FőképA gerinces előadók/együttesek előbb-utóbb kibökik, hogy a halálba kívánják a szadista lemezkiadókat, amelyek általában csak arra törekszenek, hogy kizsigereljék a szegény, szerencsétlen zenészeket, megtömjék a saját zsebüket, aztán úgy dobják félre őket, mint egy hamvadó cigarettavéget.
Általában el kell telnie pár évnek, meg kell jelennie pár lemeznek ahhoz, hogy egy-egy banda elszánja magát, vegye a bátorságot, és szakítson azzal a céggel, amely valódi rabszolgatartóként bánt vele.
 
Vannak persze kivételek is. Ők a valódi rock’n’roll srácok; ők azok, akik annak ellenére sem hajlandóak megalkudni, hogy nem túl ismertek, esetleg a karrierjük elején tartanak, és nem rendelkeznek olyan anyagi és egyéb jellegű biztonsággal, ami megfelelő hátteret biztosítana számukra ahhoz, hogy vagánykodjanak a kiadókkal.
Ők azok, akik egyszerűen odébállnak, ha valami nem tetszik nekik, és a kiadó gizda tulajdonosa még örülhet is, hogy nem vágják jól pofán.
 
A BRW tagjai a kivételek közé tartoznak. Valamikor 2007-ben elkészítettek egy négyszámos EP-t, aztán 2008-ban leszerződtek a Giddy Up! Records nevet viselő céggel, ami kiadta első lemezüket, viszont korántsem tartotta be a szerződésben rögzített ígéreteit.
A BRW srácok léptek: otthagyták a kiadót, és miután lecsendesült a jogi huzavona, idén májusban letölthetővé tették a korábban, CD-n csak néhány (amerikai) helyen beszerezhető anyagot. (Félreértések elkerülése végett: hivatalosan tették letölthetővé, ami egyet jelent a fizetős szolgáltatással; a BRW tagjai nem járultak hozzá a fájlcseréléshez.)
 
Ennyit a háttérről, most már inkább az anyagról.
 
A dalszövegek intelligensen, de frázisoktól, ezerszer elpuffogtatott, triviális szlogenektől mentesen járnak körül bizonyos, a modern világban aktuális témákat. Az eredeti szókapcsolatokból és gondolati elemekből összeálló sorok érdekes képeket festenek elénk, ennek ellenére könnyen megérthetők, minden felesleges művészieskedéstől mentesek – valahogy olyan az egész, mint amikor olyasvalaki dumáját hallgatjuk, aki komoly dolgokról képes közérthetően beszélni, valahogy úgy, hogy az agyunk nem terhelődik meg, de nem is lustulhat el.

Olyan… Őszintén és nyíltan. Egyszerűen, semmit sem elhallgatva, tartalmasan és magvasan. (A magyar szövegírók között például nem sok olyat találhatunk, akik így képesek megfogalmazni gondolataikat. A „nem sok” közül kettő: Horváth Attila és Pusztai Zoltán. Az előbbi dolgozott például a Piramisnak és Charlie-nak, az utóbbi az Aurórának, a Moby Dicknek és a Hungaricának.)
 
A zene? Nagyjából olyan, amilyennek viselkedésük alapján a zenészeket gondolhatjuk: vad, dühös, határozott, kemény, kiváló szerkezetű, de nem agyonbonyolított.
 
A „The Mirror” valami távolról érkező gitárhanggal indul, amiből még bármi kinőhet. Közelít, közelít, aztán… itt van, és úgy robban be az agyunkba, mint mondjuk a Down harmadik albumának nyitó dala, vagy az Alabama Thunderpussy „Motor Ready”-je – mondjuk nem annyira gyors és nem annyira húzós, mint az utóbbi dal, de a basszusrész agresszivitása nagyon emlékeztet rá.
Dallamos, együtténeklős refrén, de egyáltalán nem nyálas. Az énekes hangja elég rekedt és erőszakos, elég férfias ahhoz, hogy elhiggyük neki: a saját élettapasztalatait osztja meg velünk.
 
„Brother Go On” – erőteljes, de dallamos kezdés; valami ilyesmit vártam az Audioslave második és harmadik albumára. (Nem ilyesmit kaptam, sajnos.) Megint egy rockosan dallamos verze, megint némi életbölcselet, ami alatt végig ott lüktet a gitár és a dob, meg persze a basszus, ami úgy – vagy sokkal jobban – szól, mintha a Chilis Flea kezelné.
 
„Hate Machine” – érzésem szerint ez a lemez mélypontja. Kár volt az erős kezdést megtörni egy NIN-es („Pretty Hate Machine” – még a cím is majdnem stimmel) gitárhangzással, meg egy beatlesesen popos dallamú, de metalosan előadott felvezető résszel. A metalos gitárriffek és a basszusjáték kirántja a dalt a kátyúból, ennek ellenére veszít az erejéből.
Ha az agyonsztárolt Audioslave játszana ilyet, azt mondanám: „végre!”, viszont ettől a relative no-name bandától az előző két szám után ez baromi kevés.
 
Mélypont után csúcspont: „Black Bleeds Through”. Már cím is képszerű, ötletes. Ügyesen felépített, metalba hajló, dallamos hard rock dal. Ha nem figyelünk a szövegére, akár motorosnóta is lehetne. A gitárszóló rövid, nem túl bonyolult, de ötletes és fokozza a lüktetést.
Ha az ember esetleg már unja egy kicsit a „Purple Haze”-t, pontosan ez dal kell neki ébredés után, amikor önmaga összerakásához már a kávé és az energiaital sem ad elég erőt.
 
A „Blessed” kemény, dallamos, nagyon húzós, és még az sem zavaró benne, hogy az énekes előveszi a gothos hangját, és helyenként olyan manírokkal játszik, amiket már a 69 Eyesnál is untam. Egészében véve jó, bár a „Black Bleeds Through” után kissé gyengécske.
 
„Halo”. Triviális effekt: mintha egy recsegős bakelitlemez szólna. Aztán a basszusrész hátán bedönget metalsárkány, és helyrebillen az egyensúly. Más zenekar esetében ez baromi húzós dal lenne, a BRW-nél azonban downtempónak minősül, de így is nagyon erős.
 
A „Living Proof”-ban a basszus helyett végre a gitár dominál. A riff meglehetősen egyszerű, de éppen ez a szép benne. Olyan az egész, mintha egy olyan Zakk Wylde írta volna, aki végre-valahára elszakadt az unalmassá fáradt Ozzy-sablonoktól.
 
„Rise” – megint a gitár áll a középpontban, és az ének ezúttal is olyan, mint az első Audioslave album legjobb dalainál, amikor Chris Cornell nagyon odatette magát, mondjuk a „Show Me How To Live”-ben. Ez is reggeli mellé való szám.
 
„The River”. Valami ilyesmit vártam volna Slashtől. Neki nem sikerült, a BWR-nak viszont igen. Kemény, egy-egy pillanatra lírába hajló, fémes ízű rock dal.
 
„Sale On Your Soul” – pörgös, chopperes alap; ha létezik „road movie”, akkor ez „road music”. Az erőteljes basszus nyomulását ügyesen oldja fel a verze, aztán vissza a megkezdett aszfaltcsíkra.
 
„Burn It Down” – lassú, már-már doomos kezdés, ami halványan a Danzig harmadik lemezére emlékeztet, de aztán egy szimpla chopper-riff átvezet minket az énekhez, amit ezúttal is a basszus visz a hátán.
Egyszerű, de korántsem primitív dallam, Chris Cornellt idéző ének, Fleás basszus, ügyesen cinezett dob, pár effekt; nem húzós, nem zúzós, parányit stoneres – egy majdnem tökéletes album tökéletes zárása.
 
Akinek tetszett az Audioslave első lemeze, az ebben az albumban sem fog csalódni. Aki többet várt Slash szólólemezétől, az most megkaphatja azt, amit attól nem. Basszusgitárosok számára kihagyhatatlan.
 
Az együttes tagjai:
Rob Traynos – ének, gitár
Johnny Tattoruso – gitár
Mike Meselsohn – dob
Ollie McLaughlin – basszusgitár
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. The Mirror
2. Brother Go On
3. Hate Machine
4. Black Bleeds Through
5. Blessed
6. No Halos
7. Living Proof
8. Rise
9. The River
10. Sale On Your Soul
11. Burnt It Down
 
Diszkográfia:
Black Water Rising (2010)