FőképRégebben meglehetősen letisztult elképzelésem volt róla, ma már nem igazán tudom, pontosan mit kellene, vagyis mit szeretnék érteni világzene alatt.
Azok után, amit Mike Oldfield, a Dead Can Dance vagy épp a magyar Kolinda, Barbaro, a Balázs Elemér Group – hogy valóban csak néhányat említsek a prominens előadók közül – megalkottak e stílusokat és különféle zenei és kulturális tradíciókat ötvöző, crossover műfaj területén, egyértelmű, hogy régen ki kellett bővíteni a tisztán folk, etno vagy hasonlóan népi alapú muzsikákat egybegyűjtő kategóriát.
 
Egy dologban azonban biztos lehetek. Herbie Hancock The Imagine Projectje különösebb tuszkolás nélkül besorolható a világzenék közé.
Igaz, hogy az albumon feldolgozott dalok mindegyike a pop és ritkán a rock kisebb-nagyobb klasszikusai közül került ki, mi több, Hancock egyértelműen jazzes felfogásban és hangulatban gondolja újra azokat, amihez számos zenésztársa hasonlóképp hozzáteszi a maga jazzes-rockos-popos stílusjegyeit, a puszta tény, hogy a lemezanyagot a világ különböző pontjain rögzítették, a felvételekről pedig dokumentumfilm készült, arra utal, hogy többről van itt szó egyszerű újraértelmezésnél. Az album az egész világról, az egész világnak szól.
 
Illusztrációként elegendő meghallgatni John Lennon „Imagine”-jét, amire az album címe is utal (talán azért, mert Hancock végre olyan világot szeretne elképzelni, sőt, megvalósítani, ahol az emberek valódi egyetértésben, békében élnek egymás mellett – noha egy efféle, globális egység sajnos még mindig csupán a képzeletünkben létezhet, törekedni viszont mindenképp érdemes és kell is erre).

Az egyértelműen jazzesen indító feldolgozást hamar kongói harmóniák színesítik, mégpedig az interpretációt ihlető kongói csapat, a Konono No.1 közreműködésével. Az így keletkező, kultúrákon átívelő zenei elegy nem csupán lenyűgöző, hanem – többek között Jeff Beck mesteri gitárszólójának köszönhetően is – vibráló, minden pillanatában meglepetést nyújtani tudó zenei csoda.
 
Elsőre ennek ellentétének érezhető Peter Gabriel „Don’t Give Up”-jának átértelmezése, hiszen John Legend hangja időnként kísértetiesen emlékeztet Gabrielére, ráadásul (a számomra nem kicsit meglepő választásnak tetsző) P!NK interpretációja sem marad el igazán Kate Bush, az eredeti partneré mögött.
Ugyanakkor ebben a számban is remekel minden előadó, az improvizációk, bár visszafogottak, minden hangjukban tökéletesek.

Ha nem hallhatnám többé az eredeti Gabriel–Bush-féle változatot, egy pillanatig sem lenne kétséges, hogy Herbie Hancock feldolgozása lenne az, ami kárpótolhatna a veszteségért, s amit bármikor ugyanolyan szívesen meghallgatnék, hiszen hatásában semmivel nem marad el az eredeti verzió mögött.
 
A leggyönyörűségesebb meglepetés mégis Bob Dylan klasszikus szerzeményének, a „The Times, They Are A’Changing”-nek az újragondolása.
Az, hogy a dal bármilyen formában megrázóan hatásos mind megtévesztő zenei egyszerűsége, mind társadalomkritikus szövege miatt, sosem volt kétséges számomra, a folk rock, a jazz, a nyugat-afrikai kora és az ír-kelta fafuvola-hegedű-duda kombináció keveréke viszont szinte ismeretlen zenei magasságokba emel, amihez foghatót eddig legfeljebb Leonard Cohen felvételein hallottam. Akit ez a szám nem fog meg az albumról, annak valószínűleg nem is érdemes kísérleteznie többet vele… de talán általában a zenével sem.
 
Akadnak aztán még más irányú kísérletezgetések is, például dél-amerikai dallamok feldolgozásai, vagy a tuareg muzsikát a Los Lobos chicano (mexikói-amerikai) stílusával egybeoltó, alapjaiban makacsul elektronikus, végül Bob Marley „Exodus”-ába átúszó „Tamatant Tilay”, valamint a Beatles LSD-s korszakának egyik pszichedelikus gyümölcsét újfent leszakító „Tomorrow Never Knows”-feldolgozás, a lezárás/lekerekítés talán nem is lehetne más, mint egy indiai raga – vagyis egy, eleve az albumra írt Larry Klein-szerzemény, a „The Song Goes On” india elemekkel vegyített jazz-popja, nem kisebb muzsikusok, mint Anoushka Shankar és Wayne Shorter közreműködésével.
 
Ha léteznek albumok, melyekről kizárólag szuperlatívuszokban lehet írni, beszélni, akkor Herbie Hancock The Imagine Projectje vitathatatlanul közéjük tartozik, hiszen a világ teljes zenei örökségét fogja egybe alig több mint egy órában. Egyszerűen csodálatos, feledhetetlen, minden elemében nagyszerű és felülmúlhatatlan teljesítmény, amit minden zeneértőnek érdemes alaposan megismerni.
 
Előadók:
Herbie Hancock – zongora, billentyűs hangszerek
Alex Acuna – ütőhangszerek
India.Arie – ének
Jeff Beck – gitár
Vinnie Colaiuta – dobok, tamburin
Fatoumata Diawara – ének
Larry Goldings – Hammond B-3
Larry Klein – basszusgitár
Lionel Loueke – gitár
Marcus Miller – basszusgitár
Oumou Sangare – ének
John Legend – ének
Dean Parks – gitár
P!NK – ének
George Whitty – sound design, billentyűs hangszerek
Tal Wilkenfeld – basszusgitár
Céu – ének
Rodrigo Campos – ütőhangszerek
Curumin – dobok
Lucas Martins – elektromos baszusgitár
Kofi Burbridge – Hammond B-3, ének
Oteil Burbridge – basszusgitár, ének
Mike Mattison – ének
Susan Tedeschi – ének
Derek Trucks – gitár
Toumani Diabete – kora
Lisa Hannigan – ének
Manu Katché – dobok
Rhani Krija – ütőhangszerek
Lionel Loueke – gitár
Richard Bravo – ütőhangszerek
Juanes – ének
Fernando Tobon – gitár
Pete Wallace – billentyűs hangszerek
K’NAAN – ének
Danny Barnes – basszusgitár, bendzsó, gitár
Matt Chamberlain – dobok
Dave Matthews – ének, gitár
Paulinho Da Costa – ütőhangszerek
K. S. Chithra – ének
Bhawai Shankar Kathak – pakhawaj
Chaka Khan – ének
Sridhar Parthasarthy – mridangam
Anoushka Shankar – szitár
Wayne Shorter – szaxofon
Satyajit Talwalkar – tabla
 
Konono No.1
The Chieftains
Los Lobos
Tinariwen
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Imagine
2. Don’t Give Up
3. Tempo De Amor
4. Space Captain
5. The Times, They Are A’Changin’
6. La Tierra
7. Tamatant Tilay / Exodus
8. Tomorrow Never Knows
9. A Change Is Gonna Come
10. The Song Goes On
 
Diszkográfia:
Takin’ Off (1962)
My Point of View (1963)
Inventions and Dimensions (1963)
Empyrean Isles (1964)
Maiden Voyage (1965)
Blow Up (1966)
Speak Like A Child (1968)
The Prisoner (1969)
Fat Albert Rotunda (1969)
Mwandishi (1970)
Crossings (1972)
Sextant (1973)
Head Hunters (1973)
The Spook Who Sat By The Door (1973)
Thrust (1974)
Death Wish (Soundtrack) (1974)
Dedication (1974)
Man-Child (1975)
Flood (1975)
Secrets (1976)
VSOP (1976)
VSOP: The Quintet (1977)
VSOP: Tempest at the Colosseum (1977)
Sunlight (1978)
Direct Step (1978)
An Evening With Herbie Hancock & Chick Corea: In Concert (1978)
The Piano (1979)
Feets, Don’t Fail Me Now (1979)
VSOP: Live Under the Sky (1979)
Monster (1980)
Mr. Hands (1980)
Herbie Hancock Trio (1981)
Magic Windows (1981)
Lite Me Up (1982)
Quartet (1982)
Future Shock (1983)
Sound-System (1984)
Round Midnight (1986)
Perfect Machine (1988)
A Tribute to Miles (1994)
Dis Is Da Drum (1994)
The New Standard (1995)
1 + 1 (with Wayne Shorter) (1997)
Gershwin’s World (1998)
Future2Future (2001)
Directions in Music: Live at Massey Hall (2002)
Possibilities (2005)
The Essential Herbie Hancock (2006)
River: The Joni Letters (2007)
Then And Now:The Definiive Herbie Hancock (2008)
The Imagine Project (2010)