találva rengeteg régizene kedvelő számára biztosíthatnak varázslatos perceket.
 
Előadók:
Constanze Backes – szoprán
Gerlinde Sämann – szoprán
Hermann Oswald – tenor
Markus Flaig – basszus
 
Instrumenta Musica
Ercole Nisini – koncertmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Giovanni Battista Riccio: Sonata a 4
2. Carlo Filago: Exaudi Domine voce meam
3. Carlo Filago: Laudate coeli
4. Giovanni Battista Riccio: Canzon La Fineta
5. Giovanni Battista Riccio: Canzon La Savoldi
6. Giovanni Battista Riccio: Canzon La Pichi
7. Carlo Filago: Sub tuum praesidium confugimus
8. Carlo Filago: Ego sum qui sum
9. Claudio Merulo: Toccata
10. Carlo Filago: Diligam te Domine
11. Carlo Filago: Confitemini Domino
12. Giovanni Battista Riccio: Canzon La Grileta
13. Giovanni Bassano: Anchor che col partire
14. Biagio Marini: La Foscarina
15. Carlo Filago: O vos amici mei carissimi
16. Carlo Filago: Quam pulchra es
17. Giovanni Picchi: Canzon Decima Quinta