Főkép

Egyszer volt, hol nem volt... Akár ilyen „mesésen” is kezdődhetne ez az ajánló, hiszen ma már teljességgel elképzelhetetlen, hogy volt egy olyan korszak a modern zene történelmében, amikor a metal és a jófajta rock hallgatása cikinek bizonyult, és ezeket a keményebb kötésű muzsikákat teljességgel kiűzték a médiából. A szerencse jelenléte abban nyilvánult meg, hogy azok a bandák, amelyek meghatározták a `80-as évek fémben és kőben gazdag zenei szcénáját, nem tűntek el, csupán kikerültek a mainstreamből, és a nagyokos szakértelem őket kezdte el alternatív jelzővel ellátni.
 
Ebben az időben a zenei világ trónusáról a grunge lógatta koszos tornacipőit, miközben kinyúlt kardigánjáról mélabúsan szedegette a láthatatlan szöszöket, a metal pedig alantasabb szolgai állást volt kénytelen betölteni. A `80-as évek trendjei, amelyek egy korszak öltözködését, gondolkodását határozták meg, szánalmas viccé váltak, és elkezdődött az a folyamat, amelyben a legtöbb olyan művész, amelyik szent harcnak minősítette a zenei önkifejezést, a határtalanságot, illetve a zenei spektrum kiszélesítését tűzte ki céljául. Ennek az érának a terméke a közutálatnak és közimádatnak egyaránt örvendő nu metal, amely első jeles képviselője a Korn volt, de az indusztriális muzsikák is egyre nagyobb teret kaptak. A régimódi rockerek nem igazán tudtak mit kezdeni ezzel a változással. Egyik részük beállt a csatasorba, és felvette az új irányzatot, míg sokan úgy találták, hogy nem tagadhatják meg gyökereiket, és továbbra is a régi kedvencek műveit preferálják.

Ebben az átalakulós katyvaszban kellett egy vöröshajú őrültnek odacsapnia az asztalra, és az új közegbe beilleszkedvén, saját gyökereit nem megtagadva lerakni a kiéhezett tömegek elé egy fenséges zenei produktumot. Miután Dave Mustaine felmászott a thrash Csomolungmájára, és kitűzte a csúcsra zászlaját Rust in Peace felirattal, fel lett adva a lecke minden követőnek vagy kortárs zenekarnak, és a gitáros-énekes kolléga büszkén mászhatott le a hegy lankásabbik oldalán, serpáival a nyomában. A legendás alkotás megjelenése után két évvel már Dave is tudta, hogy a RIP komplexitását és elsöprő erejét felülmúlni képtelenség és talán felesleges is, ezért az 1992-ben napvilágot látott Countdown to Extinction lemez jóval visszafogottabbra sikeredett, de a Megadeth csodája és zenei ereje továbbra is jelen volt, és az a kiszámíthatatlanság továbbra is belengte a dalokat, amit a korábbi albumokon hallhatott a közönség.

Az sosem volt meglepetésszerű, hogy a trendek mellett Mustaine úr továbbra is a Metallica „legyőzését” vagy lekörözését lebegtette szemei előtt, és lényegében a Countdown egy reakció volt a Metallica 1991-es „fekete albumára”. Persze sok ’deth rajongó már a zenekar végét prognosztizálta, amiért eltűntek a véresen komoly tempóval bíró dalok, és a darálás helyett laikus emberi aggyal felfogható riffek kerültek a középpontba énekelhető, dallamokban bővelkedő refrénekkel egyetemben. Azt még senki sem sejthette, hogy a következő Megadeth albumon Dave és csapata még inkább egy olyan irányt tűz ki maga elé, amelyiknek fókuszában csupa olyan dal áll, amelyek a tipikus intro-versszak-refrén-versszak-refrén-szóló-refrén sablont alkalmazzák. Ez a séma dalok millióira húzható rá, épp ezért szokás azt mondani, hogy az az igazán nagy művészet, ha valaki ezek után is tud slágert írni, hiszen már boldog-boldogtalan felfedezte a dalszerkezeti csodareceptet.
 
A Youthanasia névre hallgató művet 1994-ben jelentette meg a zenekar, de már a kiadást megelőző stúdiózás is megér egy külön misét, hiszen mi sem „természetesebb” annál, amikor egy banda nem szimplán csak bevonul egy hangrögzítésre alkalmas helységkomplexumba, hanem fogja magát, és építtet egyet. A Megadeth nem rendelkezik sok olyan kiadvánnyal (koncert DVD nem ér!), ami vizuális intimségbe hozná a zenekart a rajongóival, de szerencsére a Youthanasia felvételét, illetve annak körülményeit egy rendkívül szórakoztató, de egyben a boszorkánykonyhába is nagy belátást engedő anyag örökítette meg, ami Evolver néven látta meg a napvilágot. Megadave tanárként (Professor Dave) oktatja egy sor nebulónak, hogy miként is készül egy heavy metal album. Belenézhetünk a dalok utolsó hangfoszlányainak megírásába, abba, ahogy Dave-et egy franciatanár okítja, hogy a lehető legnagyobb helyességgel énekelhesse fel az „A Tout Le Monde” refrénjét, valamint a tagokkal néhány speciális interjú is elérhető.

No, de kanyarodjunk vissza a lemezhez, hiszen mégiscsak az a fő tárgya ezen ajánlónak. Már az első dal, a „Reckoning Day” begördülése biztosítja arról a hallgatót, hogy itt nem a torzított nádi hegedű lesz a meghatározó hangszer, viszont az is egyből feltűnik, hogy míg a Rust in Peace lemezen nem kifejezetten az egyszerűség és a könnyen emészthetőség volt a koncepció, addig itt már nyoma sincs a fentebb említett bonyolult dalszerkezetnek, riffhalmozásnak. Mindössze egy dögös riff, egy énekelhető refrén, és egy, a Megadeth muzsikájára jellemző, teljesen váratlan, akusztikus zenei betét teszi ki a dalt. Határozottan emlékszem a korabeli, fintorgó kritikákra, amelyek csámcsogva lovagoltak azon, hogy a zenekar bepuhult, és hogy már korán sem emlékeztet arra az énjére, ami által a világ megszerette őket, és hogy ez a legpocsékabb albuma a bandának, amely egyértelműen arra hajaz, hogy a média még jobban befogadja, és hogy fejet hajtson a világméretűre növekedett grunge járvány előtt.
 
Nos, tény, hogy a Youthanasia egy határozottan nagyívű kanyar a csapat egykori énjéhez képest, viszont a dalok minőségét egyáltalán nem illendő negatív jelzővel illetni, mert bár ez nem ugyanaz a Megadeth, mint akár a két évvel korábbi Countdown-on, Dave zsenialitása egytől egyig ott figyel minden nótában. Már a második dalban olyan gitárriff csapja orcán az érdeklődő egyént, amely címét nem tudván is kapásból rá lehet jönni, hogy a vonatzakatolás ihlette. A „Train of Consequences” alaptémájának játszása közben akár beszélni is komoly kihívást jelentene, de ráénekelni egy dalszöveget már tényleg a profizmus jelenlétét támasztja alá. Nincs itt lazulás, a „tömeghalál” új ruhát öltött, amibe ugyanannyi fémszálat szőttek, mint akármelyik elődjébe, és bár másként csillan a fény a kaszán, az éle mit sem csorbult. A dalhoz készült, nyomasztó videóklipben még a lemez bizarr borítója is megelevenül (egy középkorú hölgy csecsemőket aggat a szárítókötélre csipeszek segítségével, ami tökéletesen passzol a szójátékos lemezcímhez, amit ugyanúgy kell kiejteni, mint az angol euthanasia szót), miközben a film főhőse a vonat vagonjait járva a szerencsejátékok kétes és csalfa világával szembesül.

Ha valaki azt mondta volna 1990-ben, hogy lesz még olyan, hogy egy Megadeth dalban szájharmonikát hallhatunk majd, valószínűleg közröhej tárgyává vált volna az illető. Mi sem meglepőbb egy meglepetésgyártó zenekartól, hogy a „vonatos” dal végére becsempészett egy részt ennek a fúvóshangszernek a segítségével (az albumon több nótában is szerepel az instrumentum). A halál témaköre nem volt soha idegen Dave-től, de ezen a lemezen volt először olyan tétel, amely belemarkolt a szívbe, és nem engedett a szorításon. Furcsa leírni, hogy pont egy lassabb, megható szomorúságban bővelkedő nóta az album egyik legjobbja, de az „A Tout Le Monde” hihetetlenül jól eltalált mivolta mellett képtelenség elmenni. Dave a halál előtti utolsó búcsúszavakról énekel, hisz a saját túladagolását követő klinikai halálban eltöltött percek ihlették ezt a géniuszi darabot. 12 évvel az eredeti felvételt követően újból rögzítették a nótát női énekkel, extra szólóval megbolondítva, kicsit gyorsabb tempóval, mert állítólag Mustaine úgy gondolta, hogy 1994-ben eléggé alulértékelt maradt a zenekara egyik legfontosabb dala, de az új verzió pontosan azt hagyta el, ami az eredetiben megvolt: a nyers fájdalom érzését. Ez nem feltétlenül baj, csak kár érte.

Miután Marty Friedman többször is megmutatta a Rust in Peace-en, hogy az összes hanggal tisztában van a hangszerén, és nem is rest azokat fénysebességgel, tökéletes egymásutániságban használni, ezen a lemezen már jóval kevesebb az igazán tekerős szóló. De teremészetesen a Megadeth nem lett volna Megadeth, ha némely nótában nem ereszti el ujjait a két gitáros zseni.  A „The Killing Road”, illetve a zárótétel („Victory”) egyáltalán nem nélkülözi a mesteri hangorkánt, sőt, némelyik szakasz kifejezetten a thrash időkre hajaz, de az új dalokhoz illő kellő visszafogottsággal. A lemezen kísérletezős jelleggel a gitárokat fél hanggal lejjebb hangolták a dögösebb hangzás érdekében, ami valószínűleg nem válhatott be annyira, mert az egyetlen lemeze a bandának, ahol eltérnek a normál hangolástól.

Dave gonosz manóhangját sokan ki nem állhatják, viszont ez volt az első olyan lemez, amin bebizonyította, hogy zárt fogazattal is lehet fogós dallamokat kipréselni a szájüregből, mégpedig párhuzamosan a mesteri gitározással. (Több olyan gúnyolódást is lehetett hallani, hogy ez nem éneklés, csupán erőlködés a WC-n.) A szövegek terén ennél a lemeznél már jóval kevesebb teret kapott a politika, a számok bosszúról, mitológiáról, erőszakról, vérfertőzésről és a már említett szerencsejátékokról szólnak. Nem egy kifejezetten vidám korong ez, de hála a jó égnek nem a „Sweet home Alabama”-hoz kell hasonlítgatni a tételeket. Számomra az egyik legjobb költői geg a lemezen az utolsó nóta szövege, amelyben Dave a zenekara korábbi számainak címeit felhasználva rakta össze a versszakokat.

Sokszor ért a kérdés, hogy véleményem szerint melyik a legjobb Megadeth lemez. Kapásból rávágtam, hogy a Rust..., nem várj, a Countdo..., hmm, inkább a Youthan..., áhh de hát a Cryptic-en is vannak rohadt jó számok... Valamiért mindegyik lemezük jó (igen, a Risk is). Hogy miért? Mert mindegyik más. Mert mindegyikben vannak olyan elemek, amiknek köszönhetően megmarad a fejünkben a zenekar neve. Bár már rég nem vagyok lázadó 15 éves, lehet mégis azt graffittizném fel elsőre egy elhagyatott gyártelep betonfalára, hogy „Megadeth”.
 
Az együttes tagjai:
Dave Mustaine – ének, gitár
Marty Friedman – gitár
Dave Ellefson – basszusgitár, háttérvokál
Nick Menza – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Reckoning Day
2. Train of Consequences
3. Addicted to Chaos
4. A Tout le Monde
5. Elysian Fields
6. The Killing Road
7. Blood of Heroes
8. Family Tree
9. Youthanasia
10. I Thought I Knew It All
11. Black Curtains
12. Victory
 
Diszkográfia:
Killing Is My Business... and Business Is Good! (1985)
Peace Sells... but Who`s Buying? (1986)
So Far, So Good... So What! (1988)
Rust in Peace (1990)
Rusted Pieces (1991) - video
Countdown to Extinction (1992)
Exposure of a Dream (1992) - video
Youthanasia (1994)
Evolver: The Making of Youthanasia (1994) - video
Hidden Treasures (1995)
Cryptic Writings (1997)
Cryptic Sounds: No Voices in Your Head (1998) - instrumentális változatok
Risk (1999)
Capitol Punishment: The Megadeth Years (2000) - válogatás
The World Needs a Hero (2001)
Rude Awakening (2002) - koncert DVD
Still Alive... and Well? (2002) - koncert
The System Has Failed (2004)
Greatest Hits: Back to the Start (2005) - válogatás
Video Hits (2005) - DVD
Arsenal of Megadeth (2006) - válogatás DVD
United Abominations (2007)
That One Night: Live in Buenos Aires (2007) - koncert DVD
Anthology: Set The World Afire (2008) – válogatás
Endgame (2009)
Blood in the Water: Live in San Diego (2010) koncert