FőképAmikor a Symphonicities megjelent, több helyről lehetett hallani és olvasni, hogy Sting nyíltan leszögezte: ez nem komolyzenei album, hanem popdalok felvétele nagyzenekari kísérettel. Azt is olvastam továbbá, hogy az albumnak van egy olyan kényszerített aspektusa, vagyis hogy az albumot a turné felkészülése közben rögzítették.
 
Miután végignéztem a DVD-t, arra jutottam, hogy igaza lehet az utóbbi megállapításnak, még ha a valóságtartalma megkérdőjelezhető is. Az élő felvétel annyira különbözik a stúdióalbumtól, mint a klasszikus viccben a teológia a geológiától. Ég és föld.
Rögtön az elején szemet szúr, hogy sokkal nagyobb a repertoár, mint az album maga. Kezdem az elején.
 
Kézbe vettem a dobozt, igen, műanyag DVD-tokot. Örülök, hogy végre nem olyan papírtokban jött ki a lemez, amiből nem lehet anélkül kivenni a korongot, hogy hozzá ne érnénk az olvasandó felülethez.
A lemez és a borító is az album és a Synchronicity színvilágát adja vissza, majd a főmenüben ugyanez fogad, berlini látképekkel dúsítva. A DVD a koncertet és a már megszokott negyedórás Sting-interjút tartalmazza. Elindítom a felvételt.
 
Már az albumon megfigyelhettünk egyfajta hármas felosztást a számok között. Volt, aminek nagyon jót tett a nagyzenekari kíséret, volt, amin egyáltalán fel sem tűnt, mert már az eredetiben is ott volt, és sajnos volt, aminek csak ártott, illetve nem tudott eleget hozzátenni ahhoz, hogy odaillőnek érezzük.

A DVD rögtön egy ilyennel indít: az A Thousand Yearsszel. Ebben a dalban engem rendkívül zavart a mód, ahogyan a zenekar próbálta hozzátenni a magáét, és nem sikerült nekik.
Persze a dal maga szép, mint ahogyan a zenekar soraiban helyet foglaló hölgyek is, így ezen is túljutunk valahogy. A gyengébb kezdés után gyorsan el is felejtettem minden negatív érzésemet, ahogy a következő dalra kapcsoltunk.
 
Az „Every Little Thing She Does Is Magic”-et az „Englishman In New York” követte, amely dalba Sting újra visszahívta Branford Marsalist szaxofonozni. Marsalis több későbbi számhoz is csatlakozik, például a „Mad About You”-hoz, és az interjúban is mesél az Englishman… felvételének előzményeiről.
 
Stingen látszik, hogy élvezi a koncertet. Az interjúban elmeséli, hogy minden dalban próbálja beleélni magát a dalszövegben megszólaló karakter szerepébe. Emellett sok dal előtt rövidke előtörténetet is mesél, leginkább az adott dal keletkezési körülményeivel kapcsolatban.
Az „I Hung My Head”-nél megemlíti Johnny Cash-t, a „Tomorrow We’ll See”-nél pedig az ihletet adó transzvesztita férfi alakját. A „Why Should I Cry For You” előtt pedig egy meglepően őszinte történetet mesél el az apjáról, amelynek részleteit már hallhattuk ugyan, de engem mindig megfog a hangnem, amelyben ezt elő tudja adni.
 
Több alkalommal lesétál a színpadról, tiszteletteljesen engedi a zenekart előtérbe kerülni. Ha a zenekar valamely tagja nagyobb szólórészletet ad elő, nem mulasztja el név szerint is bemutatni őket az embereknek.
Máskor meg a közönséget énekelteti, és teszi ezt úgy, hogy közben mögötte a londoni filharmonikusok játszanak. Olyan, mintha egy igazi komolyzenei koncerten a tenor invitálná az előtte ülőket egy kis közös dalolászásra.
 
A „Moon Over Bourbon Street” egészen különleges dal ebből a szempontból. Sting meséje összefolyik a zenekar előadásával, az élőszót a dal elején a hangszerek veszik át. Olyan, mint Prokofjev Péter és a farkasa volt, amikor Sting volt a narrátor. Mivel a dal egy vámpírról szól, a háttérben lévő kivetítőkön nemes egyszerűséggel a Nosferatu képei jelennek meg.
 
A zenészek nagyon profin dolgoznak, Steven Mercurio, a karmester pedig meglepő vehemenciával veti bele magát a munkába. Szinte végigugrálja a két órás koncertet, és a végén ez meg sem látszik rajta; sehol egy izzadságcsepp, sehol egy szapora lélegzetvétel. Sting meg is jegyzi az interjúban, milyen energikus karmester dolgozik a háta mögött.
 
Jo Lawry, a vokalista nagyszerű élményt nyújt mind külsőre, mind pedig a füleinknek. Az eredetileg Mary J. Blige közreműködésével készült „Whenever I Say Your Name” című dal női szerepét itt természetesen ő énekli, és teszi ezt oly selymességgel, majd keménységgel, hogy a végeredmény szerintem jobb, mint az eredeti.
 
A téli albumról ismerős lehet Ira Coleman alakja, aki itt is magabiztosan kezeli a basszushangszereket.

 
A „Desert Rose” és a „She’s Too Good For Me”már a ráadás részei, a közönség pedig megunja az üldögélést, és a színpad elé sétál. A komolyzenének itt már az álcája is végleg lehull, mindenki énekel, a zenekar pedig előadja a saját kis magánszámát a kézbe vett csellókkal, és fel-felugró zenészekkel.
Elhibázottnak érzem ugyanakkor a döntést, mely a „Fragile”-t az előbb említett két dal és az ugrándozás után helyezte el. Így elveszett az a meghittség és komolyság, ami ezt a számot általában övezi.
 
A koncertet az „I Was Brought To My Senses” intrója zárja, amelyben Sting mintegy, a ráadás ráadásaként ismét tanúbizonyságot tesz erős és gyakorlott hangjáról.
 
A kameramunka végig biztosan mutatja a fontos szereplőket, és a zenekart sem hagyja eltűnni Sting mögött. Ugyanakkor tisztában van vele, hogy ez egy koncert, és nem showműsor, így hagyja a zenét kibontakozni a képernyőn. A díszlet ugyanezt a célt szolgálja a semleges kék függönnyel és forgó kivetítőkkel.
 
A lemez nagyszerű élményt nyújt a nappali szobában is, fotelből, akár fejhallgatóval, mivel a koncert alatt a közönség egésze is ülve foglalt helyet. Nem állítom, hogy pótol a kihagyott novemberi budapesti koncertért, de mindenképpen ott van a helye minden rajongó és zenekedvelő polcán. A magam részéről gyakori megtekintésekre számítok.
 
Mi jöhet még ezután? Ezt kérdeztem már a téli album után is tavaly ilyentájt. Most csak annyit jegyeznék meg, hogy Sting a The Soul Cages című albumából készít könyvet és musicalt, melyben a szülővárosa, Newcastle lesz a központi motívum. Nos, érdeklődve várjuk. Nem hiszem, hogy egy ilyen turné után Sting okozhat még bárminemű csalódást a rajongóinak.
 
Előadó:
Sting – ének, gitár, szájharmonika
 
Közreműködők:
Dominic Miller – gitár, vokál
Jo Lawry – vokál
Ira Coleman – nagybőgő, basszusgitár
Rhani Krija – ütősök
David Cossin – dob
Branford Marsalis – szaxofon
 
The Royal Philharmonic Orchestra – vezényel: Steven Mercurio
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. A Thousand Years
2. Every Little Thing She Does Is Magic
3. Englishman In New York
4. Roxanne
5. When We Dance
5. Russians
6. I Hung My Head
7. Why Should I Cry For You?
8. Whenever I Say Your Name
9. This Cowboy Song
10. Tomorrow We’ll See
11. Moon Over Bourbon Street
12. The End Of The Game
13. You Will Be My Ain True Love
14. All Would Envy
15. Mad About You
16. King Of Pain
17. Every Breath You Take
18. Desert Rose
19. She’s Too Good For Me
20. Fragile
21. I Was Brought To My Senses (Intro)
 
Diszkográfia:
The Dream Of The Blue Turtles (1985)
Bring On The Night (1986)
...Nothing Like The Sun (1987)
The Soul Cages (1991)
Ten Summoners Tales (1993)
Fields Of Gold - The Best Of Sting (1994)
Mercury Falling (1996)
Brand New Day (1999)
...All This Time (2001)
Sacred Love (2003)
Songs From The Labyrinth (2006)
Journey & The Labyrinth - The Music of John Dowland (2007)
If on a Winter’s Night… (2009)
Symphonicites (2010)
Live in Berlin (2010) koncert DVD

Kapcsolódó írás:Sting: Széttört zene