Főkép

 
Azt hihetnénk, az olyan „ősi magyar” hangszerek, mint a cimbalom vagy a tárogató valóban ősidőktől fogva, legkevesebb századok óta használatosak, legfeljebb apró módosításokat eszközöltek rajtuk.
És igaz, elődeik, a psalterium és a chalumeau valóban ősrégi instrumentumok – előbbi a bibliai időkből, utóbbi a késő középkorból származik –, mindkettő elterjedése a 19. századhoz, annak is inkább a második feléhez és végéhez köthető.
 
Ugyanilyen meglepő viszont, hogy a mai, hangdoboz nélküli elektromos hegedűk elődei vagy a country zenében gyakran használt autoharp egyáltalán nem újabb keletűek ezeknél a népies jellegű hangszereknél, a számos blues dalban hallható szájharmonikát pedig ugyancsak nagyjából ebben az időben fejlesztették ki a kísérletező hangszerkészítők, miközben az etno-muzsikával asszociálható okarina a magyar „népi” hangszerekhez hasonlóan viszonylag modern találmány. Vagyis minden percepció: (sokszor hamis) előfeltételezések és (estenként hasonlóképp félrevezető) beidegződések kérdése.
 
Ahhoz, hogy mindent a helyére tehessünk, rálátás kell, és a legszélesebb látókörrel egyértelműen az rendelkezhet, aki nem csupán használja, hanem kutatja is a hangszereket; és fordítva.
Idehaza vélhetően a tekintélyes régizenés múltat maga mögött tudható tekerőlantos és hangszertörténész, Mandel Róbert rendelkezik a legegyetemesebb tudással ebben a témakörben, már csak amiatt is, mert ismereteit több évtizeden át korabeli hangszerek restaurálásával és korhű instrumentumok megépítésével bővítette és mélyítette el.
 
Az általa összeállított, csodálatos képekkel illusztrált kötet érdekfeszítő, ám ezzel együtt tudományos igényű és informatív stílusban mutatja be a 18. és 19. század néhány rendkívüli hangszercsodáját az utcazenészek által még ma is használt zenélő poharaktól a ma már szinte elképzelhetetlennek tűnő lángorgonáig.
A néha meghökkentő, máskor meglepően közismert instrumentumokat négy főbb fejezet keretei közt ismerteti; előbb az idiofon (önmagukban rezgő), majd a membranofon (rezgő hártyás) és kordofon (húros), végül az aerofon (fúvós, orgona- és harmonika-szerű) hangszerekről értekezik.
 
Az albumot nem kizárólag a klasszikus zene rajongóinak ajánlom, már csak azért sem, mert a tangóharmonika, a kazoo, vagy a már említett hangszerek közül nem egy a mai korban és zenei stílusokban sem szokatlan.

Az instrumentumokról készült fényképek, a szabadalmi tervrajzok, leírások másolatai és a korabeli fotók önmagukban is értékessé teszik a könyvet, a bőséges hangszertörténeti és a megszólalást, megszólaltatást illető információt tartalmazó kísérőszöveg pedig a muzsikával behatóbban foglalkozni vágyók számára teszi valóban értékessé a kötetet.