Főkép5

Az öreg lord személyzete már torkig volt gazdájával. Az agresszív és szeszélyes öregember pokollá tette az életüket, tízszer is fölébresztette őket éjszakánként, csak azért, hogy ne tudjanak aludni. És újabban állandóan azt kellett hallgatniuk, amint rögeszmésen hajtogatja, hogy a boncolást követőleg megveszi a feldarabolt múmiát és megeteti a kutyáival!
Csípőízületi fájdalom gyötörte a vén zsugorit, s már csak abban lelte örömét, ha befolyását latba vetve a mások karrierjét tönkretehette. Most új ellenségre talált, akit a földbe akart taposni: a padovai titán, Belzoni, aki egyiptomi babonákkal igyekszik megmételyezni London szívét. A lord gyűlölte az ókori világot és kiváltképp Egyiptomot. Nem hitt másban, csak az ipari forradalomban, a bankok hatalmában és abban, hogy a gyengéket rabszolgaságba kell kényszeríteni. IV. György király fogékony volt az öreg lord érvelésére, így hát haladónak mondott politikát folytatott, és a maradiság ellensége volt.
A házvezetőnő hét órakor ébredt, s igencsak meglepődött, hogy ilyen nyugodtan végigaludhatta az éjszakát. Kiment a cselédek szobájába, ahol a belső inas, a szakácsné és a fehérnemű-felügyelőnő épp a reggelijét fogyasztotta.
– Az öreg magukat sem zavarta fel az éjjel?
– Nem! Végre volt egy nyugodt éjszakánk! – mondta a belső inas. – Úgy látszik nagyon kimerítette, hogy elment Bolson doktorhoz a múmiacafatokért.
– Micsoda szörnyűség! – szörnyülködött a fehérneműre felügyelő asszonyság, s eltolta magától zabkásáját. – A Mindenható Isten meg fogja büntetni ezt a szörnyeteget.
– De addig is föl kell vinnünk neki a kávéját, a rántottáját, a pirítóst és az oxfordi lekvárt, mert mást, ugye, nem eszik meg az úr – mondta a szakácsné.
– Majd én fölviszem – vállalkozott a feladatra a házvezetőnő.
Lassan lépdelt fölfelé a masszív tölgyfa lépcsőn a nehéz ezüsttálcával; a lépcsőfordulóban igencsak realisztikus, róka- és szarvasvadász-jeleneteket ábrázoló festmények díszítették a falat. Az egyiken maga az öreg lord volt látható, amint saját kezűleg vágja át egy kegyelemért esdő sebesült állat torkát.
A házvezetőnő letette a tálcát egy kerek asztalra, és kopogtatott az ajtón.
Semmi válasz.
A vén zsugori, úgy látszik, már süket is.
Az asszony még erősebben kopogott. A lord általában álmos hangon kiszól ilyenkor: „Bejöhet!”
A házvezetőnő, kissé már ingerülten, benyitott. Először csak azt vette észre, hogy az ablak nyitva van. A nap sápadt sugarai a baldachinos ágyra estek.
Először szinte nem is fogta föl, mit lát.
Egy széttépett test, minden csupa vér… Nem hitt a szemének, azt hitte, a képzelete játszik vele.
Rémülten közelebb lépett az ágyhoz.
Üvöltése megremegtette a palota falait.

*

A pap meg volt győződve róla, hogy maga az ördög lakik abban a múmiában, amelyet Belzoni a nagy nyilvánosság előtt kibontott szalagjaiból. Írt is neki egy levelet, amelyben örök kárhozattal fenyegeti meg, amennyiben nem záratja be azonnal kiállítása kapuját, e pogány istenségeknek áldozó sátáni helyet. Hiszen nem nevezi-e a Biblia is a Gonosz Földjének Egyiptomot? Belzoni istenkáromlást követ el, amikor egy ártó vallást népszerűsít London szívében, szemérmetlenül közszemlére téve lecsupaszított múmiáját.
Az ég büntető tüze hamarosan hamuvá égeti, és vele együtt istentelen törekvése is hamvába hol. De a közvetlen veszélyt maga a múmia jelentette! Bolson doktor, amikor felboncolja, veszélyes útra lép. Ha rálel a balzsamozók titkára, a keresztény erkölcsöt mocskolja be!
A pap nem sokra becsülte az ingatag hitű törvényszéki orvost. A doktor nem látogatta valami szorgalmasan Isten házát, és bűnben élt, fiatal szeretőket tartott. Következésképp nem is látta értelmét, hogy szép szóval hasson rá, és megkérje, mondjon le a boncolásról és dobja a múmiát a szemétbe.
Nem látott más kiutat, mint átdöfni a múmia szívét, hogy így az élet és halál mezsgyéjéről véglegesen a halálba száműzze.
A pap tudta, hol az orvos rendelője, jól kiélesítette hát kése pengéjét. Ezúttal Belzoni nem foghatja le a kezét! A prédikátor azt a fajta egyházat tartotta ideálisnak, amely a végletekig hű eszméihez, s már régóta vágyott rá, hogy valami hőstettet hajtson végre a Magasságos tiszteletére. A holtak birodalmából idevetődött múmia jó alkalmat kínált ehhez!
Letérdelt és lelkes zsoltárt zengett istenéhez.
A kápolna ajtajának nyikorgása zavarta meg áhítatát. Lassan hátrafordult.
– Ki van ott?
A félhomályban nem tudta kivenni a jövevény arcvonásait.
– Kérem, távozzék! Épp imádkozom, szeretném, ha most senki sem zavarna.
A váratlan látogató előbbre lépett.
– Ó… Hát ön az? Jöjjön holnap, kérem! Ma egyetlen szabad percem sincs. Remélem, megérti.
Síri csönd telepedett a kápolnára.
– Megértette, amit mondtam? Távozzék, kérem! No de… Mit művel? Nem, nem, könyörgök! Ne…
A végzetes ütés erős volt és pontos. Az utolsó szörnyű kép, amit a haldokló pap magával vitt a túlvilágra, a múmia szeme volt, amely letekintett rá.

*

A Szent Tamás Kórház új műtőjét csak napközben használták. Egy egyszerű faasztal állt a hideg helyiségben, arra fektették a pácienst, azután volt itt egy fűrészporral teli láda, hogy legyen mivel felitatni a vért, és kancsók, mindenféle edények, meg idegborzoló sebészszerszámok: fűrészek, csipeszek és kések. A falon nagy betűs felirat díszlett: Miseratione Non Mercede, vagyis: „Együttérzésből cselekedjetek, ne nyerészkedésből.”
A műtőt erre az éjszakára átengedték John Bolson doktornak, hogy felboncolhassa Belzoni csodálatos múmiáját. Az orvos meggyújtotta a gázlámpákat, majd hosszasan elnézte ezt a nem mindennapi tetemet. Esküdni mert volna rá, hogy csupán egy békésen alvó ember fekszik az asztalon.
Az orvost ugyanolyan szédülés fogta el, mint amikor Belzonival kibontották a szalagokból a múmiát: és ha ez az ókori relikvia – él? Nyilvánvaló, hogy e lehetőség puszta felvetése is méltatlan egy tudós emberhez, mégsem tudott szabadulni tőle. Hiszen bizonyos konkrét tények is arra utaltak, hogy nem mindennapi múmiával van dolguk: a balzsamozók láthatólag nem távolították el az agyvelőt és a belső részeket sem, hiszen semmiféle bemetszés nem látszott a hasi részen. A szövetek pedig oly tökéletes állapotban őrződtek meg, ami egyenesen hihetetlen! S most ő szabdalja fel ezt az ezeréves testet, tegye tönkre ezt a műremeket, amely eddig legyőzte az időt, hívja ki párviadalra az ókori egyiptomiak mágiáját?… Az orvos habozott.
Mert ugyanakkor gyávaság lett volna lemondani a boncolásról, egy esetleges világraszóló tudományos felfedezésről! Ha már a véletlen szerencse a kezére játszotta ezt a kincset, élnie kell az alkalommal. Vajon a test halhatatlansága a lélek halhatatlanságát is jelenti-e? Szerény, ismeretlen kis orvosból Bolson egyszeriben hírességgé válhatna, és a magas tudományos rangon túl tán a birtokába jutna az Ozirisz misztériumába beavatottak végső titka is. Ez volt az oka, amiért egyedül akarta elvégezni a boncolást.
Szürke köpenybe bújt, amelyből a sok mosás sem tudta eltüntetni a korábbi vérfoltokat. Az egyik zsebéből jegyzetfüzetet vett elő, hogy majd feljegyezzen minden apró részletet.
Azután fűrészt ragadott, s már épp nekifogott volna a koponyatető átfűrészelésének, amikor ajtócsapódás hallatszott.
Ki merészeli most zavarni? Valószínűleg egy takarító, aki nem tudja, hogy itt van. Dühös volt, elhatározta, hogy kihajítja az illetőt.
A gázlámpák többsége hirtelen kialudt.
A félhomályban csak egy ember körvonalai látszottak.
– Tűnjön el! – kiáltott rá az orvos. – Hajnalig enyém a műtő.
Az árny közelebb lépett hozzá.
John Bolson nagyra meresztette a szemét.
– Ó! Hát ön az…Nagyon sajnálom, de most senkit sem fogadhatok. Egy boncolás nem közönségnek való látvány.
A váratlan látogató hosszú, kampós végű vasrudat tartott a kezében.
– Egy kampó a múmiához! Remek ötlet, de nincs szükségem segítségre. Kérem, távozzék, és hagyjon engem nyugodtan dolgozni.
Az utolsó gázlámpa is kialudt. Csak a múmiát vette körül zöldesen derengő fény.
A támadás oly váratlanul érte az orvost, hogy esélye sem volt védekezni, s hangtalanul, átdöfött torokkal rogyott össze.

A Kiadó engedélyével.