Főkép Nem tudom miért, de mielőtt kézbe vettem ezt a könyvet, egy másik, évekkel korábbi olvasmány jutott az eszembe, Virginie Despentes egyéni hangvételű műve, ami szintén fiatalokról szólt, akik a társadalom peremén éltek, és szemlátomást elvoltak ebben a környezetben. A két regény számos ponton hasonlít egymásra, miközben alapvetően másként látják a világot. Az biztos, hogy legalább egy 16-os karikát megérdemelne a borító, elvégre szókimondó szövegeket tartalmaz, ami ugyan teljesen életszerűen hat a címszereplő világában, de egyáltalán nem biztos, hogy ezt adnám vasárnap délutáni olvasmányként a gyerekem kezébe.
 
Főszereplőnk, a 16 éves Brahim arab bevándorlóként Hollandiában él. Napközben iskolába jár, míg szabadidejében édesapjának segít, aki pizzásként keresi meg a család asztalára valót. Ez az alaphelyzet mondjuk még nem kéne, hogy káromkodásokkal tarkított beszédet eredményezzen, de mivel közvetlen környezete nem az irodalmiságot helyezi előtérbe (mondjuk az alpáriságot sem), időnként csúf mondatokat is hallunk tőle. Brahim védelmére mondom: általában akkor dől a szájából a trágárság, amikor valamiért felidegesíti magát, alapesetben egyszerűen, de efféle kiszólásoktól mentesen fejezi ki magát. Ráadásul szitkozódásai visszafogottak, semmi igazán csúnya kifejezést nem használ.
 
 
Korosztályának többsége nagy tervek birtokában néz ki a fejéből, de úgy tűnik, csak kevesekben van meg a kellő elszántság ezek megvalósításhoz. Brahim esete más, mivel neki nem a saját jövőképét kell megvalósítania, hanem a pizzériát kell édesapja helyett vezetnie, az ugyanis betegre idegesítette magát testvére sikkasztása miatt. 16 évesen azért ez nem egyszerű feladat.

A családi viszály egyébként csúf históriává növi ki magát, mert ugyan egyszerű szóváltással kezdődött, de aztán valódi kenyér, akarom mondani pizzatörésre került sor, hogy aztán modern Montague és Capulet viszálykodás kerekedjen az ügyből. Csak ebben az esetben a családok nem karddal küzdenek egymás ellen a város terein, hanem a pizzériákban, s a nyertes nem Júlia ágyában ébred, hanem tele kassza és folyamatosan bővülő ügyfélkör társaságában. Egyszóval Brahim tinédzserként hirtelen olyan kihívással szembesül, ami igazi férfit kíván.
 
 
Boudou egy olyan kirándulásra vezet bennünket, amire magunktól biztosan nem vállalkoznánk, elvégre kit érdekel, milyen körülmények között készül a város legjobb pizzája – elegendő, ha időben kiszállítják a megrendelést. Tele hassal meg pláne nem kívánkozik senki mondjuk egy kínai kifőzde hátsó traktusába.
 
Jogos a kérdés: akkor miért érdemes elolvasni a könyvet? Egyrészt Brahim elszántsága miatt, nem semmi ugyanis, ahogy megpróbál megfelelni az elvárásoknak. Másrészt meg ki tudja, bármikor kerülhetünk olyan helyzetbe, hogy pizzériát kell vezetnünk. S nem utolsó sorban arra is alkalmas ebben a multikulti, bujtatott népvándorlással terhelt világban, hogy kicsit más szemszögből is lássuk saját, valamint tágabban vett környezetünk életét.