FőképAmikor első ízben hallottam a lemezről, azt gondoltam, hogy végre ez igazi újdonság lesz. Aztán belegondoltam és rájöttem, ez nem egészen igaz, hiszen klasszikus oldalról már történt közeledés a rock és a metal felé, amikor az Apocalyptica négy csellóra hangszerelve Metallica örökzöldeket adott elő.
A másik irányból pedig olyan hosszú a lista, hogy több oldalt is kitenne. A legújabbak közül gondolok mondjuk Serj Tankianra (Elect the Dead Symphony), a koraiak közül pedig az Emerson, Lake & Palmer (Trilogy) trióra.
 
Szóval cseppet sem számít forradalmi tettnek a két műfaj ötvözete, de – mert szerencsére ebben az esetben van de – az 1980. szeptember 4-én született német származású David Garrett mégis tud újszerűt mondani.
Ez nem csupán annak köszönhető, hogy személyében jelen van az elismert hegedűművész (újító szándéka alapján nekem elsőre Nigel Kennedy jutott eszembe), koránál vagy egyébnél fogva pedig kedveli a könnyű műfaj fémesebb változatait is.
 
Nem véletlen tehát, hogy a koronghoz mellékelt füzetben nem csupán hegedűművészeket (Ida Haendel és Itzhak Periman) nevez meg, mint játékára hatással lévő előadókat, hanem Jimi Hendrix és Jimmy Page is megemlítődik. Bár Garrett korábbi ténykedését nem ismerem, azt hiszem, időt szánok majd az előéletére.
 
Még egy gondolat, mielőtt rátérnék a zenére. Garrett képes arra, amire szerintem csak kevesen: úgy ötvözi a két műfajt, hogy igazából egyik sem szorul háttérbe, egyenrangúként kezeli azokat. Dicséretes elképzelés, hiszen ezáltal arra ösztönöz, ne szűküljünk be, ismerjük el, ami jó, és legyünk nyitottak, fogékonyak az újdonságokra.

Nála megvalósulni érzem azt az elképzelést, miszerint csak jó és rossz zene létezik, minden más kategória talmi és igazából felesleges. Kivált, mivel az előbbi kettős felosztás egyénenként változik, sőt, évszaktól, hangulattól is függ.
Hiszen az örökzöld darabok között is vannak számomra unalmasak, melyek lehetnek bármennyire is kifinomultak, semmit sem pendítenek meg bennem – gyakorlatilag minden zenével ez a helyzet.
 

 
Szóval itt ez a lemez, amit az idén harmincéves virtuóz két év alatt hozott össze, s minden tételén érzem a ráfordított időt. A hangzás megfelel az elvárásnak, a gitárok ugyan inkább rockosan szólnak mint metalosan, de összességében dinamikus a felvétel. A hallottak gyakran headbangelésre késztettek, időnként ellenben hangversenyterembe képzeltem magam.
 
A legfontosabb eltérést az eredeti előadásoktól az ének hiánya okozza. Ezt a feladatot többnyire a hegedű látja el, ami remek alkalom Garrett virtuozitásának bemutatására.

Elég csak az albumindító Nirvana feldolgozást meghallgatni (Smells like Teen Spirit), ahol ugyan megmaradt az eredeti ritmusszekció (dob-basszusgitár) húzó szerepe, de Kobain rekedtes hangja helyett tiszta hegedűszó viszi a prímet.
Elsőre nagyon fura, viszont egyértelműen megőrződött az eredeti hangulat. Ráadásul nem csak hegedűt hallunk, hanem – visszafogott módon ugyan – a komplett nagyzenekart is, aminek köszönhetően ez a szám változott a legkevesebbet.
 
Arra, hogy mire képes a komolyzene a közismert slágerekkel, azt a következő Guns N’ Roses nóta mutatja meg. A „November Rain”-ből megtartotta a gitárszólót, miközben a nagyzenekarnak köszönhetően a szomorkás ballada epikussá válik.
 
A következő, Beethoven ötödik szimfóniáját rockosító tétel szerintem az album kevésbé sikerült pillanatai közé tartozik. A kiindulási alap még mindig zseniális, de az ötvözés ezúttal csak közepes lett. Hasonló érzésem van még a „80’s Anthem” kapcsán is. Szép, de Garrett ennél többre is képes.
 
Az egyik legjobban sikerült átdolgozásnak a „Walk this Way” című Aerosmith klasszikust tartom, ahol, miközben megmaradtak az eredeti alapok, a lehető legnagyobb teret kap Garrett gyors és technikás játéka.
Ami azért nem semmi élmény, hiszen Garrett a világ leggyorsabb hegedűse - a Guiness-féle rekordnyilvántartás szerint. Hihetetlen mire képes, aki kíváncsi rá, az nézze meg az Oprah műsorbeli fellépését.
 
De ezzel még nincs vége a zeneparádénak, mivel a közepes James Bond filmzene átirat után (az eredeti Paul McCartney és a Wings műve volt, ezt később a Guns N Roses is feldolgozta) egy igazi crossover következik. Már maga az ötlet – miszerint Antonio Vivaldi és a U2 zenéje párosítható – zseniális, amihez méltó kivitelezés párosul.
 
Ezt követi egy thrash klasszikus (Master of Puppets), amiben Garrett ismét megmutatja, mennyire gyors a keze. Ráadásul itt nem az éneket, hanem a szólógitárt helyettesíti. Ugyan csak a rövidített verziót kapjuk (az eredeti ugyebár több mint nyolc perces), de ez is kellőképpen földbe döngöli a hallgatót, miközben a lassú részek is érvényesülnek.
 
Ettől kezdve a hátralévő számok már csak a ráadást képviselik, ezt a hármast (Smells, Walk, Master) nem sikerül túlszárnyalni. Igazából nincs gyenge felvétel a lemezen, és gondolom sokan beleborzonganak majd a „Kashmir” hegedűn felvezetett dallamába, miként Grieg közismert Peer Gynt tétele (In the Hall of the Mountain King) is kilóg a számtalan feldolgozás közül.
Furamód Garrett saját szerzeményei ezekhez a csúcspontokhoz képest haloványabbak – persze ezek sem rosszak, csak éppen nem annyira slágeresek, közismertek, így óhatatlanul háttérbe szorulnak – legalábbis számomra.
 
A Rock Symphony az a lemez, amit nyugodt szívvel adhatunk karácsonyra, hiszen egyaránt örülhet neki a komolyzene-kedvelő és a metalfanatikus is.
 
Előadó:
David Garrett – hegedű
 
Közreműködők:
Heff Kupstein – dob
Jeff Allen – basszusgitár
Marcus Wolf – gitár
Franck van der Heijden – gitár
John Haywood – zongora
Orianthi – elektromos gitár
Prágai Filhamónikusok
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Smells like Teen Spirit
2. November Rain
3. The 5th
4. Walk this Way
5. Live and Let Die
6. Vivaldi vs. Vertigo
7. Master of Puppets
8. 80’s Anthem
9. Toccata
10. Asturias
11. Kashmir
12. Rock Symphony
13. Peer Gynt
14. Mission Impossible
15. Rocking all over the World
 
Diszkográfia:
Free (2007)
Virtuoso (2007)
Encore (2008)
David Garrett (2009)
Classic Romance (2009)
Rock Symphonies (2010)