FőképA versenyművekről általában elmondható, hogy szinte bármely zeneszerző életművében a könnyedebb, könnyebben befogadható darabok közé tartoznak.
Talán nem is a legjelentősebb műveik, különösen, ha a romantika korszakából valók, amikor a nagyoperák, a szimfonikus költemények, és általában a kevésbé bensőséges nagyzenekari művek töltötték meg a koncerttermeket és operaházakat.
 
Richard Strausst sem concertóiról ismerjük igazán, pedig például közismertebbnek számító kürtversenyt rajta kívül legfeljebb Mozart írt. Ennek köszönhetően az opus 11-es Esz-dúr concerto a mai napig a kürtösök állandó repertoárjának része, és nem véletlenül.
Ennyire áradó, dallamos és simogató muzsikát ritkán hallani, s mivel a hangszer időközben rengeteget fejlődött Mozart óta, immár technikai akadályokba sem ütközött, hogy Strauss élvezetes, magával ragadó versenyművet komponáljon, melynek lendülete attacca előadott tételeivel már-már egyes rokokó művek, pédául C. Ph. E. Bach szimfóniáinak drámai sodrásával vetekedik.
 
A relatíve korai műnek ha nem is szöges ellentéte, mindenesetre számos tekintetben eltér tőle a klarinétra és fagottra íródott kettős concertino, melyben amellett, hogy a hangszerek tulajdonképp karakterszerepet kapnak – vagyis e művet akár hagyományos programzeneként is felfoghatnánk –, érződik a modernizmus hatása is.
Az imitatív szólamok, a szigorú szerkesztettség érzete, az esetenkénti túlburjánzás jellegzetesen formalista jegyek, ugyanakkor időnként nagy ívű tuttikban bontakozik ki az alapvetően vidám hangulatú zenei mese szépsége.
 
Hasonlóképp gyönyörködtető, sőt, az albumon szereplő versenyművek közül talán a legszebb a szintén kései D-dúr oboaverseny, amely egészen visszafogottan indul, mintha kamaramű lenne, hogy aztán az újfent rengeteg imitációval építkező, egymásba megint csak szünet nélkül átfolyó tételekből álló kompozíció teljes pompájában ragyoghasson fel.
Az oboa egyike a legérzékibb hangú hangszereknek, így a concerto minden pillanata maga a csoda, hiszen nem számít, hogy elmerengően dalol, vidáman táncol, vagy virtuóz futamokkal kápráztat, kizárólag gyönyörködni lehet a rajta megszólaltatott édesbús, simogató és pazar melódiákban.
 
Az érett és késői romantika meditatív atmoszférája lengi körül a kürtre és zongorára írt andantét, valamint a lemezre felkerült két zongoradarabot. Chopin, Schumann vagy Schubert sem komponált a lelket ezeknél a rövid lélegzetű műveknél közvetlenebbül megérintő, eltűnődő-mélázó, minden hangjukban egyfajta éteri szépséget közvetítő darabokat.
 
Az, hogy Daniel Barenboim mind zongoristaként, mind karmesterként hibátlan, mintaértékű felvételeket készített, cseppet sem meglepő. Sokkal inkább az elgondolkoztató, korábban miért nem merültem el Richard Strauss versenyműveinek magával ragadó szépségében, mi az a többlet, amivel Barenboim közelebb hozta hozzám e műveket.
A tökély önmagában talán nem elégséges magyarázat, de ez is szükséges ahhoz, hogy egy-egy nagyszerű mű a megfelelő értelmezésben visszhangot keltsen a hallgató lelkében. Ezúttal minden együtt van, tehát semmi sem csökkentheti a teljes élvezetet.
 
Előadók:
Dale Clevenger – kürt
Larry Combs – klarinét
David McGill – fagott
Alex Klein – oboa
 
Chicago Symphony Orchestra
Daniel Barenboim – karmester, zongora
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-3. Hornkonzert in Es-dur, op.11
4-5. Duett-Concertino für Klarinette und Fagott mit Streichern und Harfe in F-dur, AV 147
6-8. Konzert für Oboe und kleines Orchester in D-dur, AV 144
9. Andante for horn and piano in C major, AV 86A
10-11. Stimmungsbilder, op. 9 nos. 2 & 4 for piano