FőképÚjra itt vannak a finn szörnymetálosok, hogy két évvel az előző album után ismét riogassák a nagyérdeműt. A felállás a jelek szerint állandósult, és ez véleményem szerint csak jót tett zenéjüknek, amiről persze sietek kijelenteni, hogy szinte semmit sem változott az utóbbi négy évben. Úgy tűnik, a Lordi még mindig a szórakoztatást tartja elsődlegesnek, ezért amennyire csak lehet, minimalista, ösztönszinten ható metalt játszanak, amit a maga teljességében csak egy vagy több sör elfogyasztása után élvez maradéktalanul az ember.

Koncertjeiknek szerves részét képezi a látvány, a szörnyjelmezbe bújt tagok előadása, no meg a többi körítés. Tudtom szerint eddig még csak egyszer léptek fel hazánkban, így be kell érjük az elérhető koncertvideókkal vagy válogatásokkal, mint amilyen például a 2008-as Wacken fesztiválról készült, ahol az utolsó napon a Nightwish után léptek fel és fergeteges műsort adtak.
 
A látottak alapján nyilvánvaló a hasonlóság a finnek és a Gwar között, de az sem jár messze az igazságtól, aki a Kiss és Alice Cooper hatásokat lát a produkcióban.
 
Igazából semmiféle elvárásom nem volt, amikor elindítottam az új albumot, amit a mondhatni szokásos intróval kezdenek, és egy hozzájuk képest féktelen zúzással folytatnak, s ebben gyakorlatilag minden, zenéjükre jellemző kelléket felvonultatnak: dallamok, fogós refrének, az énekes (Mr. Lordi) rekedtes, korlátozott terjedelmű hangja, és az egyszerű, de megbízható ritmusszekció. Ettől a recepttől később sem térnek el lényegesen – viszont mindezt legalább olyan magas szinten művelik, mint ahogy mondjuk az AC/DC teszi a dolgát (anélkül persze, hogy a két együttest egy szintre helyezném).
 
Ami számomra újdonság volt a 2006-os The Arockalypse albumhoz képest, az a billentyűs hangszer érezhetőbb jelenléte. Bár ez többnyire csak röpke futamok erejéig van jelen, többnyire háttérbe szorítva, vagy a lélegzetvételnyi szünetekbe csempészve, de összességében inkább hozzátesz, mintsem gyöngíti a produkciót.Ezúttal mintha több lenne a gitárszóló a számokban, de megvallom őszintén, különösebben egyik sem nyűgözött le – úgy tűnik a sokévnyi koncertezés után ez elkerülhetetlen fejlemény.Azt nem tudtam eldönteni, vajon az új producernek (Michael Wagener) vagy más tényezőnek köszönhető, de valahogy fémesebben/metálosabban szól a lemez, mint a korábbiak. Ez dicséretes fejlemény, határozottan előrelépés.
 
Az új albumhoz forgatott első videóklip nem annyira vicces, mint „Hard Rock Hallelujah” házimozija volt négy éve, de az a képsor egyértelműen éri a pénzt, amikor metal zenére az összegyűlt zombitánckar előadja a koreográfiát.



Mindent összevetve a maga kategóriájában ez egy kimondottan jól sikerült lemez, ami a zenészek pályán eltöltött tizenvalahány éve ellenére is tele van élettel, profi hangzással bír – ráadásul nem kell komolyan venni, hiszen pusztán szórakozatni akar.
 

Az együttes tagjai:
Lordi – ének
Awa – billentyűs hangszerek
Amen – gitár
Ox – basszus
Kita – dob

Közreműködők:
Bruce Kulick

Mark Slaughter

A lemezen elhangzó számok listája:
1. SCG5: It`s A Boy!

2. Babez For Breakfast

3. This Is Heavy Metal

4. Rock Police

5. Discoevil

6. Call Off The Wedding

7. I Am Bigger Than You

8. ZombieRawkMachine

9. Midnite Lover

10. Give Your Life For Rock And Roll

11. Nonstop Nite

12. Amen`s Lament To Ra

13. Loud And Loaded

14. Granny`s Gone Crazy

15. Devil`s Lullaby

Diszkográfia:
Get Heavy (2002)
The Monsterican Dream (2004)
The Monster Show (válogatás)
The Arockalypse (2006)

Deadache (2008)
Babez for Breakfast (2010)
To Beast Or Not To Beast (2013)