FőképEgy órával alkonyat előtt ismét elkezdődött a kántálás Ni-moyában: sok ezer vagy akár több százezer hang kiáltozta egyszerre fergeteges hangerővel: „Thallimon! Thallimon! Lord Thallimon! Thallimon! Thallimon!” Ennek a vad, ujjongó kiáltozásnak a moraja felhömpölygött a városon kívül eső Gimbeluc körzet lejtőin, és úgy söpört át a Csodakert, a csodálatos fenevadak parkjának csendes területén, mint egy hatalmas, megállíthatatlan hullám.
Már harmadik napja, hogy megkezdődött az új Napkirályok legújabbika tiszteletére rendezett ünnepi felvonulás, és eddig a ma éjszakai zajongás volt a legféktelenebbül tomboló. Igen valószínű, hogy a lármás ünneplést lázongás, fosztogatás és általános rongálás is kísérte. Yarmuz Khitaint azonban mindez aligha érdekelte. Ez máris az egyik legfélelmetesebb nap volt, amit hosszú állatkerti gondnoki szolgálata alatt valaha megtapasztalt, valóságos támadás volt minden ellen, amit helyénvalónak, ésszerűnek és épelméjűnek tartott; miért is izgatná hát egy kis zaj, amit a városban csapnak a bolondok?
Aznap hajnalban Yarmuz Khitaint egy nagyon fiatal asszisztens kurátor ébresztette, aki félénken azt mondta neki:
– Vingole Nayila visszatért, uram. A keleti kapunál várja.
– Sok mindent hozott magával?
– Ó, igen, uram! Három teli transzport lebegőt.
– Máris megyek – bólintott Yarmuz Khitain.
Vingole Nayila, a park fő terepzoológusa az elmúlt öt hónapot Közép-Zimroel északi részén, a feldúlt területek felderítésével töltötte. Nem olyan ember volt, akit Yarmuz Khitain különösebben kedvelt volna, mert hajlamos volt a pimasz pökhendiségre és az önelégültségre, és valahányszor halálos veszedelemnek tette ki magát valami újabb megfoghatatlan fenevad után kutatva, gondoskodott róla, hogy mindenki megtudja, milyen nagyon halálos is volt az a veszedelem. Szakmailag azonban első osztályú volt, a
vadállatok kivételes tehetségű, fáradhatatlan, félelmet nem ismerő begyűjtője. Mikor beérkeztek az első hírek, hogy ismeretlen, groteszk lények pusztítanak a Khyntor és Dulorn közötti régióban, Nayila percnyi késedelem nélkül megszervezett egy felderítő expedíciót.
És a jelek szerint nyilvánvalóan sikeres expedíciót. Mikor Yarmuz Khitain odaért a keleti kapuhoz, látta, hogy Nayila épp serényen fontoskodik az energiamező túloldalán, ami a behatolókat a kerítésen kívül, a ritka állatokat pedig azon belül hivatott tartani. Azon a rózsaszín fátyolzónán túl Nayila felügyelte a nagyszámú fa konténer kirakodását, amelyekből sziszegés, morgás, zümmögés, csaholás és ugatás hallatszott. Mikor meglátta Khitaint, Nayila felé fordult, és odakiáltott neki:
– Khitain! Nem fogod elhinni, miket hoztam haza!
– Akarom egyáltalán tudni? – kérdezte Yarmuz Khitain.
Úgy tűnt, máris megkezdődött a katalogizálási folyamat: a teljes személyzet – mármint azok, akik még mindig itt maradtak – megjelent, hogy behordják Nayila bedobozolt állatait a kapun, a fogadó épületbe, ahol majd el lehet helyezni őket ideiglenes ketrecekben, míg eleget nem tudnak róluk ahhoz, hogy szabadon engedhessék őket valamelyik nekik megfelelő, természetes környezetben.
– Óvatosan! – bődült fel Nayila, ahogy egy súlyos dobozzal küszködő két ember majdnem az oldalára ejtette a ládát. – Ha az az állat kiszabadul, azt mindannyian bánni fogjuk, de legelőször is ti! – Majd Yarmuz Khitainhoz fordulva, azt mondta:
– Igazi horror-show. Ragadozók... mind ragadozó... olyan fogakkal, mint a kés, olyan karmokkal, mint a borotva… átkozott legyek, ha tudom, hogyan jutottam egyáltalán haza épségben. Vagy fél tucatszor azt hittem, nekem annyi, és még csak fel sem jegyeztettem mindebből semmit a Lélektárolóban. Micsoda veszteség lett volna, micsoda veszteség! De szerencsére itt vagyok! Jöjjön, látnia kell ezeket az izéket…
Horror-show, valóban. Yarmuz Khitain azon kapta magát, hogy egész délelőtt, és mélyen a délutánba nyúlóan is szemtanúja a lehetetlen, irtózatos, és teljességgel elfogadhatatlan undormányok hosszú sorának: szörnyszülöttek, rémek, hátborzongató anomáliák következtek egymás után.
– Ezek szabadon rohangáltak Mazadone külvárosában – mutatott Nayila egy pár apró, dühödten vicsorgó, vörösen izzó szemű lényre, melyeknek három borotvaéles, másfél arasznyi szarv meredezett a homlokuk közepéből. Yarmuz Khitain a sűrű, vöröses bundájukról felismerte, hogy haigusok – de még soha életében nem látott szarvakat viselő haigust, olyat meg végképp nem, ami ennyire ádáz és mérges lett volna.
– Undok kis gyilkosok – morogta Nayila. – Láttam, ahogy elcsípnek egy szegény, megvadult blavét és öt perc alatt végeznek vele, méghozzá úgy, hogy felugráltak, és összedöfködték a hasát. Azalatt sikerült elcsípnem őket, míg a zsákmányukból táplálkoztak. Majd ez az izé leszállt, hogy végezzen a tetem maradékával. – Azzal egy sötét szárnyú, baljós, fekete csőrű, felpuffadt homlokán egyetlen, csillogó szemet viselő canavongra mutatott, egy eredetileg ártalmatlan dögevőre, ami rejtélyes módon rémálomba illő iszonyattá alakult.
– Láttál már valaha is ilyen ocsmány állatot?
– Soha nem akarok semmi ocsmányabbat látni – felelte Yarmuz Khitain.
– Pedig fogsz. Hidd el, fogsz! Ocsmányabb, hitványabb, utálatosabb dolgokat… csak figyelj, mik jönnek elő azokból a ládákból…
Yarmuz Khitain nem volt biztos benne, hogy akarja látni bármelyiket is. Egész életét állatok között töltötte – tanulmányozta őket, megismerte az életmódjukat, törődött velük. Szerette őket, a szó valódi értelmében. De ezek… Ezek a…
– És most nézd meg ezt! – folytatta Nayila. – Egy miniatűr dhumkar, talán tizede a normális méretnek, és körülbelül ötvenszer gyorsabb. Nem elégszik meg azzal, hogy ücsörög a homokban, és vacsora után turkál az ormányával. Nem, ez egy gonosz kis villámgyors féreg, ami követi az embert, és hamarabb lerágja a húst a lábfejéről, mint hogy lélegzetet venne. Vagy itt van ez: egy manculain, nem gondolod?
– Persze. Csak épp Zimroelben nem élnek manculainok.
– Én is pontosan ezt gondoltam, amíg meg nem láttam ezt a kisöreget Velathys mellett, a hegyi utak mentén. Nagyon hasonlít a stoienzari manculainokhoz, nem igaz? De legalábbis egy dologban különbözik tőlük. – Letérdelt a ketrec mellé, amiben egy gömbölyű, soklábú lény lapult, és mély, morajló hangot hallatott. A manculain azon nyomban visszamorgott rá, és kezdte fenyegetően mozgatni az egész testét beborító hosszú, árszerű, gyilkos tűket, mintha azt tervezné, hogy a fémrács lyukain keresztül kilövi őket.
– Nem elég neki, hogy tetőtől talpig tüske borítja – folytatta Nayila. – A tüskéi mérgezőek. Egyetlen karcolás velük, és az ember keze egy hétig fel van puffadva. Én csak tudom. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha mélyebbre megy az a tüske, de nem is akarom megtudni. Hát te? Yarmuz Khitain megborzongott. Már a gondolattól is rosszul lett, hogy ezek az iszonyatos lények mostantól itt fognak lakni a Csodás Fenevadak Parkjában, amit réges-régen alapítottak, menedékül ezeknek az állatoknak, amelyek legtöbbje szelíd volt és ártalmatlan, és amiket a Majipooron egyre jobban terjedő civilizáció sodort a kihalás szélére. Természetesen a Csodakert kollekciójában szép számmal szerepeltek ragadozók is, és Yarmuz Khitain sosem érezte úgy, hogy mentegetőznie kellene miattuk: hiszen végtére is, ők is a Mindenható teremtményei, és ha szükségesnek is érezték, hogy öljenek a táplálkozásukért, azt nem valami veleszületett, szándékos rosszakaratból tették. Viszont ezek… Ezek itt…
Ezek az állatok gonoszak, gondolta. El kellene pusztítani őket!
A gondolat egészen megdöbbentette. Ezelőtt soha semmi ilyesmi meg sem fordult a fejében. Gonosz állatok? Már hogy lehetnének az állatok gonoszak? Mondhatná, hogy: Szerintem ez az állat igen ocsmány, vagy hogy: Szerintem ez az állat nagyon veszélyes, na de hogy gonosz? Nem. Nem. Az állatok nem képesek a gonoszságra, még ezek sem. A gonosz valahol másutt lakozik: az alkotóikban. Nem, még csak nem is őbennük. Nekik is megvan a maguk oka, amiért rászabadították a világra ezeket a fenevadakat, és az ok nem a puszta öncélú rosszakarat, hacsak nem téved hatalmasat. Hol van hát a gonosz? A gonosz, mondta magának Khitain, ott van mindenütt, egy mindent átitató dolog, ami becsusszan a levegő molekulái közé, amit belélegzünk. Ez egy egyetemes romlottság, amiben mindannyian részt veszünk. Kivéve az állatokat.
Kivéve az állatokat.
– Hogy lehetséges az, hogy a metamorfok rendelkeznek olyan tudással, amivel kitenyészthetnek ilyen lényeket? – kérdezte Yarmuz Khitain.
– A metamorfok a jelek szerint számos olyan képességgel rendelkeznek, amelyek megismerésére és megtanulására mi sosem vettük a fáradságot. Ott ülnek kinn Piurifayne-ben, és csendben, hosszú évek alatt megteremtették ezeket a lényeket, majd egész törzsállományokat hoztak létre belőlük. El tudod képzelni, milyen lehetett a hely, ahol mindezt tartották? Horror állatkert, csak szörnyetegekkel? Most pedig vannak olyan kedvesek, és megosztják velünk munkájuk gyümölcsét.
– De egyáltalán, biztosak lehetünk abban, hogy ezek az állatok Piurifayne-ből származnak?
– Nagyon gondosan tanulmányoztam a terjedésük irányvektorait. A vonalak az Ilirivoyne-tól délnyugatra eső régióból sugároznak szét. Ez bizony metamorf munka, semmi kétség. Egyszerűen nem lehetséges, hogy két- vagy háromtucatnyi visszataszító új állatfaj rontson be a zimroeli színre spontán mutációval, mind ugyanabban az időben. Tudjuk, hogy hadban állunk; és ezek itt fegyverek, Khitain. Biofegyverek.
Az idősebb férfi bólintott.
– Azt hiszem, igazad van.
– A legrosszabbat a végére hagytam. Gyere, nézd meg ezeket!
Egy olyan sűrű szövésű fémháló ládában, hogy keresztül tudott látni a falain, Khitain megfigyelhetett egy csoport izgatott apró, szárnyas lényt, amelyek mérgesen verdestek ide-oda, neki-neki ütődtek a ketrec falainak, őrjöngve csapkodtak bőrszerű fekete szárnyaikkal, visszapotyogva, majd újra felemelkedve egy újabb próbálkozásra. Nagyjából húsz centis, bundás kis lények voltak, aránytalanul nagy szájjal és gyöngyszerű, csillogó vörös szemmel.
– Dhiimek – mondta Nayila. – Egy dwikkaligetben kaptam el őket, nem messze Borgaxtól.
– Dhiimek? – nyögte Khitain rekedten.
– Igen, dhiimek. Amikor rájuk akadtam, épp néhány erdei testvérükön lakomáztak, amelyekkel... feltételezem... ők maguk végeztek. Olyan buzgón faltak, hogy engem észre sem vettek. Kiütöttem őket a begyűjtő spray-vel, és összeszedtem az összeset. Némelyikük hamarabb magához tért, mint hogy sikerült volna mindet a ládába raknom. Örülhetek, hogy még megvannak az ujjaim, Yarmuz.
– Ismerem a dhiimeket – szögezte le Khitain. – Öt centi hosszúak, egy centi szélesek. Ezek itt meg patkány méretűek.
– Igen. Repülő patkányok. Húsevő óriás dhiimek, hm? Dhiimek, amelyek nem csak majszolnak és csipkednek, hanem képesek tíz perc alatt csontig lekopasztani a húst erdei testvéreikről. Hát nem édesek? Képzeld csak el, ha egy nagyobb rajuk berepülne Ni-moyába! Egy vagy kétmillió ilyen... sűrű rajokban, mint a moszkitók. Ahogy lecsapnak és felzabálnak mindent, ami az útjukba kerül. Egy új csapás, egy új vándorsáska... csak épp olyan, ami húst eszik...
Khitain érezte, hogy nagy nyugalom száll rá. Túl sokat látott ma. Az elméje egyszerűen leblokkolt, telítődött a sok iszonyattal.
– Nagyon megnehezítenék az életet – hagyta jóvá szelíden.
– Igen, nagyon-nagyon megnehezítenék, hm? Páncélt kellene öltenünk ellenük. – Nayila felnevetett. – Ezek a dhiimek az ő mesterműveik, Khitain. Nincs szükségük bombákra, ha halálos kis szárnyas rágcsálók egész seregeit zúdíthatják az ellenség nyakába, igaz? Hm?
Yarmuz Khitain nem válaszolt. Úgy meredt az őrjöngve tomboló dhiimek ketrecére, mintha egy mély verembe bámulna, ami leér egészen a föld magjáig.
Hallotta, hogy a távolban újból kezdetét veszi az ordítozás:
– Thallimon! Thallimon! Lord Thallimon!
Nayila homlokráncolva hegyezte a fülét, és feszülten figyelt, hogy kivegye a szavakat.
– Thallimon? Azt kiabálják?
– Lord Thallimon – bólintott Khitain. – Az új Napkirály. Az új új Napkirály. Három napja bukkant fel, és azóta minden éjjel hatalmas tömeg gyűlik össze a tiszteletére a Nissimorn-palota előtt.
– Nálunk is dolgozott egy Thallimon. Talán valami rokona lenne?
– Ugyanaz az alak – felelte Khitain.
Vingole Nayila döbbentnek tűnt.
– Micsoda? Hat hónapja még ganéjt lapátolt az állatok ketreceiben, most meg már Napkirály? Lehetséges ez?
– Most már bárkiből lehet Napkirály – jegyezte meg Yarmuz Khitain higgadtan. – De a jelek szerint csak egy-két hétig. Talán hamarosan te következel, Vingole. – Felkuncogott. – Vagy én.
– Hogy történhetett ez, Yarmuz?
Khitain megvonta a vállát. Széles, söprő karmozdulattal intett Nayila újonnan begyűjtött állatai, a vicsorgó, háromszarvú haiguk, a törpe dhumkarok, az egyszemű canavog, a dhiimek és társaik felé; mind bizarr és félelmetes volt, mind sötét éhségtől és haragtól feszült.
– Miért ne történhetett volna meg? – kérdezett vissza. – Ha ilyen morbid furcsaságok, mint ezek itt, rászabadulhatnak a világra, akkor miért ne koronázhatnánk alomlapátolókat Napkirállyá? Először zsonglőrök, aztán trágyatakarítók, aztán ki tudja, talán zoológusok. Nos, miért is ne? Hogy hangzik? Vingole! Lord Vingole! Éljen Lord Vingole!
– Yarmuz, hagyd abba!
– Jól elvoltál az erdőben a dhiimjeiddel és a manculainjaiddal. Nekem meg közben végig kellett néznem, hogy mi folyik itt. Nagyon elfáradtam, Vingole. Túl sokat láttam.
– Lord Thallimon! Képzeld csak el!
– Lord ez, Lord az, Lord akárki… egész hónapban Napkirályok jöttek-mentek, és mellettük még néhány Pontifex is felbukkant. Nem tartanak sokáig. De reménykedjünk, hogy Thallimon talán mégis. Ő legalább valószínűleg megvédené a Csodakertet – mondta Khitain.
– Mi ellen?
– A csőcselék támadásai ellen. Odalenn éhes emberek vannak, idefent pedig továbbra is etetjük az állatokat. Azt hallottam, hogy a városban agitátorok uszítják a népet, hogy törjenek be a parkba, és öljenek le mindent a húsukért.
– Komolyan mondod?
– A jelek szerint ők komolyan gondolják.
– De hisz ezek az állatok felbecsülhetetlen értékűek… Pótolhatatlanok…– Mondd ezt az éhező embereknek, Vingole! – felelte Khitain halkan.
Nayila rámeredt.
– És valóban azt hiszed, hogy ez a Lord Thallimon vissza fogja tartani a csőcseléket, ha az mégis úgy dönt, hogy megtámadja a Csodakertet?
– Egykor itt dolgozott. Tudja, milyen fontos, ami itt van. Csak kellett éreznie valami szeretetfélét az állatok iránt, nem gondolod?
– A ketreceket takarította, Yarmuz!
– Akkor is…
– Lehet, hogy ő maga is éhes.
– A helyzet rossz, de talán nem ennyire reménytelen. Még nem. És akárhogyan is, mit nyernének azzal, ha befalnak pár cingár sigimoint, dimiliont és zampidoont? Egyetlen étkezés pár száz éhes embernek, ilyen áron a tudománynak?
– A csőcselék sosem racionális. Te pedig, gyanítom, túlbecsülöd a mi ganéjlapátoló Napkirályunkat. Hisz az is lehet, hogy gyűlölte ezt a helyet… utálta a munkáját, utált téged, az állatokat, a látogatókat. Azonkívül lehet, hogy úgy dönt, politikai célokat érhet el azzal, ha felvezeti követőit a dombra, egy jó kiadós vacsorára. Tudja, hogyan kell átjutni a kapun, nem igaz?
– Nos… feltételezem…
– Persze, hisz az egész személyzet tudja, hol vannak a kulcsos dobozok, miként kell semlegesíteni a védőmezőt, hogy be lehessen jutni…
– Nem tenne ilyet…
– Talán mégis, Yarmuz. Tégy óvintézkedéseket! Fegyverezd fel az embereid!
– Fegyverezzem fel őket? Mondd, mégis mivel? Gondolod, hogy tartok itt bármilyen fegyvert?
– Ez a hely egyedülálló. Ha egyszer az állatok elpusztulnak, soha nem lehet helyrehozni a kárt. Felelősséggel tartozol értük, Yarmuz.
A távolból – de nem olyan messziről, mint korábban, gondolta Khitain – ismét felhangzott a kiáltás:
– Thallimon! Lord Thallimon!
– Gondolod, hogy máris jönnek? – kérdezte Nayila.
– Nem tenne ilyet… Nem tenne…
– Thallimon! Lord Thallimon!
– Mintha közelebbről hallatszana – állapította meg Nayila.
A helyiség túlsó végében zűrzavar támadt. Az egyik parkőr rontott be lélekszakadva, tágra nyílt szemmel, és Khitain nevét kiáltotta.
– Több száz ember! – harsogta. – Több ezer! Gimbeluc felé tartanak!
Khitain érezte, hogy feltámad benne a pánik. Körbenézett a maradék személyzet tagjain.
– Ellenőrizzétek a kapukat! Alaposan győződjetek meg róla, hogy minden szorosan zárva! Azután kezdjétek bezárni a belső kapukat! Akármilyen állat van kinn a nyílt terepen, fel kell terelni őket a park északi részébe, amennyire csak lehet. Ott fenn jobb eséllyel el tudnak majd bújni a fák között. És…
– Nem ez a módja – jegyezte meg Vingole Nayila.
– Mi mást tehetnénk? Nekem nincsenek fegyvereim, Vingole. Nincs semmilyen fegyverem!
– De nekem igen!
– Hogy érted ezt?
– Ezerszer kockára tettem az életem, hogy begyűjtsem az állatokat ennek a parknak. Különösen azokat, amelyeket ma hoztam. És feltett szándékomban áll megvédeni őket. – Elfordult Yarmuz Khitaintól. – Ide! Segítsetek megemelni ezt a ládát!
– Mit művelsz, Vingole?
– Ne törődj vele! Menj, gondoskodj csak a kapukról! – Majd anélkül, hogy megvárta volna a segítséget, Nayila kezdte feltuszkolni a dhiimekkel teli ketrecet a kis lebegő targoncára, amin nemrég behozták azt az épületbe. Khitain hirtelen megértette, miféle fegyvert akar Nayila bevetni. Előrerontott, és megragadta a fiatalabb férfi karját. Nayila könnyűszerrel félretolta, és figyelmen kívül hagyva Khitain rekedt tiltakozását, kitolta a kézikocsit az épületből.
A városi behatolók, akik még mindig a vezetőjük nevét harsogták, egyre közelebbről és közelebbről hallatszottak. Le fogják rombolni a Csodakertet, gondolta Khitain rémülten. És mégis… Ha Nayila tényleg azt tervezi, hogy…
Nem. Nem! Kirohant az épületből, belekémlelt az alkonyatba, észrevette Vingole Nayilát a távolban, a keleti kapu közelében. A kántálás már sokkal hangosabbá vált:
– Thallimon! Thallimon!
Khitain látta, ahogy a csőcselék elözönli a széles teret a kapu túloldalán, ahol a közönség minden reggel várni szokott, míg eljött a nyitás órája. Az a fantasztikus figura a bizarr, fehér szegélyű vörös köpenyben – az ott Thallimon, nem? Valamiféle gyaloghintón állhatott, és őrülten hadonászott a karjával, buzgón előre ösztökélve a tömeget. A Csodakertet körülvevő energiamező visszatartott volna néhány embert vagy egy-két állatot, azonban nem arra tervezték, hogy ellenálljon egy ilyen hatalmas, féktelen tömeg rohamának. Az embernek errefelé általában nem kell dühöngő csőcselék miatt aggódnia. Most azonban…
– Vissza! – kiáltotta Nayila. – Maradjatok távol! Figyelmeztetek mindenkit!
– Thallimon! Thallimon!
– Utolsó figyelmeztetés! Ne jöjjetek közelebb!
Nem is figyeltek rá. Úgy dübörögtek tovább, mint egy csorda megvadult bidlak, anélkül támadva, hogy bármire is ügyeltek volna, ami az útjukba kerül. Miközben Khitain kétségbeesetten figyelte a rohamot, Nayila jelzett az egyik kapuőrnek, aki futólag deaktiválta az energiapajzsot – épp elég ideig ahhoz, hogy Nayila kilökje a dhiimes ketrecet a térre, felrántsa az ajtózáró reteszt, majd visszaszáguldjon a ködös rózsaszín izzás mögé, az energiasorompó nyújtotta biztonságba.
– Ne! – motyogta Khitain. – Ezt még a Csodakert védelméért se… Ne… Ne…
A dhiimek olyan gyorsasággal surrantak ki a ketrecükből, hogy az egyik kis lény szinte egybeolvadni látszott a másikkal, és mintha egy aranyló bundákból és frenetikusan verdeső, fekete bőrszárnyakból álló légi folyóvá váltak volna.
Felsüvítettek tíz-tizenöt méter magasságba, majd megfordultak, és rettenetes erővel és engesztelhetetlen falánksággal lecsaptak, úgy vetve bele magukat a csőcselék élcsapatába, mintha már hónapok óta nem ettek volna egy falatot sem. Akiket a támadás érte, először mintha fel sem fogták volna, mi történik velük: a kézfejük bosszús csapkodásával igyekeztek elhessegetni a dhiimeket, ahogy az ember egy bosszantó rovart próbál elhajtani. Ám ezeket a dhiimeket nem lehetett olyan könnyen elhessegetni. Alábuktak, lecsaptak, és húscsíkokat téptek ki áldozataikból, majd felszárnyaltak, hogy a levegőben lenyeljék a húst. Aztán lecsaptak újra. Az új Napkirály, a tucatnyi sebből vérző Lord Thallimon leesett gyaloghintójáról, és elterült a földön. A dhiimek körülvették, visszatérve az élvonal azon tagjaihoz, akik máris megsebesültek, és újra meg újra kitéptek belőlük egy szeletet, mélyen befurakodva a bőr alá, tekergőzve és belecibálva a feltárult izomrostokba, meg az alattuk lévő puhább szövetekbe.
– Nem! – ismételte Khitain újra meg újra a kapu mögötti, jó kilátást nyújtó pontról, ahonnan szemtanúja lehetett az egésznek. – Nem! Nem! Nem! – A dühöngő kis lények irgalmatlanok voltak. A csőcselék menekülőre fogta, az emberek sikoltozva rohangáltak minden irányba, ahogy az egymásnak ütköző testek kaotikus forgatagában igyekeztek megtalálni a visszautat Ni-moyába. Azok, akik elestek, vöröslő tócsákban feküdtek, a dhiimek pedig újra és újra és újra lecsaptak rájuk. Némelyiküket máris csontig lecsupaszították – csak néhány bőrcafat és húsfoszlány maradt rajtuk, és már azokat is kezdték lehámozni. Khitain zokogást hallott, és csak pillanatok múlva jött rá, hogy a saját hangja az.
Azután az egész véget ért. A térre furcsa csend telepedett. A tömeg elmenekült; az áldozatok a járdán többé már nem nyöszörögtek; a jóllakott dhiimek rövid ideig még ott lebegtek sebesen verdeső szárnyaikkal a véres jelenet felett, majd sorra felkerekedtek, egyik a másik után, és beleveszve az éjszakába, elrepültek, csak a Mindenható tudja, hová.
Yarmuz Khitain reszketve, összetörve, lassan ellépdelt a kapu mellől. A Csodakert megmenekült. A Csodakert megmenekült. Megfordult, és tekintetével megkereste Vingole Nayilát, aki úgy állt ott, mint a bosszú angyala: széttárt karokkal, lángoló tekintettel.
– Ezt nem lett volna szabad megtenned! – mondta Khitain a sokktól és megvetéstől annyira elfulladó hangon, hogy alig bírta kipréselni magából a szavakat.
– Lerombolták volna a parkot.
– Igen, a park megmenekült. De nézd… nézd!
Nayila vállat vont.
– Én figyelmeztettem őket. Hogy hagyhattam volna, hogy elpusztítsanak mindent, amit mi itt évek alatt felépítettünk, csak hogy egyenek egy kis friss húst?
– Ezt akkor sem lett volna szabad megtenned!
– Úgy gondolod? Bennem nincs semmi megbánás, Yarmuz. Egyáltalán semmi. – Egy pillanatig eltűnődött a saját szavain. – Ó, de igen, egy dolgot mégis sajnálok. Hogy nem volt időm félretenni párat a dhiimek közül, a gyűjteményünk számára. De ilyesmire tényleg nem volt idő, mostanra pedig már messze járnak, és nekem semmi kedvem visszamenni Borgaxba, hogy újakat keressek. Semmi mást nem bánok, Yarmuz. Nem volt más választásom, mint hogy szabadon engedjem őket. Ők mentették meg a parkot. Mondd, hogyan hagyhattuk volna, hogy azok az őrültek tönkretegyenek mindent? Hogyan, Yarmuz, hogyan?

© Hungarian edition, 2008, Metropolis Media Group Kft.