Főkép

Még emlékszem azokra az időkre, amikor nem nagyon lehetett számítani olyasmire, hogy egy épp befutott sztár Magyarországon is koncertet adjon, ahogy arra is, hogy mikor Avril Lavigne először járt nálunk, negyed ház előtt kellett fellépnie, mivel nem volt még meg az a fizetőképes és/vagy valóban fanatikus rajongói bázisa, ami egy sportcsarnok megtöltéséhez szükséges lett volna.
Az utolsó pillanatban meghirdetett és nem éppen visszafogott (bár az átlagnál nem is magasabb) árú koncert Katy Perry esetében is kérdésessé tette, hogy elegendően sokan lesznek-e kíváncsiak rá.  
Ám a média-felhajtásnak köszönhetően, ami a pénteki buli előtt már öt napja folyó klipforgatást kísérte, úgy tűnik, sikerült kellően sok Katy-imádót összetoborozni ahhoz, hogy ne legyen kellemetlenül hézagos a nézőtér.
Ehhez persze egyértelműen kellett az is, hogy a második lemez, a Teenage Dream sokkal határozottabban a kis tini korosztályt célozta meg, mint a sok szempontból komolyabb, zeneileg érettebb debütáló album, a One Of The Boys.
 
No de mit várhatunk egy – mostanában leginkább a dekoltázsa miatt felkapott – cukorfalattól, aki lájtos punk rockerből egyszerre partizós pop dívává lényegült át? Profizmust mindenképp.
És abszolút profizmust is sejtetett az óriási műanyag-fagylaltos tölcsérekkel és mű-nyalókákkal telerakott színpad, no meg a hajszálpontosan nyolcórás kezdés… ami kicsit ledöbbentett, hiszen Katy helyett egy DJ jött ki a színpadra, hogy – szintén abszolút precizitással – negyven percig szórakoztassa a nagyérdeműt.

Mivel nem vagyok oda a gépzenéért, különösen, ha közel háromnegyed órán át kell ugyanazt az ütemet hallgatnom, érdemben nem tudnék nyilatkozni az „előzenekarról”. De következett a műsor java, és Katynek ismét sikerült alaposan meglepnie engem.
Együttese – és végre nem mechanikus zajkeltésről, hanem valódi hús-vér hangszeresekről beszélhetünk – ruháikkal, egyikük gitárjának barokkos túlcifrázottágával és kiszámítottan vegyes arculatukkal inkább emlékeztetett egy brit indie zenekarra, mint egy diszkóba hajló popzenét előadó csapatra. Ráadásul a megszólalásuk sem cáfolt rá nagyon a külsőségekből kikövetkeztethető zenei és hangzásvilágra, és ez főleg az első lemez dalaira volt igaz.

Rögtön a másodikként elhangzó „I Kissed A Girl” szvinges nyitása sokkolóan hatott, de azt nem mondhatom, hogy ne sikerült volna valami hatásosat hozzátenni ezzel az eredetihez.
 
Persze mi másért is mennénk koncertre, ha nem azért, hogy valami olyasmit halljunk, ami legalább kis részben eltér a lemezektől, Katy Perry és csapata pedig pontosan ezt adta nekünk. Rengeteg nem mainstream, popba hajló rock zenét, nem egyszer egy kissé gospeles beütésű éneket, a videoklipektől idegen, de kifejezetten izgalmas, animált háttereket.
És volt még „California Girls” és „E.T”, meg az összes sláger és kedvenc dal. A ráadásban, amely szokatlan módon mindössze egy számból állt, még ténylegesen gitározni is hallhattuk Katyt.
 
Ez még nem az a nagyszabású koncert volt, amit a popvilágba alig pár éve üstökösként betört énekesnő ígért a tavaszi koncertturnéra, de legalább ízelítőt kaphattunk abból, mire számíthatunk.
A rajongók, legyen szó kislányokról vagy épp az újdonságoktól vissza nem riadó ifjú férfiakról, akik kedvelik a szép idomokat – melyeket ezúttal elég jól kirajzolt a testhez feszülő szürke miniruha –, semmiképp nem csalódhatnak majd, azt hiszem.