FőképCharlotte Usher céltudatosan haladt a parkolón át a Hawthorne Gimnázium bejárata felé, folyamatosan ismételgetve magában szerencsemondatát: Ez az év más lesz. Ez az én évem. Elhatározta, hogy nem úgy vési be magát osztálytársai középiskolai emlékeibe, mint a lány, aki csak a helyet foglalta, elszíva mások elől a drága oxigént. Charlotte új emberként akarta kezdeni az idei tanévet, talpra akart állni – és erre az alkalomra a világ legdivatosabb és legkényelmetlenebb tűsarkúit választotta.
A tavalyi tanévet úgy tengette végig, mintha a Hawthorne gimi diákközösségének nem kívánt mostohagyereke lett volna. De elhatározta, hogy ennek vége. Idén a tanítás első napja egyben új élete kezdetét is jelenti.
A bejárati ajtó felé közeledve még épp látta a kapualjban az évkönyvfotósok vakuinak utolsó villanásait; Petula Kensingtont és a bandáját követték a folyosón. Ők mindig utolsókként érkeztek, és hipernépszerűek voltak: úgy vonzottak magukhoz mindenkit, mint valami vákuum. Most, hogy ők is megérkeztek, hivatalosan is kezdetét vette az új tanév. Charlotte pedig egyedül volt odakint, és kezdett kicsúszni az időből. Mint mindig. Legalábbis eddig.
A gondnok kihajolt a kapun, hogy megnézze, közeledik-e még valaki. Senki. Persze Charlotte ott volt, de mint már annyiszor, most is keresztülnéztek rajta. Futásnak eredt, amikor észrevette, hogy a hatalmas fémkapu – amely őt egy páncélszekrény ajtajára emlékeztette – lassan bezárul. De a lány, aki tántoríthatatlanul elszánta magát, hogy ezentúl minden másképp lesz, odaért, és még időben sikerült bedugnia az ajtórésen vadonatúj cipőbe bújtatott lábát, nehogy kizárják.
– Bocs, nem vettelek észre – morogta a portás közönyösen.
Nem vették észre – erre számítani lehetett –, de legalább elismerték, hogy hibáztak, és bocsánatot kértek tőle. Úgy tűnik, működik a „népszerűségi terv” – gondosan kidolgozott és összeállított tennivalóinak listája, amelyektől azt remélte, hogy megkaparinthatja a hőn áhított Damen Dylant.
Akárcsak társai, ő is végigdolgozta a nyarat, de legtöbbjükkel ellentétben Charlotte saját vállalkozásba kezdett. Úgy elmerült a tavalyi évkönyvben, mintha az élete függött volna tőle. Olyan részletességgel tanulmányozta Petulát, az iskola legnépszerűbb diáklányát és levakarhatatlan barátnőit, a Wendyket – Wendy Andersont és Wendy Thomast –, ahogy a rajongók szokták kedvenc celebjeiket. Mindent tökéletesen akart csinálni. Ahogy ők.
Magabiztosan indult napirendje első pontjának teljesítésére: feliratkozni a pomponlányok válogatójára. A szurkolókórus volt az iskola legmenőbb és legexkluzívabb csajklubja, és egyben Charlotte legnagyobb lehetősége, hogy ne csak észrevegyék, hanem egyben irigyeljék is. Megragadta a jegyzettömbről lelógó tollat, amelyet mindössze egy foszladozó madzag és némi ragasztószalag tartott a helyén, és nekilátott, hogy beírja a nevét az utolsó üres helyre. Még csak a C-nél járt, amikor valaki durván vállon bökte. Charlotte abbahagyta az írást, és megfordult, hogy megnézze, ki zavarja aznapi első – nem: új élete első – feladatában. És akkor meglátta a kígyózó sort: ezek a lányok az egész éjszakát ott töltötték, hogy feliratkozhassanak. Ez az egész inkább hasonlított egy castinghoz, mint egy megmérettetéshez.
A bökdöső lány tetőtől talpig végigmérte Charlotte-ot, majd a saját nevét írta be az utolsó helyre. Végül kinyitotta a tenyerét, és hagyta, hogy a toll lecsússzon róla, és tehetetlenül vergődjön a madzag végén.
Charlotte figyelte, ahogy a toll neki-nekicsapódik a falnak, mint egy kötélen himbálózó akasztott ember. Miközben elsétált, hallotta a leendő pomponlányok gúnyos kuncogását. Charlotte számára nem volt újdonság az effajta kegyetlenség – sem szemtől szemben, sem a háta mögött –, és mindig is megpróbált nem törődni azzal, mit mondanak vagy gondolnak róla mások. De még az új külsejével sem járt olyan vastag bőr, amely megvédte volna a teljes megaláztatástól.
Végül azonban összekapta magát; nem veszíthette el a fejét és a méltóságát. Belenézett a jegyzeteibe, és magában dünnyögött: Szekrényszerzés. Kihúzta a feladatot listájáról, és a szekrények felé vette az irányt.
Közben gondolatai az elmúlt nyár körül forogtak. Ha őszinte önmagával, be kell látnia: nevetségesen sok energiát fektetett abba, hogy felhívja magára a fiú figyelmét. Szó sincs plasztikai sebészetről, ennyire azért nem volt durva a helyzet, de a frizura, a diéta, az új ruhatár, a smink és a stílusváltás szinte minden idejét felemésztette. Valójában ezt az egészet saját magáért teszi, és még ha elbukik is, ez a hatalmas átalakítás csak előnyére válhat.
Persze tudta, hogy ez meglehetősen… na jó, totálisan felszínes dolog – de kit érdekel? Ha az eddigi életét nézi, akkor az a rengeteg prédikáció a „belső szépségről” egyébként is baromság. A „belső szépség” nem jelent meghívót a legnagyobb bulikra, ahová a nagymenők járnak. És tutira nem emiatt fogja Damen Dylan elhívni az őszi bálra.
A lényeg: Damen Dylan volt a cél, és a bálhoz kapcsolódó határidők motiválták Charlotte-ot. Az élet döntések sorozata, és ő meghozta a sajátjait.
Ezt a kis kitérőt a felszínességbe úgy állította be mint stratégiai lépést. Meglátása szerint mindössze két út vezetett Damenhez: az egyik Petulán és a klikkjén keresztül. De ha Charlotte hírnevét – vagy inkább annak hiányát – nézzük, ez az út nem sok sikerrel kecsegtetett. Azok a lányok mindig is népszerűek voltak, és azok is maradnak. A népszerűség lényege valójában az elérhetetlenségben rejlik. Nem lehet kiharcolni vagy megszerezni. Charlotte szerint az embereket vagy felruházták ezzel, vagy nem – de hogy ki döntött erről, és kinek a javára, arról fogalma sem volt.
Ám – és itt jön a ravasz fordulat Charlotte tervében – ha sikerülne úgy kinéznie, mint Petula és a Wendyk, ha hozzájuk hasonlóan viselkedne és gondolkodna, és sikerülne beilleszkednie azok közé, ahová Damen is tartozik, akkor talán lenne esélye nála. Elég sok munkába került, hogy a külsejét átalakítsa, de legalább ezt a részt jól teljesítette.
És ezzel el is jutott a második lehetőséghez, a számára szimpatikusabb verzióhoz: a lányok megkerülésével közvetlenül jutni el Damenhez. Kockázatos stratégia, hiszen a flörtölés nem volt az erőssége. Az új külső csak az első lépés, de itt fog elválni, hogy volt-e értelme. Azokra az órákra jelentkezett, amelyekre Damen is járt, és úgy tervezte, sokat fog a szekrénye körül lógni. Már csak meg kell tudnia, hol is van.
Ahogy a többiek, Damen sem vette észre Charlotte-ot eddig soha, és nem valószínű, hogy egy kis smink és egy profi frizura mindent meg fog oldani. Charlotte mégis bizakodó volt. Ha elég időt tud vele tölteni, most, hogy már elfogadható a külseje, talán összejön valami.
Charlotte részéről ez nem csupán reménykedés volt, sokkal inkább valószínű következtetés, amelyet Damen aprólékos tanulmányozásából vont le. A több száz fénykép alapján, amelyeket a lány az évek során készített róla, felfedezett a fiúban egyfajta tisztességet. Ott volt a szemében, a mosolyában.
Damen elképesztően jóképű és sportos volt, és pontosan úgy is viselkedett, ahogy az egy igazán jóképű sráctól elvárható – felsőbbrendűen –, mindazonáltal helyes volt. Nem meglepő, hogy Petula épp Damen tisztességtudását bírta a legkevésbé. Talán pontosan azért, mert ez volt az a tulajdonság, amely belőle és a barátaiból a leginkább hiányzott.
Ahogy Charlotte a tornaterem felé közeledett, még mindig a fülében csengett a pomponlányjelöltek nevetése, és ráfért volna egy kis szerencse. A szekrények elosztása a dupla bejárati ajtóra volt kiragasztva, és Charlotte nyílegyenesen oda ment. Lassan végigfuttatta ujját a diákok nevén a P-től Z-ig oldalon, és megnézte a szekrények számát, miközben a sajátját kereste.
Az összes név ismerős volt neki; ezekkel a srácokkal nőtt fel. Volt, akit már az óvodából ismert, másokkal az alsó vagy felső tagozat óta járt egy suliba. Úgy ugrott be mindegyikük arca, mintha a képük is a nevük mellett lett volna. És akkor elérkezett a saját nevéhez:
USHER, CHARLES. Szekrényszám: 7
– A hetes szerencseszám! – mondta. Jó jelnek vette. – Sőt, bibliai – fűzte hozzá. Belenyúlt a hátizsákjába, elővett egy ceruzát, visszadobta, és egy toll után kezdett kotorászni. Visszavonhatatlanul átjavította a nevét Charlesról Charlotte-ra. Azt akarta, hogy helyesen legyen feltüntetve. Különösen ma. Ujjával tovább böngészve kiderítette, hogy Damen szekrénye pont az épület túloldalán van. Elindult a saját szekrénye felé, és közben biztatgatta magát.
– Nem nagy ügy – mondta, miután párszor kipróbálta a kombinációt a záron, és nyitogatta szekrénye ajtaját. Aztán elindult megkeresni a Damenét.
Séta közben folyamatosan magában beszélt, és úgy gesztikulált, mint egy monologizáló színjátszós kretén – aztán hirtelen fuldokolni kezdett.
Észre sem vette, hogy elért az üvegteraszhoz, ahol a dohányosok az utolsókat szippantották csengetés előtt. A szinkronbagózás eredménye sűrű, csípős füstfelhő volt, és Charlotte már nem tudta visszatartani a lélegzetét. Megpróbálta minél gyorsabban átverekedni magát a ködön. Érezte, hogy az emberek sorra elhallgatnak, ahogy elhalad mellettük. A még parázsló csikkeket kávéautomatás műanyag poharakban nyomták el, vagy egyszerűen csak a földre dobták, ahonnan még tovább gomolygott a füstjük, körülölelve őt.
Amikor végre átért a túloldali ajtókhoz, Charlotte egy kisebb tömörülésre figyelt felt; úgy tolakodtak a folyosón, mint az autogramvadászok egy telt házas koncert színfalai mögött.
– Damen! – pihegte Charlotte sóvárogva.
A tömeg miatt csak gyönyörű dús haját láthatta, de nem is volt többre szüksége. Tudta, hogy az ő haja. Se zselé, se hajhab, se wax, se fixáló, se lakk, se hajdúsító – semmi, ami metroszexualitásra utalhatna. Egyszerűen egy isteni fej, hullámos hajjal. Charlotte nem veszítette szem elől a fődíjat, amikor belekezdett abba a fura, kétségbeesett félkocogásba, mint amikor a buszmegállóba szokott sietni. Lélegzetet sem véve iramodott a fiúé melletti szekrény felé. Damen és az őt üldöző, kettényíló rajongóhad előtt ért oda.
Charlotte jó ideje nem látta már a fiút ilyen közelről élőben, és az élmény nagyobb hatással volt rá, mint azt gondolta volna. Egész nyáron őt nézegette, legalábbis a róla készült fényképeket, de ez most a valódi Damen volt.
Charlotte le volt nyűgözve a látványtól. Ahogy Damen közeledett, a tömeg is sűrűbb lett körülötte, és egyre kevesebbet lehetett belőle látni. Charlotte megpróbálta beverekedni magát a zsibongó örvénybe, de minden egyes alkalommal elveszett a hullámok között. Most, új élete első napján a régi, jól megszokott helyzetben találta magát – kirekesztve.

A Kiadó engedélyével.