FőképNemrégiben már hírt adtunk egy fiatal képzőművész első szárnycsapásairól, melyre 2011. április 9-én került korona. Tom Hegedűs bemutatkozó kiállításának atmoszférája elég nagy hatást gyakorolt a közönségre, ezért pár képet alaposabban megvizsgálunk, hogy megtaláljuk a kulcsot egy falakkal körülzárt elméhez. Kísérletet teszünk, hogy megértsük az üzenetet, első gyöngyszemünk pedig nem is lehet más, mint egy önarckép.
 
„Én így látom magamat, ez vagyok.” – jut eszünkbe, ha azt a szót halljuk: önarckép. De vajon mi is ilyennek látjuk az alkotót? Mindig is szerettem ezt a témát, s izgalmasnak találom, hogy végre nem egy olyan képet kell elemeznem, melynek alkotóját nem ismerhetem személyesen. Így kicsit reálisabb viszonyítást kaphatunk arról, hogy mi is az, ami tényleg a művészre jellemző, s mi az, amit már önmagunkból magyarázunk csak az alkotásba.
 
Mit is értek ez alatt? Egy laikus számára a kép csak egy kép. Még a hozzáértő számára is elsőre csak egy kép, ám amikor belemerülünk egy-egy alkotásba, ahogy boncolgatjuk magunkban a vonalakat, a foltokat, ahogy egyre apróbb részekre bontjuk, egyre kevésbé tudunk objektív módon állni a látványhoz, akaratunk ellenére belelátjuk saját magunkat is. Hiszen hogyan is ismerhetnénk fel például egy epret a képen, ha nem tudnánk, hogy az egy eper. Fogalmak kapcsolódnak a képhez, különböző tulajdonságok, így például a gyümölcs színe, illata, különböző emlékek, amelyeket hozzá kapcsolunk.
 
Én speciel nem szeretem az epret, rosszabbnál rosszabb emlékeim vannak vele kapcsolatban, így ha meglátok egy festményen egy darab epret is, egészen biztos, hogy már eleve nem fogok valami pozitívan megnyilvánulni, holott a vonalhasználat lehet szép, a színek keverése is lehet változatos, de az ott, maga a lényeg, mégiscsak egy eper. Én pedig nem szeretem az epret. Ettől persze elismerhetem az alkotó képességeit, csak éppen ez a képe egyáltalán nem lesz a kedvencem. Mi történt? Képtelen voltam függetleníteni magam a látványtól, holott lehet, hogy a kedves művész is pontosan ezt érezte az eperrel kapcsolatban, csak éppen teljesen mást látott a gyümölcsben, mint én. Ütköznek a nézetek, én pedig ragaszkodni fogok a saját meglátásomhoz.
 
Nem biztos, hogy ez a legérzékletesebb megfogalmazása annak, hogy mit is jelent önmagunk belelátása egy alkotásba, de talán így mindenki számára érthetővé tettem, miért is olyan különleges dolog önarcképet elemezni. Itt ugyanis azt hihetnénk, hogy nem nagyon van lehetőség a vetítésre, holott ez sem kivétel az epres hasonlat alól. Ahogyan mi magunk is képesek vagyunk több arcunkat mutatni egyes embereknek (a hentesre a sarki boltban nem fogok úgy mosolyogni, mint a tanítványaimra, amikor megoldanak egy nehéz feladatot), úgy a képen látható személy sem lehet ugyanaz az alkotáson, mint a valóságban.
 
Első ránézésre a kép szín- és formavilága ragadja meg a tekintetünket. Ebben az esetben a fekete, füstös hangulat és az arc már valamilyen nyomasztó hatást kelt. A vonalhasználat durva, elsőre talán kidolgozatlannak tűnik, de ha jobban odafigyelünk az üzenetre, amit hordozhat, egészen biztos, hogy helyénvalónak fogjuk találni ezt a fajta megoldást. Ha a vonalaknál maradunk, észrevehető az is, hogy tudatosan vezeti a tekintetünket először a központi alak felé. A jobb felső sarok csupán egy háttér, tényleg olyan, mintha hatalmas szmogfelhőből emelkedne ki a képen szereplő figura. Már ez is egyfajta utalás a magányra. A füst eleve nyomasztó hangulata mellé viszont társul egy kis többletjelentés: könnyedén el lehet bújni mögötte. Nem csak magányról beszélhetünk tehát, hanem egyfajta erőteljes zárkózottságról.
 
Egészen érdekes megfigyelni, hogy az alak mégsem a füstben, hanem inkább a füst előtt lehet. Kétféle következtetést tudok csak levonni ez esetben: vagy a füstfüggönyön belül vagyunk mi is (akkor viszont beengedett minket a művész), vagy pedig előlépett, hogy láthassuk. Utóbbi esetben jogosan merül fel a kérdés, hogy egy alapvetően zárkózott ember miért lép ki a falai közül, miért mutatja meg nekünk azt a nyomasztó magányt, amiben él. Talán egy önterápia, de ebbe fölösleges is belemenni, hiszen egyértelmű válasz nem adható ezekre a kérdésekre.
 
„Nézz rám!” – mondják tehát a vonalak. A központi figura szomorú. Már a féloldalas testtartás is erre enged következtetni, de a lesütött szemek, a komor arckifejezés, és a lefelé biccenő fej megerősítést ad az első megérzésről. Itt pedig a vonalak újra beleszólnak az értelmezésbe. Nem csak arról van szó, hogy szomorú, de arról is, hogy egyre lejjebb süllyed. Az átlós-függőleges vonalak, amik nagyon erőteljesen és határozottan elkapják a szemlélő figyelmét, szinte levezetnek miket is a papírról.
 
Talán bátor dolog egy negatív hangulati megnyilvánulást magasztalni, mégis úgy gondolom – és nem vagyok vele egyedül –, hogy ez a tökéletes magány. Mind a komor, szürke-fekete színhasználat, mind az erőteljes, hangsúlyos vonalhasználat erre enged következtetni. Ugyanakkor úgy látom, hogy nem feltétlenül kell a szemlélőnek lemondania az alkotóról. Az szép dolog, ha egy önarcképen keresztül olyan következtetéseket vonunk le, amelyek ténylegesen közelebb visznek az alkotóhoz. Ebben az esetben a magány, mint tény, teljesen helyénvaló. Azonban nagyon oda kell figyelni, hogy elfogadjuk-e ezt a mélységes szomorúságot, vagy észrevesszük, hogy maga a művész is odacsöpögtetett egy kevéske reményt az alkotásba.
 
Az optimistábbak már észre is vehették, de tény, hogy sokáig kell rágcsálni a képet, hogy egyértelművé váljon: az arc megvilágítása. Nem hiszem, hogy azért kap ennyi fényt az arc, hogy felismerhetőek legyenek a vonások. Tény, hogy karakterábrázolás szempontjából Tamásnak beírhatunk egy nagy ötöst, ugyanakkor az egész témát tekintve olyan értelmezhetetlennek tűnik ez a rengeteg fény. Felmerül bennem a kérdés: egy ilyen sötét képen hol is szűrődhetne be a világosság? Erre a kérdésre még visszatérek, de ha csak technikai megközelítésből szemlélődnénk, megállapítható, hogy egyszerű súlypontozásról van szó. Nem is lenne szerencsés, ha mindenhol ugyanazok a tónusok köszönnének vissza. Tökéletes egyensúly van így a sötét és a világos árnyalatok között.
 
De még mindig az a kérdés, hogy honnan jön a fény?
Belőlünk.
 
A magány szerintem pontosan olyan érzés, amit mások képesek feloldani bennünk. Így azok az emberek, akik körülvesznek bennünket, oldják a szorongással teli pillanatok súlyát. Ha tehát – és ez már önmagam belelátása a képbe – valaki, aki alkot, kommunikál egy ilyen mély érzést a közönség felé, valamilyen formában feloldást vár tőlük. Ha már lerajzolt nekünk egy állapotot, megmutatta egy kiállításon (kulisszainfó: a névjegykártyáján is ez a kép díszeleg), de lényegében csak kiadta a feszültséget valamilyen formában, onnantól a nyomasztó hangulat, amit magában hordoz, oldódni kezd. Ha pedig ott a gyógyszer is a betegségre, miért kéne rosszul éreznünk magunkat egy ilyen alkotás láttán?
 
Nos, talán nem minden pontban lehet egyetérteni a meglátásaimmal, de nem is ez volt a cél. Hogy Tamás tényleg olyan-e, amilyennek ez a kép mutatja? Lehet, hogy igen, de az is előfordulhat, hogy kicsit sem. Talán az elemzés-sorozat végén, sok képet összevetve megkapjuk a választ, bár úgy gondolom, sokkal fontosabb kérdés, hogy mi magunk milyen minőségben létezünk, s ez hogyan hat a képekhez való hozzáállásunkra. Hiszem, hogy a kép egy eszköz önmagunk megismerésére, s nem is az a cél, hogy az alkotóról kapjunk teljes leírást.