Főkép Aki még nem olvasott semmit a szerzőtől, az semmiképpen se ezzel a kötettel kezdje az ismerkedést, mivel a Hideg nyomon már az ötödik része annak a sorozatnak, amelynek Erlendur nyomozó a főszereplője, és bár a történet önállóan is megállja a helyét, a számos magánéleti utalás miatt célszerű időrendben haladni (a teljesség kedvéért hozzáteszem, hogy az első két könyv még nem jelent meg magyarul).
 
 „Én vagyok, ki tovább él,
vagy ők, kik már holtak?”
 
Ez a két sor egyetlen alkalommal bukkan fel a történetben (112. oldal), és semmi köze nincs az aktuális nyomozáshoz, mégis úgy éreztem, valamiképpen összegzése annak a hangulatnak, amit Arnaldur Indri?ason (született 1961. január 28.) ezúttal átad nekünk.
 
Persze kapásból rávághatjuk, hogy mindez télen történik, amikor egyébként is hajlamosak vagyunk sötétebben látni a világot, és fázósan inkább önmagunkba bújva pislogunk kiféle, egyszóval ez biztosan még durvább lehet Izlandon, ami ugyebár jóval északabbra van tőlünk, ami hosszabb telet és zordabb időjárást jelent. Igen, valószínűleg csak a sokkal zordabb tél miatt ilyen komor a szerző világa.
 
Biztosan persze nem tudhatom, de tény, a regényben felbukkanó szereplők többségének nincs mosolygós kedve, ami egyébként teljesen rendben lévő állapot, elvégre gyilkosságról van szó, az áldozat pedig egy kisiskolás, akit önnön vérébe fagyva (ezúttal szó szerint, elvégre tél van és mínuszok) találtak meg az otthona melletti játszótéren. Gyanúsított egy szál se, nyom semmi, indíték nincs, illetve semmi kézenfekvő. Mert az, hogy a halott bevándorló volt, önmagában még nem jelent semmit. Éppen ezért a nyomozás úgy kezdődik, hogy mindenki gyanús, így a rend őrei mindenkinek utánajárnak: hol járt, mit csinált, miért csinálta és biztosan igazat mond-e?
 
Ez elsőre nem hangzik izgalmasan, de szerzőnk tehetségét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy csak az utolsó oldal után jöttem rá, gyakorlatilag semmi érdekes nem történt, csak a szokásos zsarumeló bemutatása: a nyomozók rutinból járnak körbe-körbe, kérdeznek, ellenőriznek és a biztonság kedvéért újra ellenőrzik a vallomásokat.
 
Menet közben – mintegy mellékesen – azonban alaposabban feltárják az izlandiak bevándorlással kapcsolatos véleményét (ellene és mellette), mint ahogyan erre bármely közvélemény-kutató cég képes lenne. Az őslakosok többsége már azzal sem tud mit kezdeni, hogy mi a fenének vágyódik valaki a trópusi Ázsiából Izlandra, ahol hó van meg jég és fát csak mutatóba látni. De hasonlóan érdekes (és elgondolkodtató), amit a jövevények beilleszkedéséről mondanak a felek, hiszen már azon nem tudnak megegyezni, hogy mi a jobb: minél előbb tanulják meg új hazájuk nyelvét, vagy ragaszkodjanak anyanyelvükhöz, hiszen többségüknél ez az egyetlen kapocs, ami szülőföldjükhöz köti őket.
 
Olvasás közben ismét olyan érzésem volt, hogy Arnaldur Indri?ason ezúttal is lényegtelennek tartja a környezetet (legalábbis a rövidke leírások nem segítenek elképzelni Izlandot), inkább az emberekkel foglalkozik. Érdekes, hogy bár a történet erősen kapcsolódik az általános iskolához, így a megszokottnál több a fiatal benne, ezúttal is komoly szerep jut az idősebbeknek.
 
Miként korábban, ezúttal is belekukkantunk a nyomozók magánéletébe, csak ezúttal a korábbiaknál ez is komorabb. Illetve nem is komorabb, csak problémásabb. Azon például alaposan meglepődtem, ahogyan Erlendur lánya álmához viszonyult.
 
„Cselekménytelensége” ellenére a Hideg nyomon gyakorlatilag letehetetlen, Arnaldur Indri?ason nagyon tudja, miként kell pusztán a szavak erejével székéhez bilincselni az olvasót.
 
Részlet a regényből