Főkép

Meg ugyan nem lepődtem, de örültem a hírnek, hogy a Hobo Blues Band Aréna-beli búcsúkoncertjére akkora az érdeklődés, hogy egy nappal előtte még egy bulit kellett csinálniuk.
 
Mi mindenesetre a ténylegesen utolsó koncerten voltunk ott, és természetesen nagy élmény volt. Gáz, de nekem ez volt az első HBB koncertem, s így persze az utolsó is, pedig a Vadászat lemez óta szeretem a zenéjüket. Valahogy mindig úgy alakult, hogy épp lekéstük, még láttuk elköszönni, vagy pont volt más. Márpedig, hogy egy vaskos közhellyel éljek, mindent és mindenkit addig kell megnézni, amíg lehet. A HBB-t meg eddig lehetett.
 
No hát, nem volt felhőtlen szórakozás, és nem is vártam, hogy az lesz. Alapból is végig ott volt bennem, és nyilván minden jelenlévőben a tudat, hogy ez itt a vég. Meg aztán... Volt az elmúlt évtizedekben egy rakat ún. búcsúkoncert, de valahogy egyiknek sem éreztem olyan súlyát, mint ennek. Igen, persze, egy korszak ezzel végetért, blabla, de én inkább úgy látom, nem ezzel ért véget, hanem azért volt ez a koncert, mert elmúlt az a kor. Amikor még Hobo szavait olyan figyelem követte, akkora súlyuk volt. És nem a súly és a mondanivaló veszett oda, hanem az, hogy értelme legyen mondani. Ahogy azt Hobo a legutóbbi szólóalbumán (Circus Hungaricus) tökéletesen meg is énekelte, főleg a „Merlin” című dalban.
 
Ahogy jöttek egyre-másra az egyfelől persze „ezek-is-csak-rock-&-roll”-ok, amik másfelől irtózatos erejű látleletei Magyarország utóbbi több is, mint 33 évének, az jutott eszembe, hogy vajon Hobo, aki a szememben kb. olyasmi, mint ennek az országnak az élő lelkiismerete, maga valaha is remélte-e, hogy a zenéjüktől majd bármi jobb lesz, és hogy hogy érzi, lett-e jobb? Mert a szövegei alapján nem hiszem, hogy jobbnak látja a helyzetet. De közben meg: basszus, mennyivel rosszabb lett volna nélkülük!
 
De másért is érzelmi hullámvasút volt a koncert. A vadócabb rock & roll-ok meg blues-ok hatására széles vigyor terült szét 12 ezer ember orcáján (pláne mikor Deák Bill Gyula is feljött a színpadra), de például a Vadászatról elhangzó dalok azért nagyon sűrűek voltak ám, és annyira érződött, hogy ennek a sok népnek egy jó részének azok a sorok megélt valóságot, ősz hajszálakkal, látható és láthatatlan sebekkel „dokumentált” élettapasztalatot jelentenek! Aztán attól is sűrűn nőtt gombóc a torkomba, jól is laktam velük a végére, amikor a háttérvászonra archív HBB koncertek felvételeit vetítették. Attól meg pláne, mikor felcsendült a Kex-től átvett Zöld-sárga, vagy az önmagában is döbbenetes akusztikus blokkban a Cseh Tamás emlékére előadott dal, ami alatt persze őt magát láthattuk a kivetítőn. De meg eleve: Hobot és Billt látni így együtt, ennyi év, ennyi probléma után. Két micsoda fazon, te jó Isten! És ugyan mennyi hiányzott ahhoz, hogy ők legyenek azok, akikre emlékezünk, akik már csak egy fotón lehetnek jelen?! Mi mindenen mentek ezek az emberek keresztül!
 
Sok csúcspontja volt a koncertnek. Bill-től nyilván a „Hosszú lábú asszony”, a „3 óra 20” meg a „Kőbánya blues”, na meg az, hogy csak elővették a „Kopaszkutyát” (mint Hobo mondta, anélkül Bill nem vállalta volna a fellépést, Isten is megáldja érte). Na meg hogy a ráadásban csak eltolták a „Hey Joe”-t, egek! Ugyanakkor meg az egész unplugged blokk, meg amikor Hobo-t köszöntöttük (másnap lett 66 éves, a HBB meg 33 évet élt), meg a „Tiszta szívvel”, és az azt követő „Hetedik”, ami alatt Hobo kijött a közönség közé, onnan énekelte, meg tudom is én, mi még.
 
Az is jó volt, hogy nem voltak vendégek (igaz, Tóth János Rudolf helyett Madarász Gábor volt a másodgitáros, akivel Hobo a Circus-t csinálta, és aki kellő alázattal muzsikált), nem volt semmi extra cécó, de annyi meg mégis, hogy ne egy szimpla koncert legyen ez. Nem, ez egy igazi, méltó, komolyan vett búcsú volt, és örülök, hogy ott lehettem, s így nekem ez az emlék is marad, meg persze a zene.

Fotó: Németh Wera