Főkép

A Therionnak sokak szerint idén sikerült mélyen alulmúlnia magát új stúdióalbumával, ám mindennek ellenére élő fellépésük ma is rengeteg embert vonz, ami a zenekarvezető Christopher Johnsson maximalista hozzáállását tekintve nem is csoda.
Emellett pedig a veterán banda számos színvonalas albumot alkotott már, amelyek bőven szolgáltatnak alapanyagot egy korrekt műsorhoz.

Annak ellenére, hogy végre sikerült egy hétvégi napra ilyen nagyszabású koncertet szervezni, mégsem volt teltház a Petőfi Csarnokban, habár így is rengeteg keményvonalas rajongó (ifjak és idősebbek, magyarok és külföldiek egyaránt) tette tiszteletét egy monumentális koncert reményében, amit végül meg is kaptak.
 
Rossz szokásom szerint megint később érkeztem a Petőfi Csarnokhoz, így az előzenekarok közül már csak a Leproust tudtam megfigyelni, őket viszont elég közelről sikerült. A srácok szemtelenül fiatalnak tűntek, de a zenét hallgatva annál tehetségesebbnek.
Furcsa volt olyan együttest látni a színpadon, ahol a billentyűs az énekes, és ez tulajdonképpen nem is olyan nagy előny, hiszen a frontember egy helybe szögezésével meg is szűnik annak lehetősége, hogy levezényelhesse a koncertet.
 
A Leprous elég összetett metal muzsikát játszik, amiben a komplex hangszeres témák elég ütőképesek és izgalmasak. Alapvetően az énekesnek is kellemes hangja lenne, amit tébolyult kiáltásaival némileg elront.
Nekem személy szerint az volt a benyomásom, hogy olyasféle vokálos témákat szeretne énekelni, mint amilyeneket I.C. Vortex (Dimmu Borgir, Arcturus) szokott és még talán meg is lenne benne a képesség ehhez, de jócskán képeznie kell még a hangját.

Ugyanez vonatkozik a zenésztársaira is, akik láthatólag már épp eléggé értenek hangszereikhez, most már csak több érzést kellene belevinniük és akkor ez egy jó kis produkció lenne.
Leginkább a készülő lemezükről csaliként bedobott új daluk nyerte el a tetszésemet, aminek sűrű váltásai között annak több emlékezetes témája is megragadt. Feltörekvő zenekarként ez mindenesetre elég korrekt show volt - szóval a Therion részéről sem volt rossz választás.


Rövid szünet után következett is minden szimfonikus metal zenekarok legnagyobbika. Legutóbbi Petőfi Csarnok-beli fellépésén a Therion nem fogta vissza magát a színpadkép és látványosságok terén – akkor ezt a műsort rögzítették is egy DVD számára, ami azóta sajnos még nem jelent meg.

Ezúttal a külcsínt tekintve jóval visszafogottabbak voltak, a zenekar mögé vetített lemezborítón és egy ponyvás pódiumféleségen kívül nem volt különösebb kihelyezett látványelem, de azért mégiscsak vonzotta a szemet a színpad, hiszen a turnéra felbérelt Waldemar Sorychtán kívül a többiek legalább kiöltöztek az alkalomhoz illően, ahogy azt a promóképeiken is látni lehet.

A két elragadó szépségű énekesnőt már csupán azért is érdemes volt figyelni, mert olyanok voltak, mintha csak valamilyen gótikus meséből léptek volna elő, akárcsak a lovagias kinézetű Thomas Vikström.
Az előző turnén is részt vevő Snowy Shaw pedig élőben is legalább akkora ripacs, mint a lemezeken, de ha úgy vesszük, pont ez kell a Therionba, ahol minden túlzás természetesnek hathat.

A két férfi énekes amellett, hogy a közönség bevonásával le tudja vezényelni a koncertet, szerintem a Therion arcaként és hangjaként, valamint fizimiskájukat tekintve is remekül illenek ebbe a közegbe, az pedig egészen elképesztő, hogy mennyi hangon, milyen sokszínűen tudnak dalolászni.

Egyértelműen a négy énekesre hárult a legnehezebb feladat, de ők profihoz méltóan nem szimplán hibátlanul énekelték el a dalokat, hanem amellett, hogy komplett kórusokat helyettesítettek, a teátrális előadásmód jegyében jóformán el is játszották a dalokat, mintha egy színdarabban szerepeltek volna.  
Ugyan az előadásban nem nagyon lehetett kivetnivalót találni, azért volt olyan tényező, amelyre kevésbé kellemes emlékezni, ez pedig újfent a rossz hangosításnak köszönhető.

Maga a zenekar közvetlenül a színpad előtt többnyire elég korrektül szólt, de az ének néha olyan zavaróan fülsiketítően mennydörgött, hogy többen is a fülüket fogták és bizony nem alaptalanul. Ám mindez még mindig kevésnek bizonyult, hogy letörje a lelkesedést az erős dalcsokor hallatán.
A jó kétórás műsor az új album dalaira épült, de a lemezt nyitó tétel után telitalálat volt a Vovint megidéző „Wine of Aluqah” beválasztása, ami felcsendülésének pillanatában a tömeg egyöntetű tetszésnyilvánítását okozta.

Bár a Sithra Ahra a Therion utóbbi lemezeivel egyetemben nem tartozik éppenséggel a kedvenceim közé, azért elismerem, hogy ezek a dalok élőben igen jól működnek, valószínűleg már csak azért is, mert a jelenlegi felállásban itt voltak a lemezen is szereplő zenészek, akik élőben is hitelesen vissza tudják adni őket, emellett pedig a régebbi dalok sem fogtak ki rajtuk.
A koncertet így abszolút élveztem annak ellenére is, hogy a számomra nagyobb favoritnak számító régebbi stúdióalbumokig nem nagyon nyúltak vissza, leszámítva a ráadásra tartogatott „To Mega Therion”-t, aminek hallatán újfent elszabadult a pokol a nézőtéren.
 
Akármennyit is vesztett eredetiségéből a Therion, élő fellépéseik ma is a legszínvonalasabb produkciók közé tartoznak ebben a stílusban. Nem is csoda, hiszen a szimfonikus zene és a metal ilyen szintű egységét náluk korrektebbül még mindig csak nagyon kevesek képesek megteremteni, ahogyan ezt az eltúlzottan színpadias előadásmódot sem könnyű hozzájuk hasonlóan hitelesen prezentálni.