FőképElőző cikkemben egy nagyon személyes képet választottam elemzés céljából, egy önarcképet. Most egy kicsit eltávolodunk Tamástól, legalábbis a megszokott értelemben, s egy olyan alkotásban próbálunk a magány másfajta megnyilvánulására rálelni, melyen nem csak egy alakot találunk.
Arról tehát már említést tettem, hogy milyen egyéni jegyekkel lehet hangsúlyozni a magányt egy önarcképen. Arra is próbáltunk megfejtést találni, hogy mennyire menthetetlen ez a magány, s egyáltalán, mennyire függ össze Tamás alkotói munkássága a személyes valóságával. De mi történik akkor, ha a képen az elszigeteltség egyéni megnyilvánulása helyett már valamilyen interakció is végbemegy? Vajon mi történik abban az esetben, ha egy magányos, elszigetelt egyén helyett kettőt kapunk?
 
Első ránézésre a kép nem túl bonyolult, legalábbis ami a technikáját illeti. Egyszerű ceruzarajz, pusztán két színnel, amiből a fényt szimbolizáló fehér néhol többletjelentéssel ruházza fel az egyébként a fekete színbe beleolvadó barnát. A kiállításon nem volt túl hangsúlyos helyen ez a kép, ami egyáltalán nem szerencsés, hiszen igencsak jól sikerült munkának találom. A vonalhasználat egészen sajátos, mintha nem egy időben készült volna a két alak, a férfi kicsit összecsapottnak tűnik, nem mondanám letisztultnak az alakját, szinte várja az ember, hogy mikor esik apró darabokra. Ezzel szemben a nő ruhájának minden gyűrődése a helyén van. Az is elképzelhető, hogy ez szándékos megoldás volt.
 
Mit is látunk? Két teljesen elszigetelt embert: az egyik beletörődő, a másik kíváncsi fajta. Mindkét esetben magányról van szó, csak két teljesen más aspektusban. A férfi olyan hatást kelt, mintha belefásult volna ebbe az állapotba, valahogy az az érzése támad a szemlélőnek - jelen esetben nekem -, hogy már élni sincs túl sok kedve. Erre utal az ernyedt testtartás, illetve az ágy mellett lefelé lógó kéz is. Az arca - már ami ki vehető belőle - egészen kifejezéstelen, jobban megfigyelve talán egy aprócskát szomorkás. A nő ezzel szemben élettel teli, a kíváncsisága már-már kézzelfogható. Mintha hallana valamit a másik szobából átszűrődni. Hallgatózik, mosolyog (bár a mosolya inkább ijesztő, mint kedves). Róla biztosan tudhatjuk, hogy egyedül van. A férfi magánya igazából a testtartásából olvasható ki, míg a nő magányát egyszerűen látjuk, hiszen egy lezárt keretben van. A baloldali keret egyik széle hiányzik, nem láthatjuk át a mozgásteret. Érdekes ez a megközelítés. Az egyik esetben egy olyan dobozban vagyunk, amelynek nem látjuk a méretét, csupán az alak mozdulatlan, míg a másikban egy dinamikus mozgás zajlik, mégis konkrét keretek között megy végbe a cselekmény.
 


Nem hagyható ki az elemzésből a konkrét érzelmi megközelítés sem. Felmerülhet a kérdés ugyanis, hogy mi van akkor, ha a két ember egy pár, s a pár mindkét tagja a magányosabb embertípust képviseli, csak két különböző módon? Ha két magányos ember egymásra lel, hogyan tudják lefejteni egymásról a falakat és a gátlásokat? Talán egy metaforáról van szó, mely vonalakban és keretekben nyilvánul meg. A férfi nem tud mozdulni a nő irányába, a nő mozdul ugyan, de mozdulatai nem képesek áttörni önnön korlátait. Áll a folyamat. Egymáshoz közel vannak, de csak egy bizonyos pontig. Ha közelednek (mert közelednek egymáshoz, ezt sugallja a kép is), beleütköznek a - talán - maguknak állított korlátokba. Nos, ez a megközelítés már mindenképpen én vagyok, nem pedig a művész.
 
Elnézve a két alakot, nem mondanám, hogy megbékéltek a zárkózottságukkal. Olyan ez, mint egy segélykiáltás. Ahogy nézem őket, valahogy szeretnék segíteni nekik, hogy ne legyenek olyan tehetetlenek. Mert a nő is tehetetlen, hiába próbál odafigyelni az átszűrődő hangokra. Ugyanakkor érthetetlen is ez a cselekvésképtelenség. Miért hagyják, hogy a magány és a bezártság így eluralkodjon rajtuk? Már az önarckép esetében is tetten értük, itt pedig gyakorlatilag belesikolt az arcunkba a megoldás. Ablak. Nyitott ablak, zárt ablak. Ablak a világra, ablak a külső térre. Tulajdonképpen csak ki kéne nézni rajta. Az elkeseredettebbnek tűnő férfi szobájában nyitva is van. Gyere be! - ezt kéri. A nőnek pedig ahelyett, hogy a falon át hallgatózik, egyszerűbb lenne megmozdítani a kezét.
 
Tehát ebben az esetben sem mondhatjuk, hogy megoldás nélkül hagy minket a művész. Kérdés, hogy mi magunk felismerjük-e a vészkijáratot...