FőképRégen látott, kedves ismerősként köszöntött a Sziget. Négy éve is van, hogy utoljára megfordultam a Hajógyári szigeten, mégis olyan érzés, mintha tegnap tettem volna ki a lábam innen. Van felkapottabb fesztivál, van szebb helyen rendezett fesztivál, van olcsóbb fesztivál (sőt csak az van), jönnek máshová is világhírű előadók, de a Sziget - az a Sziget és kész.
 
Délután ötkor egy laza Nemjuci koncerttel indítottam az MR2 színpadnál. Németh Juci számára a Budapest Bár hozta meg az ismertséget, többek között Lovasi András és Kiss Tibor oldalán hallhattuk énekelni. Kíváncsivá tett, hogy vajon a saját zenekarával mit tud hozni a színpadon. Jelentem, igazi rock’n’rollt.

A korai időpont és a gyér közönség ellenére Juci a legjobb formáját hozta, búgó hangjával transzba ejtve hallgatóit. A mozdulatai valahol egy kortárs koreográfia és egy tarantula által megcsípett dühöngő őrült haláltusája között ingáztak. Ennek a lánynak méltó helye van a hazai alterdívák dobogóján.
 
Az este további részére az volt a terv, hogy letáborozok a Nagyszínpad előtt, és tisztességgel tudósítok minden fellépőről. Én megpróbáltam. Tényleg.
 
Az úgy történt, hogy dobok hangját hozta a fülembe a szél, és hirtelen a Reggee színpadnál találtam magam. Az egészről a Ritmo De Batucada Band tehet. A tízfős zenekar plusz két szambás lány percek alatt mini karnevállá változtatta a sátor környékét.
Az addig lustán bámészkodó szigetlakók felugrottak, és sörüket hátrahagyva rázni kezdték a csípőjüket. A lábaim önállósították magukat, és kiderült, hogy tudok szambázni. Nem is hagytam abba, amíg az utolsó narancssárga parókás részeg holland ki nem dőlt a sorból. Ilyen brazilos könnyedséggel maradtam le a Gentleman & The Evolution, illetve a Mika koncertről.
 
Ciki vagy sem, de nekem fontos motiváló tényezője volt a mai napnak, hogy látni akartam Jared Letót élőben. A valóság sajnos nem érte utol az elvárásaimat, pedig nem voltak olyan nagyok.
A Thirty Seconds To Mars volt az este fő fellépője, akik ráadásul most először játszottak európai fesztiválon. A zenéjüket leginkább progresszív rockként definiálják az okosok, engem a Depeche Mode-ra emlékeztet.

A koncert akár jó is lehetett volna, ha Jared legalább annyit énekel, mint amennyit beszél, és kevésbé sűrűn használja az F betűs angol szót. Ezzel szemben a közönség animálása annyira lefoglalta, hogy csak néha-néha eresztette ki a hangját. Kár, mert van neki.
Ezt még mind megbocsátanám, de a platinaszőkére festett haját, na azt nem. Ráadásul tíz percen át imádkoztam, hogy vegye le végre a napszemüvegét. Azok a lányok sem távoztak elégedetten, akik a „Take off your shirt” feliratú óriás transzparenst szorongatták. Hiába, emberünk bizony jobb volt színésznek.
 
Menteni akarván a haza becsületét, az MTV Headbangers sátor felé vettem az irányt. A Dalriada nevű együttesről korábban jó kritikákat hallottam, magyar népdalokat és balladákat dolgoznak fel heavy metal stílusban. A koncepció nem rossz, a megvalósítás viszont…
A hangzás enyhén kakofón, és ha elhallatszott volna a Kerepesi útig, Arany János bizonyára fordul egyet-kettőt a sírjában a Zách Klára és a Walesi bárdok feldolgozás hallatán. Elnézést kérek mindenkitől, aki szereti őket, de nekem ez a koncert sem lett az este fénypontja.
 
Ahogy Mezei Attila kolléga is írta, sajnos éjfél után már nem nagyon lehet mit kezdeni magunkkal. Aztán megérkezett a lassan már hagyománynak számító égzengés-felhőszakadás, sártengerré változtatva az egész Szigetet. Ekkor döntöttem úgy, hogy ideje hazaindulni. Kevés volt ez az egy nap, de mára éppen elég, holnap folytassa más a mesét.