FőképBekapcsoltam a tévét. Pont a legjobbkor, épp a főcímdal ment. Láttam, ahogy a Sam és Lily rajzfilmfigurák forognak, Sam integet, Lily kényesen rágcsálja a répáját. Egyre gyorsabban és gyorsabban pörögtek, miközben szólt a dal: – Halljuk, kit akartok látni?
Kisgyerekek zendítettek rá kórusban: – Samet és Lilyt a Nyúlketrecben!
Én is velük énekeltem, de egész halkan, inkább csak leheltem a szavakat. Csak anya volt otthon, a konyhában ügyködött épp. Őt a legkevésbé sem izgatta volna, hogy egy ilyen, babáknak készült műsort akarok nézni, mint a Nyúlketrec, de azért kínosnak éreztem. Mert elképzelni is rémes, mi lenne, ha valamelyik igazán gonosz, felvágós lány az osztályból, mondjuk Skye Wortley, Emily Barrington vagy Arabella Clyde-Smith belibbenne a bejárati ajtón, és rajtakapna, hogy ezt a dedós, ötéveseknek való műsort nézem. Már így is épp eleget cikiznek. Szinte hallottam, ahogy visítozva azon nevetnek, hogy Beauty milyen édes kis tapsifüles havert talált magának a Nyúlketrecből.
Összeszorítottam a szemem.
– Hé, helló! – szólt ki egy kedves hang a tévéből.
Felnéztem. Sam mosolygott rám, az igazi Sam, nem a vicces rajzfilmfigura. Visszamosolyogtam rá. Nem tehettem mást. Olyan csodás, mókás mosolya volt. Barna szeme ragyogott, és mivel egy kicsit lehajtotta a fejét, puha, fényes barna haja a homlokába hullott.
– Mi a helyzet? – kérdezte Sam.
– Minden oké – suttogtam.
Bólintott, majd Lilyre pillantott. A melléhez szorítva fogta; ehhez mindkét kezére szükség volt, mert Lily jó nagyra nőtt. Tapsifülei Sam kockás ingének gallérját súrolták, hátsó tappancsa farmerjának az övéig ért. Szorosan fogta, hogy Lily biztonságban érezze magát. Nyugodtan pihent a kezében, közben laposan pislogott kék szemével. Lily tudta, hogy Sam sosem ejtené le őt.
– Mesélj, mit csináltál ma! – nézett rám fürkészőn Sam.
– Suli – motyogtam.
– Melyik? – érdeklődött Sam.
– Lady Mary Mountbank Iskola. Tavaly mentem át – feleltem, és sóhajtottam.
– Ennyire rémes? – kérdezte Sam részvétteljesen.
Elgondolkoztam. Nem, annyira nem volt rémes, legalábbis nem minden. Rhona Marshall elhívott a szülinapi bulijára. Még meg is szorította a karomat, amikor átadta a rózsaszín meghívót, és azt mondta, nagyon reméli, hogy el tudok menni.
Nagyon kedveltem Rhonát, pedig ő Skye legjobb barátnője. De Rhona sosem vett részt a rémséges heccelődésben, sosem piszkált, sőt, úgy tűnt, zavarja. Felhúzta a szemöldökét, és egyszer azt súgta nekem: – Észre se vedd! – Ez aranyos volt tőle, de hogy bírtam volna nem észrevenni, hogy a képembe üvöltenek?
Miss Woodhead is kedves volt velem. Különösen a rómaiakról írt fogalmazásom tetszett neki. Most ez úgy hangzik, mintha fel akarnék vágni, de azt mondta, öröm ilyen gyereket tanítani. Halkan mondta, csak nekem, én meg vérvörösre pirultam, úgy örültem neki. De az egyik lány meghallotta, és szünetre az egész osztály ezen csámcsogott, és közben úgy csináltak, mintha hányniuk kéne. Skye olyan élethűen adta elő a műhányást, hogy majdnem tényleg rosszul lett, és akkor annyi lett volna az egyenruhájának. Az szép lett volna.
Nem volt rá idő, hogy mindezt előadjam Samnek, így aztán inkább csak vállat vontam. Ő érti így is.
– Lily szereti az iskoláját – mondta. – De nagyon könnyűek az órái. Egy salátalevél, plusz egy répa, plusz egy káposzta az annyi, mint egy hatalmas nyuszilakoma! Hogy ne hízzon el túlságosan, csináltam neki egy új kifutót a kertben. Van kedved kimenni tornázni egy kicsit, Lily?
Lily bólintott.
– Mi is menjünk? Megnézzük? – kérdezte Sam.
Bólintottam.
Sam kivitte Lilyt a kertbe, és gyengéden letette a földre. Répát, káposztát és salátát tett a kifutó túlsó végébe. Lily azonnal kiszúrta, és mint egy agár, odaszökellt, fülei lebegtek.
– Te is így szaladnál, ha anyukád a kert másik végébe tenné az uzsonnát? – viccelődött Sam.
Anyával gyakran uzsonnáztunk a kertben. Néha felvettük a kabátunkat, sálunkat, takarókba burkolóztunk, és téli pikniket csaptunk.
– Pontosan, Sam – feleltem.
Anya varázslatos piknikeket tudott kitalálni. Nem főzött ugyan, igazából sosem főzött, de ettől még különlegessé tudta tenni az uzsonnát. Néha kiválasztott egy színt, mondjuk a sárgát, és akkor banánt, ananászt, sajtos lepényt, vaníliakrémes kosárkát ettünk, és limonádét ittunk hozzá. Vagy paradicsomos pitét, almát, ringlót, Kit-Katot és málnaszörpöt. De volt, hogy az ábécé egyik betűje köré kerekített pikniket: perec, paprika, paradicsom és anya által gondosan P betű formájúra vágott bolti piskóta.
Kiskoromban külön terítéket kaptak a babáim és a mackóim, vagy megengedte, hogy felvegyem a Disney-hercegnős jelmezem, a legjobb porcelánunkban szolgálta fel az ételt, és minden alkalommal pukedlizett, ha megszólított.
Nagyon-nagyon-nagyon imádtam anyát. Sam ezt meg is értette. Puhán, gyengéden ejtette az „anya” szót, tudta, hogy különleges.
– Hiányzik neked az anyukád, Lily? – guggolt le Sam.
Lily épp egy salátalevelet rágcsált, nem igazán figyelt rá.
– Emlékszel, milyen volt, amikor még egészen kicsi voltál, icipici babanyuszi?
Sam rám nézett. – Tudod, ilyen kicsike volt. – Begörbítette két tenyerét, és egészen közel tette őket egymáshoz.
Én is utánacsináltam, elképzeltem, hogy egy kicsi, bolyhos kölyök Lilyt tartok a kezemben.
– És arra emlékszel, amikor még icipici, újszülött baba voltál? – folytatta Sam. – Lefogadom, te sem voltál sokkal nagyobb. Van rólad ilyen kép?
Bólintottam. Anya magával hordta azt a fotót a pénztárcájában, pedig már teljesen összegyűrődött. Apa munkahelyi íróasztalán ugyanez a kép állt, ezüstkeretben. Rém kínos. Hatalmas voltam rajta, kopasz, és még csak egy pelenka sem volt rajtam. A köldököm le volt ragasztva, és látszódott a fenekem.
– Biztos nagyon édes voltál. – Sam kuncogott.
Nem mosolyogtam vissza. Idegesen harapdáltam az ajkam. Messze nem voltam édes baba, de legalább ölelnivaló apróság voltam. Anya azt mesélte, egész nap és fél éjszaka a karjában tartott, olyan boldog volt, hogy magához ölelhet. Azt mondta, sírt, annyira meg volt hatva, hogy született egy kislánya.
Apa is sírt.
A legtöbb apa nem sír, főleg nem az ilyen igazán nagyon-nagyon szigorú apukák, mint az enyém. De ő sokszor sír, mondjuk, ha a tévében olyan film megy, sőt még egy-egy rajzfilmen is elpityeredik, például az Oroszlánkirályon vagy A Szépség és a Szörnyetegen. Sír a Híradón, ha megmentenek egy kisgyereket a földrengés után, vagy ha egy műlábas férfi futóversenyen indul. Ha meg az győz a Megasztárban, akinek drukkol, akkor egyenesen zokog. Azt mondta, én lettem az ő kicsi megasztárja, amikor megszülettem. Kihalászta anya kezéből az újszülött csecsemőt, azaz engem, és magához szorított.
– Végre, mindig is egy kislányra vágytam! – duruzsolta. – Ráadásul milyen gyönyörű kislány azzal a pufók arcocskájával és a nagy kék szemeivel! Várj csak, drágám, ha még a hajad is megnő… Biztos szőke lesz, mint a mamádé! Te leszel a leggyönyörűbb kislány a világon, egy igazi szépség!
És ekkor élesen felkiáltott, mire én rögtön el is sírtam magam.
– Majd én fogom, Gerry – ajánlkozott aggódva anya.
– Szépség! Beautynak fogjuk hívni, ez pont azt jelenti! Igen, ezt a nevet kell kapnia a mi kis drágánknak! Beauty lesz – jelentette ki apa. – Csodálatos név, ugye, Dilly?
Anya bizonygatta nekem, hogy rémesnek tartotta ezt a nevet, de már akkoriban sem mert apával vitatkozni.
Szóval Beautynak kereszteltek. Borzalom. Még akkor is béna, feltűnősködő név lenne, ha valami csoda folytán tényleg világraszóló szépség lennék. De kicsit sem vagyok az. Nem anyára hasonlítok, sokkal inkább apára. Alacsony vagyok, zömök, nagy pocakkal. Még csecsemőkoromban zöld lett a kék szememből, olyan, mit az egres, de nem számít, úgysem látja senki a szemüvegem miatt. A hajam jellegtelen, hosszú és egyenes. Anya mindig megpróbálja felkötni mindenféle szalaggal és csattal, de minden kiesik belőle. Most már mindenki érti, miért gúnyolódik rajtam egyfolytában Emily, Arabella és Skye. Röhejes vagyok ezzel a névvel.
Nem nevettem. Dedós könnyek lepték el a szemem, de Samtől és Lilytől nem kellett tartanom.
– Hé, ne sírj!
– Nem sírok – szipogtam szégyenkezve.
Olyan volt, mintha esne az eső a szemüvegem mögött. Benyúltam az egyik ujjammal, próbáltam ablaktörlőként ide-oda mozgatni.
Sam kedvesen rám szólt. – Töröld le inkább a pólód végével! Maszatos lesz a szemüveged, ha ezt csinálod. Na, ki vele. Szóval? Miért nem sírsz?
– Ezen a hülye nevemen – hüppögtem.
– Szerintem a Beauty a legeslegkülönlegesebb név a világon.
– Nem az. És nem illik hozzám – közöltem vele könnyek között. – Skye Wortley azt mondta a suliban, hogy inkább Szörnyetegnek kéne hívni, ha már mindenképpen A Szépség és a Szörnyetegből kell nekem nevet választani.
– Szegény buta Skye. Szerintem azért ilyen gonosz, mert irigyel téged.
– Ó, Sam, most hallottam először ilyen butaságot tőled. Még hogy egy ilyen lány, mint Skye irigyel engem. Skye-nak csodálatos, hullámos, szőke haja van és hatalmas, kék szeme. Égszínkék – még a neve is égboltot jelent. És okos is, jól táncol, Rhona a legjobb barátnője, és…
– Nos, neked meg olyan a hajad, mint a méz, és hatalmas zöld szemed van, ráadásul okosabb is vagy Skye-nál, és kit érdekel, ki hogyan táncol, és én meg Lily vagyunk a legjobb barátaid – közölte Sam.
– Tényleg? Ti a barátaim vagytok?
– Hát persze, hogy azok vagyunk. A legjobb barátaid, ugye, Lily? – Sam lehajolt, és megvakarta a nyuszi fejét. Lily abbahagyta a káposzta rágcsálását, felnézett, és olyan hevesen bólintott, hogy a fülei csak úgy repkedtek.
– Igen, ti vagytok a legeslegeslegjobb barátaim örökre – suttogtam lelkesen.
Egymásra mosolyogtunk mind a hárman.
– Holnap találkozunk, Beauty – súgta Sam.
Aztán hangosabban folytatta: – Mindjárt el kell köszönnünk. Lily, itt az ideje, hogy visszabújjál a ketrecbe. Már épp eleget uzsonnáztál. Talán nektek is ideje volna uzsonnázni? Mit fogtok enni? Lily odavan a nyers káposztáért, látjátok, de gyanítom, hogy nektek nem ez a szívetek csücske. Bár talán a kis házi kedvencetek szereti. Küldjetek nekem rajzokat háziállatotok kedvenc ételéről! A borítékra írjátok rá, hogy Samnek a Nyúlketrecbe, oké? – Integetett, aztán felvette Lilyt, és az ő mancsát is meglengette.
– Lily is szépen elköszön.
– Viszlát, Sam! Viszlát, Lily! – mondtam.
A Nyúlketrec eltűnt, Sam és Lily forgott körbe-körbe, és egy hang ezt kérdezte: – Nos, kit láttatok, gyerekek?
– Samet és Lilyt a Nyúlketrecben – énekeltem válaszul.
– Samet és Lilyt a Nyúlketrecben – énekelte anya is, és bejött a konyhából. – Egy kis uzsonna, szívem? Vettem néhány rózsaszín mázas fánkot, tudod, a lekvárosat.
– De apa azt mondta, ne egyek többé olyat – tiltakoztam.
Kaptam egy ilyen rózsaszín fánkot, amikor együtt shoppingoltunk a plázában. Amikor beleharaptam, a lekvár kifolyt, és végigcsöpögött a legszebb, kék fodros pólómon. Apa akkor olyan erősen a fejemre koppintott, hogy leejtettem a földre a fánkot.
– Soha többé ne vegyél neki ilyen rózsaszín, lekváros ocsmányságot! – sziszegte anyának. – Most nézd meg, tönkretette a gyönyörű blúzát! Egyébként is jobb, ha nem tömi így a fejét, lassan akkora lesz, mint egy szekrény.
Anya alázatosan megígérte, nem vesz többet ilyet, beterelt a női vécébe, letörölte rólam a lekvárt. Sírtam egy kicsit, de magához ölelt, és könyörgőre fogta, próbáljak meg vidámabb képet vágni, mert apának már csak az kéne, hogy a lógó orromat lássa. Megtettem, ami tőlem telt, de azért magamban gyászoltam, mert hát mégiscsak a rózsaszín fánk volt a kedvencem.
– Apa nem fogja megtudni, ha most gyorsan betermeled – vélte anya. – Csak egy pillanat!
Eltűnt a konyhában, és két, a legszebb, zöld leveles süteményestányérunkon trónoló rózsaszín fánkkal tért vissza.
– Gondoltam, csatlakozom.
Leültünk törökülésben a bolyhos, szívecskés, fehér szőnyegre, és eszegettük a süteményeinket.
– Nyami, de finom – szólaltam meg.
– Az bizony, nyami – helyeselt anya.
– Csak nehogy megint leegyem magam.
– Vagy én! – tette hozzá anya, és úgy nyalogatta a mázt a süti tetejéről, mintha nyalókát tartana a kezében.
Békésen csámcsogtunk együtt.
– Anya?
– Igen?
– Mit gondolsz, apa miért lesz folyton ilyen… – hiába kerestem a megfelelő szót.
– Mérges? – segített ki anya.
Nem, apa nem csak méregbe gurult. Ennél sokkal-sokkal-sokkal félelmetesebb volt. Mint egy vulkán. Az ember sosem tudhatta, mikor tör ki, robban fel, és borít el forró lávával.
Anya előremászott a fenekén csúszva, olyan közel, hogy a térde majdnem összeért az enyémmel.
– Nem tudom, miért ilyen – mondta. – Régebben azt gondoltam, miattam. Tudom, hogy néha elég dilisen bírok viselkedni… A nevem is Dilly, nem igaz? De te nem vagy dilis, Beauty, te vagy a világ legokosabb gyereke. Nem lehet megmagyarázni, miért kiabál így veled, ahogy szokott. Bárcsak rájönnék, hogy tudnám leállítani! Próbáltam beszélni vele, de attól csak még jobban lármázik.
Anya borzasztó letörtnek látszott, én meg rémesen éreztem magam. Begyűrtem a számba az utolsó falatot, és anya köré fontam a karom.
– Ne aggódj, anya, apa nem mindig olyan – vigasztaltam. – Néha ő a világ legcsodálatosabb apukája.
Néha.
Nagyon-nagyon ritkán.

A Kiadó engedélyével.

Eddig a szerző alábbi műveiről írtunk:Jacqueline Wilson: Szerelmes lányok
Jacqueline Wilson: Aludj nálunk!
Jacqueline Wilson: Lányok a pácban
Jacqueline Wilson: Nagy kaland kistányéron
Jacqueline Wilson: Lányok késésben
Jacqueline Wilson: A kofferes kislány
Jacqueline Wilson: Titkok
Jacqueline Wilson: Mi baj, lányok?
Jacqueline Wilson: Kettős játszma
Jacqueline Wilson: Lola Rose
Jacqueline Wilson: Jó barátok
Jacqueline Wilson: Szerelmi leckék
Jacqueline Wilson: Tündérek és titkok
Jacqueline Wilson: Folytassa Lottie…!
Jacqueline Wilson: Micsoda anya!
Jacqueline Wilson: Tracy Beaker története
Jacqueline Wilson: Apja lánya
Jacqueline Wilson: A Diamond lányok
Jacqueline Wilson: Két regény (Kettős játszma és Komisz lányok)
Jacqueline Wilson: Mi lesz a csókkal?
Jacqueline Wilson: A tesóm nem semmi
Jacqueline Wilson: Ki mer többet?
Jacqueline Wilson: Tracy Beaker, a sztár