FőképAki csak vissza óhajt utazni az időben, annak elszigetelt kisközösségeket érdemes megismernie, az izolált mikrovilágok ugyanis már csak identitásuk megőrzése érdekében is sokkal jobban ragaszkodnak a maguk tradícióihoz, mint egy globalizált, nyitott berendezkedésű társadalom.
Ami a felpörgetett, folytonos megújulásra törekvő kozmopolita kultúrában elvetendő maradiság, az egy magába zárkózó civilizációban még erény. Így lehetséges, hogy korzikai énekesek egy csoportja egy immár halottnak hitt tradíciót felelevenítve visszarepíthet minket a régmúltba.
 
A balkánon, mindenekelőtt Bulgáriából származó énekesektől hallhatunk efféle technikákat, ahogy szinte torokból kiszorítva szólaltatják meg a hangokat, és a zengés mellett valamiféle elementáris őserővel töltik meg a dallamokat és az akkordokat.
S ha ehhez hozzárakjuk a bizánci korból és stílusból – lényegében hihetetlen módon, a „hagyományos” nyugati muzsikában főként a 8. századi római egyházi ének közvetítésével – fennmaradt hajlításokat és ornamentikát, egy csapásra a zene századokkal, sőt, talán egy-két évezreddel ezelőtti állapotával találjuk szembe magunkat.
 
Mindehhez persze szükséges egy megszállott, hozzáértő zenetudós is; jelen esetben a régóta az organummal, valamint a bizánci zenével foglalkozó Marcel Péres, akinek sikerült úgy összeválogatnia helybéli előadók egy csapatát, hogy azok rendkívüli erővel és élettel töltsék meg az ősi énekeket.
E dalok többsége kimért, ünnepélyes darab, s többször (az albumot nyitó „Lettera a Mamma”-ban és a lemezt lezáró „Lode di u sepolcru”-ban) is hallani bennük kvintpárhuzamokban mozgó dallamot, ami fauxbourdon kora reneszánszkori előfordulásai után voltaképp egészen a rockzene megjelenéséig teljességgel kiveszett a nyugati zenéből.
 
Ahogy az az ízléses csomagolású (és hagyományos bakelitlemezt idéző, tehát a címkétől eltekintve teljesen fekete) korong kísérőfüzetéből kiderül, Péres nem kizárólag „hozott anyagból” dolgozott, hanem alkotásra ösztönözte a korzikai tradíciók ápolóit. A szigorúan megszabott díszítéseket alkalmazó énekeseket megkérte, hogy használják kreativitásukat – többek között – a misetételek egyszólamú dallamainak kiszínezésekor.
 
Az eredmény egyszerűen döbbenetes. Az énekek olyan ősi, valószínűleg a kollektív tudattalanban megmaradt érzelmeket szabadítanak fel, olyan zsigeri-emocionális gátakat nyitnak meg, hogy képtelenek vagyunk kivonni magunkat a zene hatása alól. Szinte megmagyarázhatatlan erővel zúdulnak ránk, taglóznak le minket e dallamok és harmóniák, ám közben nem nyomasztónak vagy félelmetesnek, sokkal inkább áhítatot keltőnek érezzük energiájukat.
 
A Harmonia Mundi neve önmagában garancia a felülmúlhatatlan színvonalra és a tudós kísérletezésre, s ha mindez Marcel Péres páratlan tájékozottságával és kíváncsiságával, valamint egy számunkra voltaképp teljességgel ismeretlen, legfeljebb egyeduralkodói hajlamokkal bíró, leghíresebb szülöttjével azonosítható népcsoport és egy megszakadtnak hitt hagyomány megismertetésével párosul, az eredmény kizárólag valami egészen nagyszerű lehet.
 
Előadók:
E Voce Di U Cumune
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1. Lettera a Mamma
2. Terzini Guagnesi
3. Ecco bella
4. Versu balaninu
5. Sette galere
6. Ponte novu
7. U primu flore
8. Asperges me
9. Kyrie
10. Sanctus
11. Agnus Dei
12. Salmu
13. Lode di u sepolcru