Főkép

 
Bár a Tokyopop kiadványokkal szemben van bennem némi ódzkodás, pár véletlennek (!) köszönhetően kezembe került Murakami régi-új minisorozatának első kötete. Új, mert magyarul most jelent meg, régi mivel az eredeti már az ezredfordulón kapható volt Japánban.
 
Mondjuk a rajzokkal voltak problémáim, mivel az ízlésemhez képest Murakami túlságosan sok sötét, kisméretű panelt használ, és ezek időnként kuszának tűnnek, ellenben a nagyméretű képei sokkal áttekinthetőbbek.
Az is fura volt, hogy a főszereplők időnként nem többek háttérnél (például amikor Sintaró ül a fán), ellenben értékelem, hogy kis túlzással nincs két egyforma elrendezésű oldal.
 
Mivel a történet alapvetően humoros – sok természetfeletti beütéssel és kevés horrorral –, nem csoda, ha ennek megfelelőek a rajzok is ilyenek. Bár a korhatár miatt túl sok rémséget nem látunk, azért van pár bizarr átalakulás, és szörnyek is sűrűn rohangálnak az oldalakon.
Ami egy pillanatig sem meglepő, mivel hősünk (Janada Sintaró) a szörnyek védelmezője a szörnypusztítókkal szemben. Erre a „foglalkozásra” azért van szükség, mivel „szegény” szörnyekből már alig van a világban, és kipusztulásukat egyetlen jóérzésű aktivista sem engedheti meg. Eléggé kifacsart logika – nem csoda, ha az áldozatok nem támogatják ezt a felfogást.
 
Ez a kiindulási helyzet megadja az egész képregényre – s egyúttal a Tajnó Közösségi Középiskolára – jellemző irreális hangulatot. Merthogy minden tinédzser szereplő ebbe a suliba jár, és szemlátomást nem lepődik meg a körötte történő fura eseményeken. Márpedig az osztályban aztán ördögűzéstől kezdve zombitanulóig minden előfordul. De ezek az „apróságok” csak arra jók, hogy kacagjon az ember.
 
A felvonultatott szereplők túlzásaikkal teljesednek ki, elvégre régen láttunk olyat, amikor egy nárcisztikus kiscsaj (Ariszaka Nao) a közelében tartózkodó hímneműeket ennyire megbolondítja, de saját igazából magán kívül semmi mással nem törődik. Hasonlóképpen bizarr jelenség a beszélő fekete nyúl, akinek Sintaró pesztrálása a feladata, vagy a farkasemberből elhalálozás útján gyönyörű emberzombiként járkáló Kenken.
 
Mint korábban már említettem, a kötet fő erénye a humor, legyen szó az idióta osztálytársakról (például amikor Kenkent ebédjéről faggatják elragadtatott osztálytársai), vagy amikor a főszereplők viselkednek nevetségesen. Ráadásul számos képi és nyelvi poén is tarkítja a történetet.
Számomra nagyon vicces volt Sintaró vonzalma Naohoz, és ugyan tudom, hogy a japánok számára a női nyak legalább olyan erotikus, mint egy európainak a női kebel, ezen a beteges vonzódáson tényleg csak nevetni lehet.
 
A sztorinak itt még nincs vége, mivel létezik egy második rész is, ami az előrejelzések szerint magyarul is olvasható lesz.
 
UI: A szerző nevét nem fordítva kéne írni?