FőképA 2002-ben alakult bandáról valahol azt írták, hogy olyan, „mintha a Lynyrd Skynyrd bekeményítene, vagy mintha a Black Sabbath valahonnan délről {értsd: az USA valamelyik déli államából} származna”.
Ez nagyjából stimmel – mondjuk attól eltekintve, hogy a Black Sabbath hasonlat kissé sántít: ha a Black Sabbath sötétség, akkor az AP napsütés; ha a Black Sabbath kissé dugóízű bor, akkor az AP olyan, mint a jó öreg Jack, a Daniel’s.

Ebben a bandában benne van az a frissesség, amit a Sabbathban sosem lehetett felfedezni. Az AP egyszerűen energikusabb, vagányabb, és korántsem annyira köldökbámulós, annyira porosan okkult, mint a Sabbath.
Ráadásul az énekes hangja még véletlenül sem olyan, mint mondjuk Ozzyé – leginkább az AC/DC-s Brian Johnson hangjára hasonlít, pontosabban: a fiatal Brian Johnson hangjára. Megvan benne egy kis Bon Scottos árnyalat is, meg egy kicsit olyan, mint Zakk Wylde, vagyis nyugodt szívvel ki lehet jelenteni róla, hogy eredeti.
 
Ha nagyon muszáj pozicionálni a bandát, ha nagyon muszáj hasonlítani valami máshoz, akkor azt mondanám, hogy sok közös vonása van az Alabama Thunderpussyval, vagy az Atomic Bitchwax nevű formációval, esetleg a Texas Hippie Coalitionnel, vagy mondjuk a Nashville Pussyval, amivel többször fellépett már.
(A Nashville Pussy az a banda, amiben a basszusgitáros és a gitáros csaj amellett, hogy baromi jól játszik, félelmetesen nagy show-t csinál a színpadon – feledtetve az énekes nem túl jó hangját, és nem túl előnyös külsejét. Ez utóbbit a hölgyek szó szerint „mellbedobással” szokták leplezni, de hagyjuk, ez egy másik mese.)
 
Vagyis, milyen zenét játszik az AP? Olyat, mintha a Sixty Watt Shamanban, vagy esetleg az Orange Goblinban Brian Johnson énekelne. Semmi különös, semmi csicsa, szimpla, whiskey-ízű rock’n’roll. És a banda tagjai nagyjából úgy szemlélik a világot, ahogy az egy valódi rock’n’rollertől elvárható – ezt igazolja az alábbi interjúrészlet is.
 
"Kérdés: Mi a véleményetek a mai zeneiparról?
Válasz: Az a sok seggfej nem foglalkozik mással, csak a rengeteg lóvéval, amit a multicégektől kapnak. Ledarálják a szar dalaikat, mert kell a pénz az asszonyra, a kölyökre, aztán turnézni indulnak, szétrodázzák magukat, mert meg akarnak gazdagodni, lehetőleg kurva hamar. Az egész egy cirkusz, szánalmas… Mi inkább maradunk annál, amit szeretünk. A rocknál. Aztán közben meg majdcsak megélünk valamiből.”
 
Abszolút szimpatikus hozzáállás. Az AP tagjai a jelek szerint önszántukból választották azt az utat, amire a magyar rockzenészek közül sokan rákényszerülnek.
 
Szóval, az AP szimpatikus zenekar. A zenéje egyszerű, mint a bot, és olyan hangulatot képes teremteni, akár a négy fal között is, borongós, válsághírekkel, politikával, korrupcióval és híradókkal megnyomorított estéken, ebben az elcseszett, jövőtlennek tűnő világban, hogy az ember 20-30 perc eltelte után úgy érzi: Őze Lajos tévedett a „Megáll az idő”-ben, amikor azt mondta, hogy „Még a szar is le van szarva.”
 
Ha így tekintünk rá, akkor az AP és zenéje tökéletesen betölti a funkcióját. Hangulatot teremt, energiát ad, némi vagányságot csöpögtet az emberbe, aki másnap sem fogja pofán vágni a főnökét, nem lázad fel, de odáig talán eljut, hogy megvonja a vállát, ha egy újabb adag szart öntenek a nyakába.
„Ez az élet, Babolcsai néni” – énekelte Tunyó. „This is the life, this is the raaaawk!” – énekli az AP.
 
Kinek fog tetszeni az anyag? A fentebb említett zenekarok rajongóinak. Azoknak, akik szeretik a chopper rockot. Azoknak, akik eddig csak Zakk Wyld BLS-ével kúrálták magukat depresszióba hajló pillanataikban.
Azoknak, akik szeretik a képmutatás és smink és sátán és depresszió és doom és matekmetál és szkreccs és rap és dupla lábdob nélküli, őszinte, tradicionális rockot, aminek időnként ugyan kissé mocsárszaga van, de, mint Hobó énekelte: „Büdös a sajt is, de attól finom”.
 
Az együttes tagjai:
Dave Slocum – ének
Travis Owen – dob
Jim Hall – gitár
Mike Faulkner – basszusgitár
Kevin Bond – gitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Swamp Devil
2. Gone To The Mountain
3. Ride On
4. Dixie Fight Song
5. Dirt Road White Girl
6. High Life
7. Natural Progression
8. Shaggin’ Ass
9. Get Some
10. Up The Creek
 
Diszkográfia:
Swamp Devil (2006)