Főkép

Bárhol is töltötted a kilencvenes éveket, biztosan találkoztál a Roxette dalaival. Nem telt el nap anélkül, hogy a rádióból ne szóljon feléd Marie Fredriksson és Per Gessle hangja. Ők mosolyogtak rád a Bravo közepén a poszterről, és valamelyik kazettád B oldalán ott őrizted a Joyride-ot. Ehhez képest az egykor oly sikeres együttes mára csak önmaga emlékszobra, mégis hálásak vagyunk, amiért láthattuk őket élőben. Ők ketten azt a korszakot képviselik, amikor a popzene még mindenki számára hallgatható volt, a sztárokat elsősorban a zenéjükért szerettük, és Lady Gaga vagy Fluor Tomi labdába sem rúghatott volna. Bár az idő csúnyán rajtuk hagyta a nyomát, Marie és Per még mindig igazi zenészek.

Az Aréna hétezres közönsége főleg huszon-harminc éves fiatalokból állt, de simán találkozhattunk nagyszülő korúakkal is a nézőtéren. Tolvai Renáta senkit nem érdekelt, viszont a Dressed for Success első hangjaira egy emberként mozdult a tömeg. Az első néhány dalt a ritmusosabbak közül választották, hogy lendületbe hozzák a közönséget, ám sajnos nem sikerült átadni azt az energiát, amit egy ilyen koncerten várna az ember. Az éles fülűek több hiányosságot is felfedezhettek: Marie-nak nem midig sikerült eltalálnia a megfelelő hangot, az egyik dalnál pedig elfelejtette a szöveget. Mindez egy súlyos betegséggel az énekesnő háta mögött teljesen érthető, sőt, nagyon tiszteletre méltó. Felmerül a kérdés, hogy ezek után nem kellene-e inkább hanyagolnia a szereplést. Ötven év ide, betegség oda, Marie továbbra is hihetetlen jelenség a színpadon.

Eddig nem sok jót írtam magáról a koncertről, pedig voltak olyan pillanatok, amikért mindenképpen érdemes volt ott lenni. Például amikor a Must Have Been Love refrénjét minden zenei kíséret nélkül énekelte a közönség, mégpedig olyan tisztán, mintha egész nap erre gyakoroltak volna. Ritkán adatik meg, hogy az ember szemtől szemben állhat tinédzserkora bálványaival, ezért a közönség rendkívül hálásan fogadott minden dalt, és az élményért cserébe kész volt szemet hunyni az apró hibák felett. Nem is akarták egykönnyen elengedni kedvenceiket: a Roxette dupla ráadást játszott, hiszen ők is érezték, hogy a Listen to Your Heart nélkül nem ússzák meg az estét. A Big Bad Ballad, ahogy ők nevezik, inkább volt kötelező kör, és látszott a zenekaron, hogy náluk jobban már senki nem unja ezt a dalt. A búcsúzóul játszott Church of Your Heart viszont bőségesen kárpótolta a rajongókat, és ez volt az a dallam, ami a fülekbe belopózva hazáig kísért.