Főkép Vegyes érzelmekkel vettem kézbe a kötetet – itt rögtön meg is kell jegyeznem, hogy a képregények egy része mára már legalább a külalak terén elnyerte méltó helyét, és ez is inkább néz ki könyvnek, mint füzetnek –, hiszen mindig is nagy szuperhős-rajongó voltam. Annyira, hogy amikor alkalmam nyílott rá, habozás nélkül beszereztem és végignéztem a teljes Tinititán-sorozatot, harminc éves fejjel.
 
A Tinititánokkal pedig máris a tárgynál járunk, hiszen az is gyerekeknek készült rajzfilm, akárcsak az Igazság Ligájának e képregény alapjául szolgáló változata. Bár pozitív, hogy próbálják népszerűsíteni a szuperhős-élményt (rosszmájúbban: piaci szekciót alakítanak ki) a kisebbek között, azért itt valami erősen hibádzik. Rajzfilmként még teljes mértékben működőképes ez a fajta elnagyolt grafika, ám képregény formájában nekem kissé kevésnek tűnik.
 
Persze, itt egyértelműen személyes véleményt fogalmazok meg, ugyanis gyermekkori grafikai érdeklődésem középpontjában részben a képregények kaptak helyet, és még serdülőként is nyálcsepegtetve álltunk a kirakat előtt a haverokkal, amikor megjelent az első olyan Pókember-szám, amelynek Todd McFairlane rajzolta a borítóját.
 
Hogy a mai gyerekeket ez vagy az fogná meg könnyebben, arról fogalmam sincs. Házi tesztalanyom ugyan hét éves, de súlyosbító tényezőként leány, így nem csoda, hogy nullával egyenlő érdeklődést mutatott.
Pedig van itt minden, ami egy gyereket érdekelhet: tanmesék a szupererőtől mentes hősiességről, vívódás a barátságról, némi betekintés Batman problémáiba, játszadozás mindenféle érzelmekkel, és töménytelen mennyiségű bunyó.
 
Itt pedig furcsává válik az egész kötet. Valahogy nem lehet besorolni, hogy pontosan melyik korosztálynak készült. Tíz év körülieknek az öt történetből legalább kettő túlsúlyos, komorabb a kelleténél, sőt, az egyik simán érthetetlen bizonyos érzelmi érettség nélkül. Tizenöt év felett pedig a már említett grafika túl gyenge, kevés, művészeti tapasztalat hiányában nehezen értékelhető.
 
De az is meglehet, hogy éppen így próbáltak több korosztályhoz is szólni a kötettel. Ez esetben viszont felmerül a kérdés, hogy a fiatalabbak akár el se olvassák az utolsó sztorit? Hiszen nem nagyon lehetnek tisztában olyan egy-egy képpel ábrázolt érzelmi tartamokkal, mint például a szerelmi bánat vagy a szexuális vágy, vagy egy teljes fajirtás utolsó túlélőjének magánya. Vagy éppen említhetnénk az apokalipszistől való félelmet, esetleg a szerettek halála miatt pszichopátiába forduló önvádat is.
 
A fentebb részletezett problémáktól eltekintve mindenképpen jó az, amit ez a képregény jelent. A valaha a megszűnés szélén állt magyar képregénypiac annyira feltámadt, hogy már kevésbé nyereséges szegmenseket is ki tud szolgálni.
Mert az ugye egyértelmű, hogy a gyermekeik szellemi tisztaságáért tigrisként küzdő magyar anyaréteg foggal-körömmel távol tartja porontyait a szuperhősöktől, valamiféle nyugati-kapitalista mocskot látva az egész műfajban, nem pedig helyi értéken kezelendő művészeti ágat és szerepmodelleket. Márpedig ez utóbbihoz az Igazság Ligája is tökéletes eszközként szolgál.