Főkép A szamuráj nyúl továbbra is a mai magyar képregénypiac legmegbízhatóbb szereplője. Nemcsak, hogy menetrendszerűen érkeznek az újabb kötetek, de a minőség is állandó. Azt hinné az ember, hogy az Usagi egy „gimmick”-re épül, és egy-két jó sztorinál többet nem lehet kihozni belőle. Márpedig Stan Sakai már 25 éve folyamatosan rácáfol erre a tévhitre.

Szerencsére a Vad Virágok Könyvműhely nem a legújabb amerikai kiadást vette át, így az eredeti, Alejandro Jodorowsky által írt előszó vezeti be, nem pedig a frissebb, de érdektelenebb, napjaink egyik sztárszerzőjétől, James Robinsontól.
A ma már 80 fölött járó, chilei születésű Jodorowsky az avant garde film ikonja, de ami ennél sokkal fontosabb a mi szempontunkból, számtalan kultikus francia képregény szerzője: ő írta Moebiusnek az Incalt, Boucqnak a Bouncert és Gimeneznek a már magyar kiadásban is elindult Metabárókat.

Jodorowsky utálja az antropomorf figurákat színre vivő képregényeket, élükön Walt Disney minden teremtményével.
Mint mondja, ki nem állhatja azokat a műveket, „amelyekben ártatlan állatokat kényszerítettek, hogy öltsék magukra az Ember gyűlöletes díszét”. És mégis, Usagival képes kivételt tenni, mert Stan Sakai olyasmit tud, amit csak kevesen. És hogy ez micsoda? Kiváló jellemábrázolás és remek meseszövés, elsőrangú, és a sorozat hangulatához tökéletes illő grafikai kivitelezésben.

A kilencedik kötet olvasása ugyanazokat az ismerős örömöket hozza, mint az előző nyolc, és ugyanúgy szolgál néhány különleges pillanattal, amire ugyan az előző nyolc alapján felkészülhettünk, de mégis egyedi élményt jelent.
Mintha patikamérlegen adagolná Sakai az összetevőket, a japán hagyományok hiteles bemutatásától a kötelességtudó hős megnyugtató gesztusain át a finom humorig. Pedig biztos szó sincs ilyen jellegű kiszámítottságtól, egyszerűen csak tökéletesen érzi a pályát.

Talán két dolgot lehet kiemelni az előző kötetekhez képest: több utalás van a korábbi sztorikra és szokatlanul sok a nagyobb méretű kép, olyan az érzésem, mintha átlagosan valamivel kevesebb panel jutna egy-egy oldalra.
Lehet, hogy ez csak egy kísérlet volt Sakai részéről, de lehet, hogy valami tudatos dramaturgiai eszközváltás – majd kiderül a következő kötetekből.

A kötet hét történetet tartalmaz. Az „Égi zene” remek alaphang, benne van Sakai minden érzékenysége, ami kiemeli Usagit az átlagos harcoslétből. „A játékos, az özvegy és a rónin” visszautal a hatodik kötetben látott párbajra, és megkésve szolgál igazságot.

A „Rabszolgatartók” a kötet leghosszabb története, amelyben a kivételesen jól irányított túlerő miatt Usagi majdnem ott is hagyja a fogát, Fudzsii tábornok személyében pedig különösen utálatos főgonoszt ismerhetünk meg. A győzelemhez ezúttal szövetségesekre is szüksége van Usaginak, ami jó alkalom a rendszeresen visszatérő barát és rivális, Genoszuke újabb színre lépésére.

Különlegesség és megint Sakai zsenialitásának bizonyítéka a közbeiktatott, a szamuráj kardok készítésének szentelt „Daisó” című történet, amelynek az első fele úgy méltatja Usagi jellemét, hogy ő meg sem jelenik és még csak szó sem esik róla.
Ez a közvetett narráció ügyes eszköz, hiszen maga az a tény, hogy Usaginak lehet egyáltalán ilyen kardja, a bizonyíték arra, hogy érdemes a viselésére.

Kifejezetten vicces a „Szökevények” háttérsztorija, amit Sakai mesél el egy interjúban. Az előkelő hölgy és az őt kísérő bátor testőr történetét rengetegszer olvastuk már, és bele is illik Usagi jellemébe, de ebben az esetben az ihletet Sakai egyik kedvenc színésznőjének, Audrey Hepburnnek az egyik filmje, a Római vakáció adta. Újabb bizonyíték arra, hogy az Usagi nem csak egy „gimmick”.

A kötetet lezáró „Mese a vipera természetéről” kicsit elgondolkodtató. Nem maga a mese (illetve az is, de gondolom, nem sokak számára ismeretlen a tanulsága), hanem az, hogy mit keres ez itt egyáltalán.
Maga Usagi nem is jelenik meg benne, ám egy korábbi ellensége igen – gondolom, az ő visszatérését készíti elő a sztori, hiszen a tizedik kötetben majd újból szerephez jut.

Az Usagi Yojimbo olyan, mint az esti kupica lefekvés előtt: az élvezet az ismétlődés megújuló meglepetéseiben rejlik.