FőképMahler a zenei monumentalitás egyik legjelentősebb képviselője. Talán túlzottan határozottnak, sőt, egyenesen túlzónak is tűnhet e kijelentés, de az „Ezrek szimfóniájá”-nak szerzője semmiképp nem nevezhető a kis formák pártolójának.
Mi sem bizonyítja jobban ezt, mint a befejezetlen tizedik szimfónia Adagio tétele, amely A fiú csodakürtje dalciklussal párba szedve zárja le Pierre Boulez Mahler-felvételeinek sorát.

A híres Adagio a rendkívül bonyolult polifónia és a századelő – kifejezetten az Osztrák-Magyar Monarchiához köthető – édesbús népieskedésének lehengerlő elegye.
Jellegében ugyanazokat a stilizált népi dallamokat hallhatjuk ebben a műben is, mint az operettekben és később a kabarédalokban vagy nótákban, Mahler mégis megszelídíti, kellő távolságtartással és iróniával klasszikussá nemesíti azokat.
 
Mindig különleges élmény egy nagy művet egy gyakorló zeneszerző értelmezésében meghallgatni, Mahler Adagiója pedig különösen izgalmas egy olyan komponista-dirigens keze alatt, aki úgymond Schoenbergen, Bergen és Webernen nevelkedett, hiszen az a zenei irány, melyet a tizedik szimfónia kijelölt a maga modernizmusba hajló késő romantikájával, akár az Új Bécsi Iskola törekvéseivel is összecsenghetett volna.

Egyértelműen érezhető a felvételen az értő és érző felfogás. Boulez Mahler darabjának minden rezdülését pontosan ismeri, tökéletesen rátapint a finomságokra, a gúny és a magasztosság pillanataira, az egyes hangszercsoportok erejének szükséges arányaira, a csúcspontokra.
Mikor 17:27-nél megszólal a rezek tömör, fergeteges akkordja, mintha megállna a levegő, hogy mintegy a teremtés elsöprő szavából, a hirtelen megelevenedett káoszon keresztül bontakozzon ki ismét a korábban már bemutatott egyik fő motívum. Az ilyen, valóban felemelő pillanatokért érdemes zenét hallgatni.

Ugyanez az érzékenység felfedezhető a korai, a Schubert és Schumann jellegzetesen romantikus dalaiból ismert bensőséges formákat a bonyolult zenekari textúrákkal ötvöző Das Knaben Wunderhorn dalciklus Boulez-féle interpretációjában, melyhez még két kiváló előadó, Magdalena Kožená és Christian Gerharer is hozzáteszi tehetsége legjavát.

Mivel Kožena elsősorban régi zenei tapasztalattal rendelkezik, felesleges vibrátóktól mentes hangja még inkább kiemeli a mahleri dallamok szépségét és drámaiságát, opera-előadóként pedig rengeteg szenvedélyt visz bele énekébe.
Ennek legszebb példája a „Wo die schönen Trompeten blasen”, mely hétperces időtartamával a ciklus leghosszabb dala. Ebben Kožená az érzelmek széles palettájával festi meg a költemény szavaiból felépített zenei felületeket.

A tizenkét megzenésített versből összeálló ciklus vonzereje részben a szélsőségek kiküszöböléséből fakad. A mezzoszoprán mellett egy bariton adja elő a dalokat, és e regiszterben rendkívüli lehetőségek rejlenek, hiszen ha kell, zeng és dörög, ha kell, lenyűgözően, ám sohasem rémisztő magasságokban szárnyal.
Christian Gerharer abszolút ideális választásnak tűnik e szerepre, magabiztossága és adottságai pedig leginkább a ciklust lezáró „Der Tamboursg’sell”-ben jutnak érvényre, melyben a zenekar úgyszintén a felülmúlhatatlan tökéllyel kíséri és ellentételezi őt.

A Das Knaben Wunderhorn, úgy érzem, még azok számára is meghatározó, szép élmény lehet, akik ódzkodnak a késő romantika színekben és hatásokban tobzódó nagyzásmániájától, a befejezetlen szimfónia Adagio tétele pedig, talán költőiségének és drámaiságának köszönhetően, nem üt el túlzottan e korai műtől.
Szerencsés párosítás, ám meglehet, egyszerűen Boulez zsenialitása az, ami ezt az albumot a páratlan zenei élmények közé emeli. A lényeg, hogy amit hallhatunk a lemezen, kétségkívül csodálatos.
 
Előadók:
Magdalena Kožená – mezzoszoprán
Christian Gerhaher – baritone
 
The Cleveland Orchestra
Pierre Boulez – karmester
 
A lemezen elhangzó művek listája:
1-12. Zwölf Lieder nach Gedichten aus Des Knaben Wunderhorn
13. Symphony No. 10 (unvollendet) – Adagio