Főkép

1
SZVÁMI SZIKLÁJÁN

Ideje végre megismerkednünk Randzsit Szubramaniannal, kinek hosszú és figyelemre méltó életpályája kötetünk tárgyául szolgál.
Ez idő tájt Randzsit tizenhat éves volt, elsőéves hallgató Srí Lanka vezető egyetemén, Colombo városában, és még az átlag tizenhat éveseknél is jobban el volt telve önmagával. A szemeszter véget ért, és apjának első hívó szavára Randzsit megtette a Srí Lanka szigetét rézsútosan átszelő, hosszú utat Colombótól Trincsomali körzetéig, ahol apjának azon megtiszteltetésben volt része, hogy főpapként tevékenykedhetett a Tiru Koneswaram elnevezésű hindu templomban. Randzsit voltaképpen olyannyira szerette édesapját, hogy csaknem mindig boldogan találkozott vele. Ezúttal kicsivel kevésbé boldogan a szokásosnál, meglehetősen pontos elképzelése lévén a témáról, melyet a nagytiszteletű Ganes Szubramanian most fontosnak tartott megtárgyalni vele.
Randzsit értelmes fiú volt, valójában elég közel járt ahhoz, hogy annyira éles elméjű legyen, mint amilyennek képzeli magát. Emellett még jóképűnek is lehetett mondani. Nem volt éppen borzasztóan magas, de hát ez a legtöbb Srí Lanka-ira igaz. Etnikai értelemben a tamilok közé tartozott, bőrszíne meg szakasztott egy kanálnyi kakaópor pompásan sötétbarna árnyalata – egy pillanattal azelőtt, hogy belehullna egy bögrényi forró tejbe. Mindamellett bőrszínének semmi köze nem volt tamil voltához. A Srí Lanka-i népesség az arcszínek igen gazdag palettáját vonultatja fel a skandinávosan sápadttól a már-már bíborba hajló feketéig. Példának okáért Gamini Bandara – Randzsit legjobb barátja – annyi sok nemzedékre visszamenően mondhatta magát színtiszta szingaléznek, hogy csak győzzük számba venni; a két fiú bőre mégis ugyanazt az árnyalatot mutatta.
Hosszú ideje voltak barátok – nevezetesen azon rettenetes éjszaka óta, amikor Gamini iskolája porig égett, feltehetőleg az egyik raktárhelyiségben a cigarettázás tilalmára fittyet hányó, felsőbb osztályos diákok ténykedésének betudhatóan.
Az elérhető közelségben tartózkodó, valamennyi halandóhoz hasonlóan, ki alkalmasnak látszott arra, hogy a szilánkosra hasadozott deszkákat összeszedje s ugyanazzal a mozdulattal feldobja egy teherkocsi platójára, Randzsit is besoroztatott a mentőalakulatba, saját iskolája összes többi tanulójával egyetemben. A munka meglehetősen mocskosnak bizonyult, ráadásul jóval nehezebbnek is annál, mint amilyenhez egy Randzsit-féle srác kialakulatlan izmai hozzá voltak szokva, nem is beszélve a faszilánkokról, meg a mindent elborító üvegcserepek okozta karcolások és vágások állandó veszélyéről.
Ez jelentette a dolog nehezebbik részét, és ebből aztán jócskán kijutott a gyerekeknek. Azért akadtak szép pillanatok is. Mint mikor Randzsitnak meg egy másik, hozzá hasonló korú sihedernek végre sikerült leásnia magát egy törmelékkupac alól kiszűrődő, siránkozó hang forrásához, és kiszabadítania az igazgató riadt, ám tökéletesen sértetlen, javakorabeli sziámi macskáját.
Az egyik tanár magával vitte az állatot tulajdonosához, faképnél hagyva az elégedetten egymás képébe vigyorgó fiúkat. Randzsit maga elé lökte a jobbját, angol módra.
– Randzsit Szubramanian vagyok – közölte.
– Én meg Gamini Bandara – felelte a másik, diadalmasan rázogatva a fölkínált kezet. – Hékás, ez nem volt akármi!
Ebben mindketten egyetértettek. Mikor végre engedélyt kaptak, hogy aznapra beszüntessék a munkát, már együtt álltak sorba a diákok szokásos esti menüjét képező zabkásáért, és a hálózsákokra is egymás tőszomszédságában huppantak le, midőn eljött az éjszakai nyugalom ideje. Azóta is a legszorosabb barátságot ápolták, amire – biztos, ami biztos – az a tény is rásegített, hogy a tűzben Gamini iskolája lakhatatlanná vált, minek következtében az ottani tanulók kénytelenek voltak összebútorozni Randzsit diáktársaival. Gaminiről kiderült, hogy a legjobb barát valamennyi elengedhetetlen ismérvével rendelkezik, beleértve a tényt is, hogy a Randzsit életében jelenlevő, egyetlen, elsöprő szenvedély tárgya – az egyetlen, melyen osztozkodni más személy számára nem juthatott hely – Gaminit tökéletesen hidegen hagyta.
Mindenesetre Gamini még valamit megtestesített, és pontosan ez képezte a Randzsit és édesapja között küszöbönálló beszélgetésnek azt az elemét, melynek kitárgyalásához Randzsitnak cseppet sem fűlött a foga.
Randzsit elfintorodott. Utasítás szerint egyenesen a templom oldalajtóinak egyikéhez sietett, ám ott nem az apja várta, hanem egy öregecske, Szuras nevű szerzetes, aki – Randzsit vélekedése szerint túlontúl hivatalos modorban – mindössze annyit közölt vele, hogy kicsit várnia kell. Nem volt mit tenni: Randzsit várakozott, méghozzá jó ideig, miközben nem akadt egyéb dolga, mint hogy a templom belső tereiben folyó sürgés-forgás zajaira figyeljen, s közben a templomhoz fűződő saját, vegyes érzelmein elmélkedjék.
A templomi hivatásban édesapja életcélra, társadalmi rangra és sikeres életpályára lelt, ami persze mind szép és jó. Mindamellett abba a hiú ábrándba ringatta az öregembert, hogy a fia egyszer majd a nyomdokaiba lép. Márpedig ebből nem lesz semmi. Randzsit már gyermekként sem volt képes hinni a szövevényes hindu panteonban, melyet alkalmasint állatfejű és a megszokottól eltérő számú karral megáldott istenek és istennők alkottak, kiknek szoborba faragott alakjai a templomfalakat ékesítették. Mire betöltötte a hatot, Randzsit mindüket meg tudta nevezni, hiba nélkül hozzátéve különleges képességeiknek és főbb böjti napjaiknak felsorolását, ám ezt a tudást nem táplálta vallásos hevület. Egyszerűen a kedvében akart járni szeretett édesapjának.
Még élénken élt emlékezetében az idő, amikor a családi otthonban nevelkedő kisgyermekként reggelente korán ébredt, miközben apja együtt kelt a Nappal, hogy megfürödjön a templom medencéjében. Olyankor megbámulta, amint az derékig mezítelenül áll szemben a felkelő Nappal – és hagyta, hogy fülébe hatoljon a hosszan zengő „Ommm“. Kis időre rá maga is megtanulta, miként mondja ki a mantrát, sorolja föl az ujjaival sorra megérintett hat testrészét, és áldozzon vizet a szobroknak a pudzsa szobában. Miután e vallási szertartásaira nem tartottak igényt, hamarosan be is szüntette azokat. Tízévesen már tudta, hogy hitében sohasem fogja követni az apját.
Nem mintha annak választott hivatása ne lett volna elég nemes. Igaz, Ganes Szubramanian temploma sem ősiségben, sem nagyságban nem volt mérhető elődjéhez, melynek helyébe lépni volt hivatott. Noha az eredeti intézményével azonos nevet – Tiru Koneswaram – viselt, mely névadás valóban nagy bátorságra vallott, maga a főpap sem utalt rá soha más módon, mint „az új templomként”. Építése csak 1983-ban fejeződött be, és méretét tekintve a nyomába sem léphetett az igazi, híres-neves Tiru Koneswaramnak, melyet csak „az ezer oszlopos templomként” emlegettek, s melynek építése kétezer évnyi történelem fátyla mögé rejtezett.
Mikor a várakozásnak végre vége szakadt, mégsem az apja fogadta, csupán az öreg Szuras, aki sűrű mentegetőzéssel kezdte:
– Ezek a zarándokok... – zsémbelt. – Annyian, de annyian vannak! Több mint százan! Édesapád meg, aki hát mégiscsak a főpap, eltökélte, hogy mindegyiket személyesen fogja üdvözölni. Eredj hát, Randzsit. Ülj le addig Szvámi sziklájára, és bámuld a tengert. Egy órácska múltán talán az édesapád is csatlakozni tud hozzád, de a jelen pillanatban... – Sóhajtozva ingatta a fejét, aztán dolgára sietve sarkon fordult, hogy segítsen főnökének megbirkózni a zarándokok áradatával, Randzsitra bízva, hogy mit kezd magával addig.

Randzsitnak voltaképpen kicsit sem volt ellenére a javasolt program. Nála mindig is szívderítő ajándéknak számított egy órányi magány Szvámi szikláján.
Úgy egy órával azelőtt a hely még a turistalátványosságok szokásos képét mutatta volna, melyet piknikezni, nézelődni vagy egész egyszerűen a Bengál-öböl felől érkező, hűvös fuvallatot élvezni kívánó párocskák és népes családok lepnek el. A nyugati dombvidék mögé ereszkedő Nap fényében azonban mostanra csaknem teljesen elnéptelenedett.
Randzsit pontosan ilyennek szerette. Egész addigi életében imádta Szvámi szikláját. Nem is, javította ki magát gondolatban. Hat- vagy hétévesen még közel sem magáért a szikláért volt úgy oda, mint inkább az azt övező lagúnákért és homokos partszakaszokért, melyeken picinyke indiai csillagteknősöket lehetett fogni – és versenyeztetni egymás ellen.
De az akkor volt. A mostani, tizenhat éves Randzsit felnőtt férfiként tekintett önmagára, akinek annál fontosabb gondolkodnivalója is akad.
Talált egy szabad kőpadot, és nekikészülődvén, hogy eltöprengjen az elméjét betöltő két kérdésen, hátradőlt, majd átadta magát hátában a lemenő nap melegének, szemből az arcába fúvó tengeri szélnek.
Ami az első dolgot illeti, valójában nem sok töprengenivaló akadt rajta. Nem mondhatni, hogy Randzsit csalódást érzett volna az apja távolmaradása miatt. Tizenhat éves ivadékának Ganes ténylegesen sosem árulta el, hogy mit is akar vele megbeszélni, Randzsit mégis nyomasztóan biztos volt a téma felől.
Egy kínos helyzetről volt szó, amiben azt volt a legrosszabb, hogy tökéletesen elkerülhető lett volna. Ha ugyanis nem felejti el bezárni a szobája ajtaját, akkor a diákszállóban állomásozó portásnak nincs módja tapintatlanul rátörni kettejükre. Az ajtó azonban bezáratlan maradt, a portásnak pedig csakugyan sikerült rájuk nyitnia. Randzsit ismerte apjának azt a régről keltezett szokását, hogy időről-időre kifaggatja a portást – saját bevallása szerint kizárólag arról akarván meggyőződni, hogy fia semmiben sem szenved hiányt. E gyakorlatnak mindazonáltal megvolt az a járulékos haszna, hogy ily módon a fiú minden ügyes-bajos dolgáról folyamatosan értesült.
Randzsit fölsóhajtott. Bárcsak kitörölhetné a jövőből az elkövetkezendő eszmecserét. De erre nem volt módja, így hát igyekezett minden figyelmét az elméjében lappangó második – és fontosabbik – tárgykör felé fordítani. Arra, mely gondolatainak toplistáján csaknem mindig az első helyen szerepelt.
Randzsit elnézett keletnek a Bengál-öböl békétlen vizei fölé százméternyire magasodó kakasülőről. Szürkületnél nem volt arrafelé semmi látnivaló a vízen kívül. Ami azt illeti, néhány elszórt szigetecskét leszámítva, úgy ezer kilométernyi hosszon az égvilágon semmi sem törte meg a vízfelszínt, míg az ember el nem érte a thaiföldi partokat. Előző éjjel elállt az északkeleti monszunszél, amitől most tökéletesen tiszta ég borult Randzsit fölé. Kelet felé alacsonyan állt egy enyhén narancspiros árnyalatú csillag – a legfényesebb az égboltozaton. Randzsit lustán eltűnődött a nevén. Az apja, persze, tudná. Ganes Szubramanian jámbor módon és őszintén hitt az asztrológiában, amint egy hindu paptól az el is várható. Mindamellett a világi tudományok minden neme felé is múlhatatlan érdeklődéssel fordult. Ismerte a Naprendszer bolygóit és számos elem elnevezését; azt is tudta, miként lehet rávenni néhány fémes uránból készült rudacskát arra, hogy egy egész város megvilágításához elégséges elektromos áramot szolgáltasson. Tudományszeretetéből valamennyit a fiára is sikerült átörökítenie, kinek lelkében azonban nem annyira az univerzum csillagászati, fizikai vagy biológiai tényei hagytak nyomot, mint inkább egy mindezen ismereteket egybekovácsoló tantárgy: a matematika.
Randzsit tisztában volt vele, hogy ezt is az apjának köszönheti – a tizenharmadik születésnapjára tőle kapott könyv okán, mely G. H. Hardy-nak az Egy matematikus védőbeszéde című kötete volt. Randzsit annak lapjain találkozott elsőként az elszegényedett indiai hivatalnok, Srínivásza Rámánudzsan nevével, kinek – noha semminemű formális matematikai képzésben nem részesült – az I. világháború komor éveinek egész matematikai társadalma a csodájára járt. Hardy volt az, akihez Rámánudzsan az általa fölfedezett, mintegy száz matematikai tételt elküldte egy levélben, s ugyancsak ő, aki az indiai fiatalembert előbb Londonba, majd világhírnévhez segítette.
Rámánudzsan példája ösztönzőleg hatott Randzsitra – no lám, bárkiből válhat matematikai géniusz! –, a könyv pedig minden egyebet félresöprő érdeklődést hagyott hátra elméjében a számelmélet iránt. És nem pusztán a számelmélet, hanem jelesül a bámulatos felismerések iránt, melyekben a több száz évvel azelőtt élt zseni, Pierre de Fermat műve testet öltött, kiváltképpen pedig a fölébe tornyosuló, hamleti kérdés iránt, melyet Fermat az örököseire hagyott; s mely nem más, mint Fermat ünnepelt, utolsó tételének bizonyítása – avagy bizonyíték arra, hogy ilyen bizonyítás nem létezik.
Ez volt hát a Randzsit lelkét rabságban tartó szenvedély, melyet a következő egy órányi időre töprengéseinek kizárólagos tárgyául választott. Micsoda pech, hogy nincs a zsebében a kalkulátor. Legjobb barátja ugyanis lebeszélte arról, hogy magával vigye. „Emlékszel Charithára? Tudod, az egyik unokatestvéremre”, vágott bele Gamini a mondókájába. „Amelyik százados a seregben. Azt állítja, hogy a vonatokon néhány kalauz elszedi az utasoktól a zsebszámológépeket. Hogy aztán túladjon rajtuk, tök mindegy, mennyiért. A te kétszáz dolláros Texas Instruments kalkulátorod alkalmasint tíz rongyos dollárért egy olyan pasasnak a zsebében fog kikötni, aki csak a csip-csup kiadásait akarja ellenőrizni vele. Úgyhogy jobban teszed, ha egyszerűen itthon hagyod.” Randzsit megfontoltan úgy döntött, hogy ekként cselekszik.
A zsebszámológép hiánya bosszúságot jelentett, de nem volt különösebb jelentősége. Mert Fermat utolsó tételének – az úgynevezett „Fermat-sejtésnek” – éppen egyszerűsége volt a legnagyszerűbb tulajdonsága. Ugyan mi lehet egyszerűbb annál, hogy a2 + b2 = c2? Vagyis az, hogy ha egy derékszögű háromszög egyik szögszárának hosszúságát négyzetre emeljük, és ahhoz hozzáadjuk a másik szögszár hosszúságának négyzetét, akkor az átfogó hosszúságának négyzetét kapjuk. (Ennek legszimplább esete, amikor a két szögszár egyenként három, illetve négy egység hosszúságú, az átfogó tehát ötegységnyi – de persze még egy csomó, további eset létezik, melyek mindegyike egységes eredményt ad.)
Ennek az egyszerű egyenletnek az igazságát – egy vonalzó és némi számtani tudás segítségével – bárki bebizonyíthatja magának. Erre mit csinált Fermat, amivel matematikusok generációit tette rögeszmés megszállottá? Azt állította, hogy az összefüggés csak a négyzetszámokra igaz, a harmadik vagy bármely, annál magasabb hatványra már nem. Meg hogy ő ezt bizonyítani is tudja.
A bizonyítást azonban nem tette közzé.
(Ha önöket netán egy részletesebb fejtegetés is érdekelné Fermat utolsó tételéről, találhatnak egyet kötetünk végén, a Harmadik utószó cím alatt.)

Hogy kirángassa magát képzelgéseiből, Randzsit nyújtózkodott egyet, ásított és megrázta magát. Fölkapott egy kavicsot, és teljes erőből elhajította, a homályban jóval vízbe csapódása előtt szem elől tévesztve a követ. Elmosolyodott. Nos, rendben, kezdte néma öngyónását. Amit az emberek fecsegnek róla, nem minden részletében hamis. Példának okáért az állítás, miszerint ő afféle megszállott, nem nélkülözi az igazság valamennyi elemét. Korán letette magának saját, privát hűségesküit, és ki is tartott mellettük, most tehát bízvást nevezhető fermatiánusnak. Ha egyszer Fermat azt állította, hogy birtokában van egy bizonyításnak, akkor ő, Randzsit Szubramanian az őt időben megelőző, számos matematikushoz hasonlóan hitigazságként vallja, hogy az a bizonyítás igenis létezik.
Mely alatt, természetesen, nem az olyasfajta eltévelyedéseket értette, mint Wiles úgynevezett bizonyítása, melyről a matekprofjával hiába próbált vitát kezdeményezni. Amennyire azt a nehézkes, ósdi fiaskót (a huszadik század utolsó éveiből) egyáltalán bizonyításnak lehetett nevezni – noha Randzsit maga vonakodott a „bizonyítás” szót alkalmazni olyasvalamire, melyen egyetlenegy biológiai teremtmény sem képes átrágni magát –, technikai értelemben nem tagadta annak érvényességét. Mint Gamini Bandarának mesélte közvetlenül azelőtt, hogy az a nyavalyás portás rájuk nyitotta volna az ajtót, kétségkívül nem volt azonos azzal a bizonyítással, mellyel Diophantosz Arithmetikájának margójára odafirkantott üzenetében Pierre de Fermat eldicsekedett az utókornak.
Randzsit arcára újabb, ezúttal kényszeredett vigyort csalt az emlék, mely szerint ő akkor közölte Gaminival, hogy maga is nekilát fölkutatni Fermat bizonyítását. Ez adott lendületet a kacagásba fúló birkózásnak meg a durva tréfálkozásnak, mely közvetlenül torkollott az alkalmatlankodó portás szeme elé táruló látványba. Randzsit elméjét olyannyira lefoglalta a visszaemlékezés, hogy meg sem hallotta apja lépteit, és egészen addig tudomást sem vett a jelenlétéről, míg az öregember rá nem tette a kezét a vállára, így szólván:
– Látom, elmerültél a gondolataidban.

* * *
A vállára nehezedő kéz visszatartotta attól, hogy fölálljon. Ganes elfészkelődött mellette a kőpadon, közben módszeresen végigvizslatva Randzsit arcát, ruházatát, egész testét.
– Sovány vagy – zsörtölődött.
– Te is – felelte Randzsit vigyorogva, ám némi aggodalommal is, mert apjának arckifejezésében olyasvalamit vélt felfedezni, amit soha azelőtt: nyugtalanságot és bánatot, mely cseppet sem vallott a többnyire jó kedélyű öregúrra. Ezért hozzátette: – Ne aggódj. Az egyetem bőségesen elég táplálékról gondoskodik.
Az öreg bólintott.
– Csakugyan – felelte, nyugtázva a közlés szabatosságát, egyben megerősítve a tényt, miszerint ő maga nagyon is jól értesült fia táplálkozásának kielégítő voltáról. – Meséld el nekem, mi mindent tesz még érted az az egyetem.
Ezt akár felhívásként is lehetett volna értelmezni, hogy Randzsit összehordjon valamit egy fiatalember magánélethez fűződő jogairól, meg hogy holmi segédszemélyzetnek ne legyen módja kémkedni utána. Randzsit úgy döntött, egyelőre halogatja a témát.
– Legfőképp – rögtönzött sietősen – matematikával foglalkozom. Te is ismered Fermat utolsó tételét... – Majd miután, aznap este első alkalommal, Ganes arcán a derültség jeleit fedezte föl, így folytatta a mondókáját: – Naná, hogy ismered. Hiszen te magad ajándékoztál meg azzal a Hardy-kötettel, ugyebár. Apropó, itt van az az úgynevezett bizonyítás attól a Wiles nevű fazontól. Nahát, az kész förtelem. Mert mire építi Wiles a bizonyítását? Visszautal Ken Ribet nyilatkozatára, miszerint annak sikerült igazolnia az összefüggést Fermat utolsó tétele és a Tanijama–Simura-sejtés között. Ez egy feltevés, melynek értelmében...
Ganes megveregette a vállát.
– Persze, persze, édes fiam – szakította félbe szelíden. – Ne is bajlódj azzal, hogy megpróbálod elmagyarázni nekem azt a Tanijama–Simura dolgot... vagy minek nevezed.
– Rendben. – Randzsit töprengett egy pillanatig. – Akkor hát leegyszerűsítem a dolgot. Wiles érvelésének bökkenője két tételben rejlik. Az egyik azt mondja ki, hogy létezik egy sajátos, elliptikus görbe, amely félstabil, de nem moduláris. A másik szerint minden olyan, félstabil elliptikus görbe, amely racionális együtthatókkal rendelkezik, igazából moduláris. Ami nyilvánvaló ellentmondás, ezért...
Ganes szeretetteljes sóhajtást hallatott.
– Látom, alaposan belehabarodtál a dologba – jegyezte meg. – De, tudod, ez a te matematikád már meghaladja az én képességeimet. Úgyhogy beszéljünk valami másról. Mit tudsz mondani a többi stúdiumról?
– Óh, azok... – reagált Randzsit enyhe zavarban. Biztosra vette: az apja nem azért kérette Trincsomaliba, hogy a szemináriumokról csevegjenek. – Persze, a többi stúdium... – Társalgási témának ez persze közel sem volt olyan kínos, mint lehetett volna az epizód, melybe a portás akarva-akaratlanul belegyalogolt. De azért veszélytelennek sem volt nevezhető. Na mindegy. Randzsit sóhajtott egyet, és lenyelte a keserű pirulát. – Igazából minek nekem a francia? – vágott bele. – Hogy a repülőtéren szuveníreket tudjak rásózni a Madagaszkárról vagy Québecből érkező turistákra?
Az apja elmosolyodott.
– A francia egy kultúrnyelv – mutatott rá. – Egyben a te hősödnek, Monsieur Fermat-nak is a nyelve.
– Hupsz – reflektált Randzsit, fölismerve az érv jogosságát, ám még mindig nem volt meggyőzve. – Nos, jó, de mi van a történelemmel? Az meg ki a csudát érdekel? Minek nekem azt tudni, hogy Kandy királya mit mondott a portugáloknak? Vagy hogy Trincsóból a hollandok penderítették-e ki az angolokat vagy fordítva?
Az apja újfent vállon legyintette:
– Csak akkor kaphatsz diplomát, ha előbb megszerzed azokat a krediteket. Utána majd, a továbbképzőben, annyit szakosodhatsz, amennyit csak akarsz. Hát semmit nem tanítanak neked az egyetemen, amit a matekhoz hasonlóan élveznél?
Randzsit arca földerült:
– Idén még nem, na de jövőre, amikor túl leszek ezen az őrületesen unalmas biológián, akkor végre fölvehetek egy másik tudományos kurzust. Természetesen a csillagászatot fogom választani.
Erről eszébe jutott az égbolt keleti látóhatárán immár egyértelműen uralkodó, vörösbe játszó, fényes csillag, és föltekintett rá.
Az apja nem is okozott neki csalódást.
– Bizony, az a Mars – felelte, szemével követve a fiú pillantásának irányát. – Szokatlanul fényesen ragyog, de ma este különösen jók a látási viszonyok. – Újra a fia felé fordult. – Ha már így szóba került a Mars, emlékszel még, ki volt Percy Molesworth? Akinek a sírjához annak idején rendszeresen elzarándokoltunk?
Randzsit belekotort a gyermekkoráról őrzött emlékek zsákjába, és elégedetten fedezte föl benne a rejtély kulcsát.
– Megvan. A csillagász. – A brit hadsereg századosáról volt szó, aki a tizenkilencedik század fordulója táján Trincsomaliban állomásozott. – A Mars volt a szakterülete, ugye? – folytatta, kapva az apjának oly kedves témán. – Akinek sikerült bebizonyítania... mit is?
– Csatornák – segített az apja.
– Persze, a csatornák! Bebizonyította, hogy igazából nem is léteznek csatornák, melyeket állítólag egy fejlett, marsi civilizáció hozott volna létre. Az egész pusztán arra jó példa, hogy az embert időnként becsapja a szeme.
Ganes bátorítóan rábiccentett.
– Ő volt az az asztronómus... és nem is jelentéktelen, aki tudományos tevékenységének java részét éppen itt, Trincsóban fejtette ki, aztán meg...
A mondat közepén váratlanul félbeszakította magát. Megfordult, hogy kikémlelje Randzsit arckifejezését, aztán sóhajtott egyet.
– Látom, már rájöttél, hogy mire megy ki a játék. Próbálom elodázni, ami elkerülhetetlen. Nem azért kérettelek ide ma este, hogy holmi csillagászokról tereferéljünk. Ennél sokkal komolyabb dologról van szó. Ami nem más, mint a te kapcsolatod Gamini Bandarával.
Hát kimondta.
Randzsit vett egy mély lélegzetet, mielőtt kirobbant belőle a szóáradat.
– Apa, higgyél nekem! Egyáltalán nem az van, amire gondolsz! Gamini meg én csak... eljátszottuk azt a dolgot. A világon semmit se jelentett az egész!
Apja arcáról meglepetés olvasott le, ami készületlenül érte.
– Hogy semmit se jelentett? Hát persze, hogy nem jelentett semmit! Azt hitted, nekem fogalmam sincs arról, ahogy a fiatalok... hogy úgy mondjam, megpróbálkoznak a különböző viselkedésmódokkal? – Szemrehányóan ingatta a fejét, aztán egy lélegzetre tört ki belőle a mondanivaló: – Ezt most muszáj elhinned nekem, Randzsit. Nem az számít, hogy az ember a szexuális magatartással kísérletezik. Hanem az, hogy kivel teszi azt. – Hangjába ismét nyomaték költözött, mintha e szavak nehezen hagynák el az ajkait. – Ne feledd, te tamil vagy. Bandara pedig szingaléz.
Első reakcióként Randzsit nem is akarta elhinni, amit hall az apja szájából. Ő, aki kezdettől fogva arra tanította, hogy minden ember testvér, most hogyan is lenne képes ilyeneket mondani neki? Ganes Szubramaniannak annak ellenére sikerült megőrizne magában meggyőződését, hogy az 1980-as években kezdődő etnikai zavargások több nemzedéknyi időre hagytak hátra be nem gyógyult sebeket a Srí Lanka-i társadalom lelkén. Neki is közeli rokonai vesztették életüket a csőcselék őrjöngéseinek közepette, sőt több esetben maga is csak alig-alig menekült meg a halál torkából.
De ez már régi történet. Akkoriban Randzsit még meg sem született – nemrég elhunyt édesanyja is csak kisgyermek lehetett. Különben is, hosszú évek óta nyugszanak a fegyverek. Randzsit fölemelte a kezét.
– Apa, kérlek! – könyörgött. – Ez nem is te vagy! Gamini nem gyilkolt le senkit!
Amire Ganes nem tett mást, csak engesztelhetetlenül megismételte a szörnyű szavakat:
– Gamini szingaléz.
– És mihez kezdjek a te összes tanításaiddal, apám? A verssel, amit kívülről meg kellett tanulnom a Purananuruból: „Nekünk minden város egy, és minden ember atyafi, mert így láttuk a bölcsek látomásaiban.”
Akárha szalmaszálakba kapaszkodott volna. Az apja nem hagyta magát megingatni holmi kétezer éves tamil költeménnyel. Nem is válaszolt, csak ingatta a fejét, jóllehet Randzsit a tekintetén látta, hogy maga is szenved.
– Hát, jó – adta meg magát gyászos hangon. – Mit vársz tőlem, mit tegyek?
Súlyosan hullottak a szavak.
– Amit tenned kell. Többé nem maradhatsz ilyen szoros barátságban egy szingalézzel.
– De miért? És miért éppen most?
– Ebben a kérdésben nem áll módomban választani – felelte az apja. – Főpapi kötelezettségeimet minden egyébnek fölébe kell helyeznem, márpedig ez az ügy csak viszályt szül. – Fölsóhajtott, majd így folytatta: – Úgy neveltelek, Randzsit, hogy hűséges legyél, ezért cseppet sem lep meg, hogy ki akarsz tartani a barátod mellett. Pusztán reméltem, hogy emellett az apád iránti hűségedet is megőrizheted. De most belátom, hogy ez lehetetlen. – Megrázta a fejét, fölállt, és lepillantott a fiára. – Randzsit – fogott bele –, kénytelen vagyok közölni veled, hogy mostantól nem vagy szívesen látott vendég a házamban. Az egyik szerzetesünk majd keres neked valami éjszakai szállást. Ha végül úgy döntenél, hogy szakítasz Bandarával, hívj föl vagy levélben értesíts. Amíg ezt meg nem teszed, semmi értelme keresned velem a kapcsolatot.
Amint elfordult, hogy magára hagyja a fiát, Randzsitra egyszeriben rászakadt a boldogtalanság.
Talán érdemes közelebbről megvizsgálnunk ezt a lelkiállapotot. Hogyisne érezte volna magát nyomorultul, mikor hirtelenjében tátongó szakadék nyílt ő és szeretett édesapja között. Mindazonáltal föl sem merült benne, hogy önmaga bármilyen tekintetben helytelenül cselekedett volna. Végtére is mindössze tizenhat éves volt.

Eközben úgy húsz fényévvel odébb, egy olyannyira leromlott állapotú és beszennyeződött bolygón, melyen ép ésszel alig képzelhető el bármely szerves lény életben maradása, egy fura kinézetű, protezoár néven ismert faj mindazonáltal pontosan ezt tette.
No mármost, a gazdáiktól – a gigalaktáktól – elkerülhetetlenül megérkező parancsok fogadására készülődvén, ezeknek a protezoároknak a kollektív tudatában ez idő tájt az a kérdés forgolódott, hogy a túlélés vajon meddig mehet még így tovább.
Igaz, hogy menetparancs még nem jött, viszont biztosra lehetett venni, hogy ez csak idő kérdése. Amint a bolygójuk mellett egyre több fotonhullám suhant tova egymás nyomában, maguk is észlelték a nyugtalanító kisugárzásokat a Földről. Arról is volt fogalmuk, hogy azok a fotonok pontosan mikor érik utol a gigalaktákat.
Legfőképpen pedig azok várható reakciójával voltak tisztában. S a gondolattól, amit az a reakció a maguk számára jelenthet, megremegtek testpáncélzatuk belsejében.
A protezoárokat egyetlen valós remény éltette. Nevezetesen az, hogy képesek lesznek véghezvinni a gigalakták minden követelését, és amint sikerül letudni a feladatot, még mindig elegendően lesznek fajuk életben tartásához.

© 2010, Metropolis Media Group Kft.