FőképI. rész
1. fejezet

– Küldjön már fel még egyet, az Isten áldja meg! Vagy küldje fel az összeset, ha muszáj! – kiáltott rá Laurence dühösen a szerencsétlen Calloway-re, aki pedig egyáltalán nem érdemelte meg ezt a hangnemet: a tüzér olyan gyorsan lőtte fel a jelzőrakétákat, hogy a keze teljesen kormos lett, bőre pedig felhólyagzott a forró puskaportól; a férfi azonban annyi időre sem állt meg két lövés között, hogy kezét letörölje.
Az egyik kis francia sárkány ismét támadott, és Temeraire oldala felé vágott. Öt ember zuhant a mélybe, amint a sietősen összeeszkábált hám darabokra szakadt. A szerencsétlenül jártak azonnal kikerültek a lámpások fényéből, és elnyelte őket az éjszaka, csak a szakadt selyem hosszú, kígyózó csíkja lebbent meg a szélben, és intett utánuk: szélein kilógtak a selyemszálak. A többi porosz katona felnyögött, és még kétségbeesettebben kapaszkodtak a hámba, miközben maguk között dühösen motyogtak németül. A hála, hogy kiszabadították őket az ostromlott Danzig várából, mostanra semmivé foszlott: már három napja repültek a jeges esőben, mindössze annyi élelmük volt, amennyit utolsó, kapkodó mozdulatokkal a zsebükbe tömtek, és aludni is csak pár órát tudtak a hideg, mocsaras holland partokon. Most pedig még ez a francia őrjárat is elkapta őket, s az éjszakának nem akart vége szakadni. Az emberek olyan rémültek voltak, hogy bármikor kitörhetett közöttük a pánik. Sokuknál még mindig ott volt a kard és a kézifegyver, és több mint százan voltak Temeraire hátán, míg a reptetők alig  harmincan.
Laurence ismét végigkémlelt távcsövével az égen, hátha észrevesz egy szárnyvillanást, egy választüzet. A partról most már látni kellett volna őket, hiszen tiszta volt az éjszaka: távcsövén keresztül jól látta a skót partok kis kikötőiben világító lámpásokat, és hallotta, ahogy alattuk megtörik a víz a sziklás parton. Jelzőlövéseik egész Edinburgh-ig ellátszottak, mégsem jött erősítés, sőt, még egy futár sem, hogy a helyzetet felmérje.
– Uram, nincs több – mondta a fojtogató, szürke füsttől köhögve Calloway, miközben az utolsó jelzőlövés is sziszegve szelte felfelé a levegőt. A puskapor némán lobbant fel fölöttük, ragyogó fénybe vonta a körülöttük sodródó felhőket, és megcsillant a sárkányok pikkelyein: Temeraire feketéjén és a többi sárkány tarkabarka pompáján, amelyek a sötétben eddig csupán a szürke árnyalataiban sejlettek fel. Az éjszakában mindenhonnan szárnysuhogás hallatszott: egy tucatnyi sárkány repült előttük, pupillájuk összeszűkült a villanásban, ahogy hátrapillantottak. Mögöttük még többen voltak, mindegyikük zsúfolásig rakva utasokkal. A kis francia járőrsárkányok ide-oda villantak közöttük.
Mindezt jól látták a pillanatnyi felvillanás alatt, aztán egy gondolattal később a lövés mennydörgésszerű döreje is megérkezett, s a világ újra sötétségbe burkolózott. Laurence tízig számolt, aztán még egyszer tízig, de a partról nem jött semmi válasz.
Ezen felbátorodva a francia sárkányok ismét támadásba lendültek. Temeraire olyan erővel csapott oda, amellyel akár ki is üthette volna a kis Pou-de-Cielt, de mozgása nem volt elég fürge, mivel nem akarta még több utasát elveszíteni. A kis ellenfél szemtelen könnyedséggel tért ki előle, és körözve leste, mikor támadhat ismét.
– Laurence – szólalt meg Temeraire, és hátrafordult. – Hol vannak a többiek? Victoriatus Edinburgh-ban van, legalább neki itt kellene lennie. Hiszen mi is segítettünk neki, amikor megsebesült. Persze, nem mintha szükségem lenne segítségre, főleg nem ezek ellen a picik ellen – tette gyorsan hozzá, és ahogy kiegyenesítette a nyakát, megroppantak a csontjai –, de így, ennyi utassal egyszerűen nem lehet harcolni.
Megfogalmazása jócskán szépített a helyzetükön. Egyáltalán nem voltak ugyanis képesek megvédeni magukat, és mind közül Temeraire volt a legrosszabb állapotban: oldalán és a lágyékánál több, apró tépett sebből vérzett, ezeket pedig a tömegtől a reptetők képtelenek voltak bekötözni.
– Csak arra figyelj, hogy mindenkit a part felé irányíts – felelte Laurence, mivel semmi jobb nem jutott az eszébe. – Nem hiszem, hogy az őrjárat a part után is tovább üldözne – tette hozzá, bár ebben nem volt egészen biztos: régebben azt sem tartotta volna elképzelhetőnek, hogy egy francia őrjárat ilyen közel merészkedjen az angol partokhoz, és sértetlenül megússza. Arra gondolni sem akart, hogyan lenne képes több száz rémült és kimerült embert úgy leszállítani, hogy közben végig támadják őket.
– Megpróbálom, de ők úgyis mindig leállnak harcolni – válaszolta Temeraire kimerülten, és visszafordította a fejét.
Arkady és a vadsárkányok csapata ugyanis annyira dühítőnek találta a francia sárkányok folyamatos piszkálódását, hogy újra és újra megfordultak, és üldözőbe vették az őrjárat tagjait. Kirohanásaik miatt több szerencsétlen porosz katona zuhant a mélybe, mint amennyit az ellenfél pusztított el. Természetesen nem volt magatartásukban semmi rosszindulat: a vadsárkányok egyrészt egyáltalán nem voltak emberhez szokva, leszámítva persze a csordák és nyájak dühös őreit, és utasaikat úgy tekintették, mintha valamilyen furcsa terhet kötöttek volna rájuk – de jó- és rosszindulat ide vagy oda, az embereik úgy hullottak, mint a legyek. Temeraire csak úgy tudta visszafogni őket, hogy állandóan résen állt, most is ott lebegett a többiek sora fölött, és hol hízelgő, hol feddő hangon buzdította sietésre társait.
– Ne, Gherni, ne! – kiáltott fel Temeraire, és előrelendült, hogy rásózzon egyet a kis kék-fehér vadsárkányra. Gherni ugyanis rávetette magát a francia őrjárat egyik Chasseur-Vocifere-jére, s a riadt, alig négy tonnás kis küldöncsárkány hiába csapkodott szárnyaival, még Gherni viszonylag kis súlyával sem tudott megbirkózni, és gyorsan süllyedt. Gherni időközben belemélyesztette a fogát a francia sárkány nyakába, és dühödten marcangolta a húst, a rajta lógó poroszok pedig nehéz csizmasarkaikkal a francia katonák fejét próbálták eltalálni. Olyan sokan voltak azonban, hogy minden egyes francia golyó eltalált közülük valakit.
Ahogy viszont Temeraire megpróbálta visszaterelni Ghernit, oldala védtelenül maradt, és a Pou-de-Ciel azonnal megragadta a kínálkozó alkalmat: ezúttal Temeraire hátát vette célba. Karmai olyan közel csaptak le, hogy amikor újra a levegőbe emelkedett, Laurence látta rajtuk Temeraire fekete vérének a csöppjeit. Kezében dühödten szorongatta a használhatatlan pisztolyt.
– Jaj, hadd öljem meg, hadd öljem meg! – sikoltott fel Isierka vadul, és megpróbálta kiszabadítani magát a kötelek közül, amelyekkel Temeraire hátához rögzítették. A kis Kazilik pár hónap múlva már félelmetes ellenfélnek számít majd, most azonban, mivel alig volt még egy hónapos, és semmilyen harci gyakorlata nem volt, leginkább saját magára jelentett volna veszélyt. Éppen ezért mindent megtettek, hogy biztonságban tudják: szíjakkal és láncokkal lekötözték, és elmagyarázták neki, miért maradjon nyugton. De a magyarázatokra fittyet hányt, s mivel az elégtelen táplálás ellenére is másfél métert nőtt egy éjszaka alatt, a szíjak és láncok sem igen tartották vissza.
– Az ég szerelmére, nyugton maradnál? – kiáltott fel elkeseredetten Granby, aki teljes testsúlyával a szíjaknak feszült, hogy lehúzza sárkánya fejét. Allennek és Harley-nak, a két fiatal őrszemnek, akik Temeraire vállain állomásoztak, hátrébb kellett húzódniuk, nehogy az erőlködve tántorgó Granby lelökje őket. Laurence meglazította saját szíjait, talpra kecmergett, és megvetette lábát Temeraire nyakának egyik kidudorodó, erős izmában. Amikor Iskierka újra a levegőbe lendült, elkapta Granby övét, amellyel a hámhoz kötötte magát, és sikerült újra egyensúlyba hoznia. Szíjaik azonban úgy feszültek, mint a hegedűhúr, és remegtek az erőfeszítéstől.
– De hát én meg tudnám állítani! – rikoltotta Iskierka, és újabb szabadulási kísérletként oldalra rántotta a fejét. Szájából lángnyelvek törtek elő, és újra megpróbált az ellenséges sárkány felé lendülni, de a Pou-de-Ciel, bármilyen kicsi volt is, még így is jóval nagyobb és harcedzettebb volt, mint ő, és nem ijedt meg egy kis tűztől: néhány szárnycsapásnyit hátrált csupán, miközben barna pöttyös hasát szabadon hagyta előttük, hogy ezzel is mutassa, nem tehetnek kárt benne.
– Na nem! – üvöltötte Iskierka dühödten, és teste megfeszült. Bőrének minden tüskéjéből gőz tört elő, majd teljes erőből elrugaszkodott a hátsó lábáról. A szíj fájdalmas rántással kicsúszott Laurence szorításából, és Laurence akaratlanul is a melléhez szorította fájdalomtól zsibbadt, begörcsölt ujjait. Granby, miközben a sárkány nyakára kötött szíjat szorosan tartotta, elemelkedett Temeraire hátáról, Iskierka pedig egy vékony, sárgásfehér csóvát eresztett meg ellenfele felé. A tűz olyan forrón áradt belőle, hogy szinte még a levegő is felforrt körülötte, heves fénye bevilágította az éjszakát.
A francia sárkány azonban elővigyázatos volt, és úgy helyezkedett el, hogy az erős keleti szél felől támadjon. Most elég volt csupán bevonni a szárnyát, máris kitért a csóva elől, amelyeket azonban a szél egyenesen Temeraire oldalának fújt. Temeraire, aki még mindig Ghernit próbálta visszaterelni a sorba, ijedten felkiáltott, és megrándult, miközben csillogó fekete bőrén szikrákat vetett a sárkánytűz – majdnem ott, ahol a vászonból és selyemből készült hordozóhám kötelei feszültek.
– Verfluchtes Untier! Wir werden noch alle verbrennen! – kiáltott fel rekedten az egyik porosz tiszt, és Iskierkára mutatott, miközben megpróbálta pisztolyát elővenni az övéből.
– Elég legyen, tegye el a pisztolyt! – üvöltött rá Laurence a szócsővel, miközben Ferris hadnagy, és néhány ülő sietve meglazította a szíjait, és elindultak, hogy kicsavarják a fegyvert a tiszt kezéből. A férfit azonban csak a többi porosz katonán átmászva érhették el, akik – bár ahhoz túlságosan féltek, hogy a hámot kezükkel elengedjék – minden lehetséges módon megpróbálták megakadályozni őket: könyökkel és derékkal lökték-tolták őket, mozdulataik keserűségről és ellenségességről árulkodtak.
Közben a távolban, Temeraire hátsó része felől Riggs hadnagy hangját hozta a szél:
– Tűz! – hallatszott tisztán a porosz katonák morgolódása ellenére, s a maroknyi puska kesernyés, kénszagú, fényes tüzet köpött a levegőbe. A francia sárkány felsikoltott, és megfordult. Mozgásán látszott, hogy megsebesült, egyik szárnyából ömlött a vér. Egy golyó olyan szerencsésen találta el, hogy átszakította a szárny egyik ízület melletti, vékonyabb részét, és bevette magát a vastag, rugalmas bőrbe.
A kis szünet azonban későn jött: a porosz katonák megpróbáltak felmászni Temeraire hátára, a nagyobb biztonsággal kecsegtető bőrszíjakhoz, amelyekhez a reptetők karabinerei is kapcsolódtak. A hámot azonban nem ekkora tömegre tervezték: ha a súly alatt deformálódnak a csatok, vagy a szíjak egy része elszakad, akkor az egész hám megcsúszhat, rá Temeraire szárnyára, és mindannyian a tengerbe zuhannak.
Laurence újra megtöltötte a pisztolyait, az övébe dugta őket, majd meglazította hüvelyében a kardját, és felállt. Saját és az emberei életét kockáztatta azért, hogy ezeket az embereket kimentse szorult helyzetükből, de bármennyire törekedett is arra, hogy biztonságosan partra szállítsa őket, azt nem fogja elnézni, hogy vak rettegésükkel Temeraire életét is kockára tegyék.
– Allen, Harley! – kiáltott oda a fiúknak. – Menjenek oda a puskásokhoz, és mondják meg Mr. Riggsnek, hogy ha nem tudják megállítani őket, vágják le a hordozóhámot, maguk pedig figyeljenek oda, hogy végig be legyenek kötve! Maga, John, pedig inkább maradjon itt Iskierkával – tette azonnal hozzá, mivel Granby is megmozdult, hogy vele jöjjön. Iskierka ugyan most, hogy az ellenség sehol nem mutatkozott, elcsöndesedett kissé, de még mindig csalódottan duzzogva gömbölyödött össze, majd nyújtózkodott újra ki.
– Na persze! Szeretném látni, hogy itt maradok! – jelentette ki Granby, és előrántotta a kardját. Amióta Iskierka kapitánya lett, a pisztolyait nem használta, mivel veszélyes lett volna puskaport használni a sárkány közelében.
Laurence nem tudta, mit kellene ilyenkor válaszolnia: Granby immár nem volt igazából az alárendeltje, ráadásul ő volt a tapasztaltabb reptető kettejük között, nála jóval több időt töltött már a levegőben. Amikor elindultak Temeraire hátán, Granby ment elöl. Magabiztos mozgásán látszott, hogy hétéves kora óta erre nevelték. Laurence minden lépésnél előrenyújtotta neki saját biztosító szíját, és hagyta, hogy Granby rögzítse a hámhoz, Granbynek ugyanis elég volt ehhez egy kéz, és gyorsabb is volt nála.
Ferris és az ülők még mindig a porosz tiszttel hadakoztak, bár egyre többen támadtak rájuk: lassan már ki sem látszottak a rájuk mászó katonák alól, csak Martin szőke haja világított. A katonák indulatai teljesen elszabadultak, az emberek egymást csépelték és rúgták, semmi más nem járt a fejükben, csak az, hogy minél hamarabb – a nem létező – biztonságba jussanak. A hordozóhám csomói megszorultak, ettől azonban a hurkok és a szíjak egyre lazábbak lettek, és az egész hám szabadon himbálózott a küzdők alatt.
Laurence ekkor ért oda az egyik fiatal katonához, aki a rémülettől tágra nyílt szemmel, széltől kipirult arccal próbálta meg karját a főhám alá csúsztatni. Bajszáról csöpögött az izzadtság, ahogy próbálkozott, észre sem vette, hogy a csatot már félig kicsatolta, és egy pillanat múlva már nem fogja tartani semmi.
– Menjen vissza a helyére! – kiáltott rá Laurence, és a hordozóhám legközelebbi üres hurkára mutatott, közben pedig lelökte a férfi kezét a hámról. A következő pillanatban csengő füllel esett térdre, orrába pedig édes meggyillat csapott. Tétova, értetlen mozdulattal nyúlt a homlokához: nedves volt, testét pedig csak saját rögzítőhámja tartotta, amely ahogy megfeszült a súlya alatt, fájdalmasan a mellkasába mélyedt. A porosz katona fejbe vágta egy üveggel: az üveg széttört, a likőr pedig végigfolyt az arcán.
Az ösztönei mentették meg: felemelte a karját, hogy kivédje a következő ütést, majd a törött üveget visszalökte a férfi arcába. A katona mondott valamit németül, és elengedte az üveget. Néhány percig még küzdöttek, ekkor Laurence-nek sikerült elkapnia a férfi övét, és ellöknie Temeraire oldalától. A katona széttárta a karját, de csak a levegőbe kapaszkodhatott. Laurence ekkor hirtelen észbe kapott, és teljes testével előrelendült, hogy megfogja, de túl későn: üres kézzel lendült vissza Temeraire oldalához, a katonát pedig elnyelte a sötétség.
Bár a feje nem fájt túlságosan, Laurence mégis furcsán gyengének érezte magát, és hányinger kerülgette. Temeraire eközben, miután sikerült végre összeterelnie a vadsárkányokat,  tovább repült a part felé, így az ellenszél is újra nagyobb erővel ostromolta őket. Laurence még egy pillanatig lógott a hámon, megvárta, amíg elmúlik a rosszullét, és újra használni tudja a kezét. Időközben még több ember próbált feljebb mászni, és bár Granby mindent megtett, hogy visszatartsa őket, túl sokan voltak. Igaz, a katonák egymás ellen is küzdöttek: az egyikük, akinek sikerült a többinél gyorsabban feljutnia, megcsúszott, ráesett az alatta mászókra, és mindet magával rántotta. Laurence hallotta, ahogy lejjebb megfogja őket a hám: csontjaik úgy recsegtek, mintha száraz gallyakat tördeltek volna.
Granbyt is a hám fogta meg. Amikor megpróbált újra felállni, Laurence mászott oda hozzá, és segítette fel. Alul már ki tudta venni a sötét víz tetején megtörő fehér habot: ahogy közeledtek a parthoz, Temeraire egyre alacsonyabban repült.
– Az a nyavalyás Pou-de-Ciel megint támad – lihegte Granby, amint sikerült talpra kecmeregnie. A franciáknak valóban sikerült valahogy bekötözniük a sárkány szárnyát, bár a nagy, fehér kötés furcsán lógott rajta, és látszott, hogy jóval nagyobb, mint amekkorára szükség lenne. A sárkány sem repült a szokásos magabiztossággal, mégis bátran közeledett. Bizonyára látták, hogy Temeraire-t nem védi senki. Ha pedig a Pou-de-Ciel-nek és reptetőinek sikerül elkapniuk és meglazítaniuk a hámot, akár be is fejezhetik, amit a rémült katonák elkezdtek: egy nehézsúlyú legyőzése – főleg olyan értékes nehézsúlyúé, mint Temeraire – pedig bőven megérte a kockázatot.
– Le kell vágnunk a katonákat – morogta Laurence halk, szánakozó hangon, és arrafelé nézett, ahol a hordozóhámot a bőrhámhoz erősítették. Már a puszta gondolat is rosszulléttel töltötte el, hogy alig néhány perccel a szabadulás előtt több száz embert a halálba küldjön. Arról nem is szólva, hogy néz utána Kalkreuth tábornok szemébe: a tábornok több adjutánsa is ott volt az emberek között, és mindent megtettek, hogy lecsillapítsák a poroszokat.
Riggs és a lövészek leadtak pár lövést, hogy a megfelelő pillanatra várakozó Pou-de-Cielt hatótávolságon kívül tartsák. Ekkor azonban Iskierka felült, és újabb nagy csóva tüzet okádott hátrafelé. Temeraire most széllel szemben repült, így a lángok nem csaptak rá vissza, a hátán ülő embereknek viszont le kellett hasalniuk. Ám a láng ahhoz nem volt elég erős, hogy a francia sárkányig elérjen.
A Pou-de-Ciel ekkor, kihasználva Temeraire legénységének zavarát, ismét támadott, de mivel Iskierka egy újabb tűzokádásra készülve felfújta magát, a lövészek nem mertek felkelni.
– Jézusom – motyogta Granby, de még mielőtt elindulhatott volna a sárkánya felé, morajlás csapott a fülükbe. Olyan volt, mintha mennydörgés szólna a távolból, de alulról puskaporfüstös, vörös ágyútorkolatok meredtek feléjük: a parti őrség tüzelt a támadókra. Iskierka tüzének fényénél jól látták, ahogy egy húszfontos ágyúgolyó elrepül mellettük, egyenesen a Pou-de-Ciel mellkasának, és úgy szakítja át, mintha bordái csupán papírból lennének. A sárkány zuhanni kezdett, majd összezúzódott a parti sziklákon, ők pedig végre a szárazföld felett repültek, alattuk vastag gyapjas juhok legeltek a hófoltos mezőkön.

 

***

Dunbar kis kikötőjének lakóit egyrészt teljesen megrémítette, hogy falucskájuk mellett egy egész csordányi sárkány ütött tanyát, másrészt igencsak büszkék voltak arra, hogy az alig két hónapja felszerelt, eddig még ki nem próbált légvédelmük ilyen jól szerepelt. Bár alig féltucat futársárkányt űztek el, és egy Pou-de-Cielt lőttek le, másnapra már azt mesélték, hogy egy Grand Chevalier és jó néhány Flamme-de-Gloire is halálát lelte a viadalban. A faluban másról sem esett szó, a helyi őrség pedig kidüllesztett mellkassal masírozott fel-alá az utcákon.
Ez a lelkesedés jelentősen csökkent, amikor Arkady egymaga négy birkát felfalt – a többi vadsárkány sem maradt le mögötte sokkal –, Temeraire pedig jó néhány marhával csillapította az éhségét. Utóbb kiderült, hogy a sárga szőrű highlandi fajta példányai, amelyeket Temeraire szőröstül-bőröstül felfalt, mind díjnyertes állatok voltak.
– Igen jó ízük volt – mentegetőzött Temeraire, és elfordította a fejét, hogy kiköpjön némi marhaszőrt.
Laurence azonban ez alkalommal egyáltalán nem szándékozott visszatartani a sárkányokat. Hosszú és kimerítő repülés állt mögöttük, így az ő érdekükben félretette a magántulajdonnal kapcsolatos szokásos aggodalmait. A gazdák között néhányan zúgolódtak, és kárpótlást követeltek, de Laurence meg sem próbálta saját pénzén megtölteni a sárkányok feneketlen bendőjét. Ha az Admiralitás nem volt képes arra, hogy segítsen nekik a harcban, csak ültek a kandallónál, és bámulták az ablakuk előtt folyó küzdelmet, amelyben segítségük elmaradása miatt annyi ember életét vesztette, akkor ennyit igazán megtehetnek helyette.
– Nem fogjuk sokáig terhelni magukat. Nemsokára üzennek majd Edinburgh-ból, és akkor az ottani búvóhelyre vonulunk – jelentette ki a tiltakozások meghallgatása után.
Ezután a lovas futár igen gyorsan útnak indult.
A falusiak viszont annál kedvesebbek voltak a poroszokkal, akik között sok volt a fiatal, az utazástól sápadt és kimerült katona. Kalkreuth tábornok is azok közé tartozott, akik velük együtt keltek át a csatornán, de úgy kellett kötéllel leereszteni Arkady hátáról: szakállas arca sápadtan világított. A helyi orvos sem igen tudta, mit tehetne vele: eret vágott rajta, aztán elvitette a legközelebbi gazdaságba azzal az utasítással, hogy tartsák melegen, és itassák gyakran brandyvel és meleg vízzel.
Voltak azonban, akik még nála is rosszabbul jártak. Amikor levágták a piszkos hámokat, a vásznakba csavarodva nem egy holttestet találtak: volt, amelyik már oszlásnak indult. Egyesek a francia támadás közben haltak meg, másokat társaik nyomtak agyon, de voltak, akiket a szomjúság vagy a rettegés ölt meg. Az ezer utazóból hatvanhárom embert temettek el aznap délután egy hosszú, sekély tömegsírba, amelyet csákánnyal vágtak a fagyos földbe. Sokuknak még a nevét sem tudták. A túlélők sem voltak túl jó állapotban: ruhájuk szakadt volt, arcuk piszkos, letörten álltak a sír mellett. A szertartás komorságát még a vadsárkányok is megérezték, bár a nyelvből nem értettek semmit, mégis némi távolságból tisztelettudón, hátsó lábukon ülve nézték végig a temetést.
Edinburgh-ból már néhány órával később megérkezett a válasz, de a parancsok olyan furcsák voltak, hogy nem is igazán értették . Egy részük világos volt: a poroszokat Dunbarban kell elszállásolniuk, Temeraire személyzetének nélkülük, de a vadsárkányokkal együtt kell a városba sietnie. Érthetetlen volt azonban, hogy sem Kalkreuth tábornokot, sem tisztjeit nem hívták, éppen ellenkezőleg: kikötötték, hogy Laurence egy porosz tisztet sem vihet magával. A sárkányoknak pedig nem engedélyezték, hogy a hatalmas és kényelmes búvóhelyre vonuljanak, még Temeraire-nek sem, Laurence azt az utasítást kapta, hogy a városban a kastély körüli utcákon helyezze el őket, amíg másnap délelőtt jelentést tesz az ügyeletes admirálisnak.
Laurence visszafojtotta a dühét, és a lehető legbarátságosabban közölte az utasításait Seiberling őrnaggyal, a poroszok rangidős tisztjével, és – amennyire hazugság nélkül megtehette – megpróbálta azt érzékeltetni vele, hogy az Admiralitás várni szeretne a hivatalos üdvözléssel Kalkreuth tábornok gyógyulásáig.
– Jaj, már megint repülnünk kell? – kérdezte Temeraire. Nagy nehezen feltápászkodott, és körbejárt, hogy felébressze a szendergő vadsárkányokat: vacsora után ugyanis mindannyian mély álomba zuhantak.
Lassan repültek, és a nap is hamar lement: alig egy hét volt karácsonyig. Az ég már teljesen elsötétült, mire Edinburgh-ba értek, a kastély azonban úgy ki volt világítva, mint egy világítótorony: ablakaiban és falain lobogtak a fáklyák, ahogy a sziklás csúcs a búvóhely árnyékos sötétsége fölé magasodott. A város régi, középkori részének keskeny házai félős bárányokként bújtak össze körülötte.
Temeraire egy darabig bizonytalanul lebegett a szűk, kanyargó utcák fölött, túl sok volt ugyanis a csúcs és a kiszögellő tetőrészlet, és igen keskeny volt közöttük a hely: a város fentről úgy nézett ki, mint egy dárdákkal telerakott verem.
– Nem tudom, hol lehetne itt leszállni – jegyezte meg habozva. – Biztos vagyok benne, hogy lerombolnám valamelyik épületet. Miért ilyen keskenyek az utcák? Pekingben sokkal kényelmesebb volt minden.
– Ha nem tudsz biztonságosan leszállni, itthagyjuk őket, nem érdekel a parancs – jelentette ki Laurence, akinek már igencsak fogytán volt a türelme.
Végül azonban Temeraire sikeresen leszállt az ősi katedrális előtti téren, miközben csupán néhány kisebb díszítőelemet vert le a házakról. A vadsárkányok sokkal kisebbek voltak nála, így nekik nem okozott gondot a földet érés, viszont egyáltalán nem örültek annak, hogy ott kellett hagyniuk a birkákkal és szarvasmarhákkal teli legelőket, és most gyanakodva méregették új környezetüket. Arkady lehajolt, és az egyik nyitott ablakon benézett egy üres szobába, közben pedig kétkedő hangon Temeraire-t kérdezgette.
– Ott alszanak az emberek, ugye, Laurence? Mint a kínai pavilonok – mondta Temeraire, miközben óvatosan megpróbálta kissé kényelmesebben elhelyezni a farkát. – Meg ilyen helyeken szoktak ékszereket és más szép dolgokat árusítani. Na de hol vannak az emberek?
Laurence biztos volt abban, hogy mindenki elmenekült: még a leggazdagabb kereskedő is inkább alszik a csatornában, ha az újvárosban nem talál megfelelő szállást, csak minél távolabb legyen az utcákat elfoglaló sárkányoktól.
Végül a sárkányok többé-kevésbé kényelmesen elhelyezkedtek. A vadsárkányok, akik durván kivájt kőbarlangokhoz voltak szokva, még örültek is a viszonylag puha, lekoptatott macskaköveknek.
– Laurence, egyáltalán nem baj, hogy az utcán kell aludnom, tényleg: jó száraz, és reggel érdekes lesz körülnézni – vigasztalta Temeraire Laurence-t, miközben farka az egyik, a feje pedig egy másik sikátorban nyugodott.
Laurence azonban igenis nagy bajnak tartotta: nem ilyen fogadtatásra várt. Több mint egy évet töltött távol az otthonától, oda-vissza bejárta a világot, úgy érezte, jogosan számíthat többre. Egy dolog ugyanis háborús helyzetben elfogadni a kényelmetlen körülményeket, hiszen ott mindenki hasonló helyzetben van, és az ember már azért hálás lehet, ha egy tehénistállóban meghúzhatja magát. Más dolog azonban, hogy a több évtizedes kosztól fekete, hideg utcakövön kell éjszakázniuk: a sárkányok legalább annyit megérdemeltek volna, hogy a város melletti gazdaságok valamelyikében helyezzék el őket.
Ráadásul még csak nem is tudatos gonoszság rendezte így az ügyeiket, csak a szokásos gondatlanság, amellyel az emberek általában a sárkányokat kezelték. Számukra a sárkányok olyanok voltak, mint bármelyik haszonállat, bár annál kicsit értékesebbek: érzéseik azonban egyáltalán nem számítottak. Ez az általános vélekedés olyan mélyen ivódott mindenkibe, hogy Laurence is csak azért érezte igazságtalanságát, mert látta, milyen szöges ellentétben van ez a kínai gyakorlattal, ahol a sárkányok a társadalom teljes jogú tagjai.
– Ugyan már – felelte józanul Temeraire, miközben Laurence kiterítette hálózsákját a feje melletti lakás egyik szobájában. Az ablakot nyitva hagyta, hogy tudjanak beszélgetni. – Mindketten tudtuk előre, hogy mennek itthon a dolgok, Laurence, így igazán nem ért nagy meglepetés. Egyébként is, ha kényelmesen szerettem volna élni, Kínában maradtam volna. Most azonban az a cél, hogy a barátaink helyzetén segítsük. Nem mintha nem lenne jó egy saját pavilon – tette hozzá –, de a szabadság mégiscsak jobb. Dyer, kérlek, megtennéd, hogy kipiszkálnád azt a porcogót a fogaim közül? Sajnos nem tudok annyira előrenyúlni a mancsommal, hogy én szedjem ki.
Dyer, aki már félig elszundított Temeraire hátán, felriadt, aztán engedelmesen vett egy darab botot a csomagból, Temeraire nyitott szájához mászott, és munkához látott.
– De nagyobb esélyünk van a sárkányok szabadságának kivívására, ha az önálló pavilont sokan támogatják – vágta rá Laurence. – Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy ne is reménykedj: éppen ellenkezőleg. De reméltem, hogy érkezésünkkor melegebben üdvözölnek bennünket, mint ahogy útra bocsátottak minket, ez ugyanis biztató lett volna az ügyünkkel kapcsolatban.
Temeraire megvárta, hogy Dyer kimásszon a szájából, csak utána válaszolt.
– Biztos vagyok benne, hogy hallgatni fognak arra, amit mondunk – jelentette ki olyan erős meggyőződéssel, amelyet Laurence képtelen volt osztani. – Egyébként is, ha beszélek Maximusszal és Lilyvel, ők biztosan mellénk állnak. Talán még Excidium is, és ő annyi csatában volt már, hogy az emberek kénytelenek lesznek tisztelettel felnézni rá. Igen, biztos vagyok benne, hogy ők hallgatni fognak rám, nem lesznek annyira buták, mint Eroica és a többiek odaát – tette hozzá Temeraire kissé keserűen. A porosz sárkányok igencsak lekicsinyelték erőfeszítéseit, amikor megpróbálta elmagyarázni nekik, milyen előnyeik származhatnak a nagyobb szabadságból és a jobb oktatásból: ők ugyanis legalább annyira lelkesedtek a szigorú, katonás rendért, mint gazdáik, és Temeraire Kínából hozott szokásait nevetségesen elavultnak tartották.
– Remélem, megbocsátod az egyenességemet, de sajnos attól tartok, hogy ha Anglia minden sárkányát meg is nyered magadnak, nem sokra mész vele: a Parlamentben folyó ügyekre semmilyen hatásotok sem lenne – mondta Laurence.
– Talán tényleg nem, de képzeld csak el, mi lenne, ha elmennénk a Parlamentbe, hogy meghallgatást kérjünk – felelte Temeraire.
A gondolat igencsak meggyőzőnek tűnt, bár valószínűleg nem a várt hatást keltené, felelte neki Laurence, majd hozzátette:
– Találnunk kell valamilyen jobb módszert, amivel az ügyet rokonszenvessé tesszük, mégpedig azok között, akiknek van politikai befolyásuk. Most sajnálom, hogy a dolgok jelenlegi állása mellett nem kérhetek apámtól tanácsot.
– Hát én egyáltalán nem sajnálom! – vágta rá Temeraire, és felborzolta a nyakfodrát. – Biztos vagyok benne, hogy úgysem segítene, és nélküle is nagyon jól elleszünk! – Temeraire mindenkire haragudott, aki nem szerette Laurence-t, de Lord Allendale-re nemcsak ezért neheztelt: úgy érezte, hogy amikor a lord ellenezte fia belépését a Légi Hadtestbe, egyszersmind őrá személy szerint is nemet mondott. Így, bár sosem találkoztak, olyan erővel utálta, mint mindenkit, aki el akarta szakítani tőle Laurence-t.
– Apám fél életét politizálással töltötte – felelte Laurence, és a rabszolga-felszabadításra gondolt: biztos volt benne, hogy Temeraire ügyét is legalább akkora megvetéssel kezelik majd. – Biztosíthatlak róla, hogy tanácsa igen értékes lenne számunkra, és amennyiben ki tudok békülni vele, amit mindenképpen megpróbálok majd, beszélni is szeretnék vele erről.
– Én inkább megtartanám magamnak – morogta Temeraire a szép, vörös vázára célozva, amelyet Laurence még Kínában vett az apjának, hogy békülési szándékát kimutassa. Több mint ötezer mérföldön keresztül vigyáztak rá, és Temeraire mostanra legalább annyira a sajátjának tekintette, mint egyéb ékszereit, és igencsak bánta, hogy Laurence rövid, bocsánatkérő levelével együtt ezt is postára adják majd.
Laurence azonban nagyon is tisztában volt az előttük álló nehézségekkel, és azt is tudta, hogy őmaga teljesen alkalmatlan egy ilyen bonyolult ügy védelmére. Még fiatal fiú volt, amikor Wilberforce eljött hozzájuk: apja politikus barátja akkoriban lépett fel először a rabszolga-kereskedelem ellen, telve volt izzó tettvággyal, hogy indítsanak politikai kampányt, és vessenek véget a gyakorlatnak. Ez húsz évvel ezelőtt történt. És annak ellenére, hogy nála jóval gazdagabb és befolyásosabb emberek támogatták, ez alatt a húsz év alatt legalább egymillió lelket vagy még többet hurcoltak el földjeikről rabszolgasorba.
Temeraire pedig még csak 1805-ben kelt ki a tojásból, és bármilyen értelmes volt is, nem érthette, milyen fáradságos munka embereket egy-egy politikai ügy mellé állítani, legyen az bármennyire jogos és igazságos, vagy bármennyire sürgős, különösen, ha ez nem szolgálja kifejezetten az érdekeiket.
Laurence nem akarta mindezzel terhelni Temeraire-t, ezért csak jóéjszakát kívánt neki. Amikor azonban a már csukott ablak halkan rezegni kezdett az alvó sárkány szuszogásától, azon merengett, hogy a kastélyfalakon túl lévő búvóhelyhez vezető út most hosszabbnak tűnik számára, mint az a sok-sok mérföld, amelyet Kínától idáig megtettek.

Edinburgh utcái reggel is természetellenes csendbe burkolóztak, és az itt-ott elnyúló, alvó sárkányokon kívül senki sem koptatta az öreg, szürke köveket. Temeraire hatalmas teste furcsa halomként magasodott a füstös vakolatú katedrális előtt, farka pedig éppen elfért abban az utcácskában, ahová este leeresztette. A hideg, világoskék ég majdnem teljesen tiszta volt, csupán pár pici felhőfoszlány sietett a tenger felé, míg a hajnal rózsaszínes-narancsos fénye megcsillant az épületeken.
Tharkay volt az egyedüli, aki már ébren volt, amikor Laurence kijött: törökülésben ült az egyik elegáns ház szűk kapujában. A kapuszárny nyitva volt mögötte, így be lehetett látni az üresen tátongó előszobába, amelyet végig szőnyegek borítottak. Kezében egy csésze gőzölgő teát szorongatott.
– Kér egyet? – kérdezte. – Biztos vagyok benne, hogy a háziak sem haragudnának.
– Nem, mennem kell – felelte Laurence. Ő is csak azért ébredt fel, mert a kastélyból küldöncöt küldtek hozzá, hogy azonnal jelenjen meg a találkozón. Ez is igen udvariatlan eljárás volt, hiszen előző este későn érkeztek, de még ennél is rosszabb volt, hogy a futár semmit sem tudott arról, mivel etethetnék meg az éhes sárkányokat. Laurence nem is akart belegondolni, mit csinálnak majd a vadsárkányok, ha felébrednek.
– Ne aggódjon, biztos vagyok benne, hogy gondoskodni fognak magukról – vigasztalta Tharkay, bár Laurence ebben egyre kevésbé bízott. Tharkay további vigasztalásképpen átnyújtotta saját csészéjét. Laurence nagyot sóhajtott, aztán hálás szívvel itta ki a meleg, erős italt. Amikor azonban visszaadta Tharkaynak a csészét, megtorpant. A férfi arcán furcsa kifejezés honolt, száját féloldalasan elhúzta.
– Valami baj van? – kérdezte Laurence. Tisztában volt vele, hogy az utóbbi időben nem nagyon jutott ideje embereire, leginkább Temeraire-re figyelt, ami pedig Tharkayt illeti, vele kapcsolatban még bonyolultabb volt a dolog.
– Nem, semmi, igazán otthon érzem magam – felelte Tharkay. – Rég voltam utoljára Nagy-Britanniában, de akkoriban elég sok dolgom akadt a bírósággal – bólintott a parlament épülete felé, ahol a bíróság is ülésezett. Ez volt Skócia Legfelső Bírósága, szomorú hely, ahol remények omlottak porrá, vagy szakmai és vagyoni perek húzódtak időtlen időkig. Most azonban az épületben nem volt sem ügyvéd, sem bíró, sem közvádló, csak pár papírfecnit sodort a szél Temeraire oldalának, amelyek úgy tapadtak rá, mintha régi sebesülések furcsa flastromai lennének. Laurence tudta, hogy Tharkay apja vagyonos ember volt, de azt is, hogy Tharkay nem az: egy nepáli anya fiaként minden bizonnyal sok hátrányt kellett elszenvednie egy brit bíróságon, nyilván minden apró szabálytalanságba belekötöttek, amikor öröklési igényét benyújtotta.
Nem igazán látszott rajta, hogy örül a hazaérkezésnek, már ha hazájának tekintette egyáltalán ezt az országot.
– Értem – mondta Laurence kissé tétován, majd óvatosan azt a javaslatot tette, hogy Tharkay próbálja meg szerződésüket kibővíteni: mert igaz ugyan, hogy azokért a szolgálatokért, amelyekben előzőleg megállapodtak, már megkapta a fizetséget, hiszen elvezette őket a régi kínai selyemúton, ahogy kérték, azóta viszont a vadsárkányokat is melléjük állította, amely miatt olyan bőkezű fizetség járna, amelynek finanszírozására Laurence maga képtelen lett volna. Jelenlegi szolgálatait sem lehetett félvállról elintézni, hiszen ha a vadsárkányokat valamilyen módon alkalmazni szeretnék a Hadtestben, Temeraire-en kívül Tharkay az egyetlen, aki beszél furcsa, kifejező nyelvükön. – Szívesen beszélek Lenton admirálissal Doverben, ha nincs ellenére – tette hozzá aztán: az ilyen, szokásostól eltérő kérdéseket ugyanis nem óhajtotta volna megbeszélni egy itteni rangidős tiszttel sem, főleg azután, ahogy eddig bántak velük.
Tharkay egykedvűen vont vállat.
– Menjen, mert a futár már igencsak izgatott – bólintott arrafelé, ahol a fiatal futár idegesen toporgott a tér sarkánál, és várta, hogy Laurence elinduljon.
A fiú egy rövid úton vezette fel a dombon a kastély kapujához, ahonnan egy szolgálatkész, vörös egyenruhás haditengerész kísérte tovább. Útjuk a főhadiszálláson, középkori, kövezett várudvarokon kanyargott végig: most mindegyik üres volt, senki sem sietett sehová a hajnali szürkületben. Az ajtók nyitva vártak rájuk, Laurence kimérten, szobormerev arccal lépett be, vonásain jól látszott az elégedetlenség.
– Uram – kezdte szemét a fal egy pontjára szegezve. Amikor azonban lepillantott, meglepődött. – Lenton admirális?
– Igen, Laurence. Üljön le, kérem – felelte Lenton, és egy mozdulattal elbocsátotta az őrt. Az ajtó becsukódott a fiú mögött, és a könyvekkel zsúfolt szoba dohos szaga körüllengte őket. Az admirális asztalán nem volt szinte semmi, csak egy kis térkép és pár papírdarab. Lenton egy pillanatig némán ült. – Átkozottul jó, hogy végre itt van – mondta végül. – Nagyon örülök, hogy végre megérkezett. Nagyon.
Laurence-t teljesen meglepte az admirális külseje. Egy éve találkoztak utoljára, de Lenton mintha tíz évet öregedett volna: haja teljesen megőszült, pillantása megtört, arca beesett.
– Remélem, jól van, uram – felelte Laurence őszintén sajnálkozva: nem csodálkozott azon, hogy Lentont idehelyezték északra, ebbe a nyugodt edinburgh-i állásba, csupán azt nem tudta kitalálni, milyen betegség tette ennyire tönkre, és ki lehet vajon az utódja Doverben.
– Hát… – Lenton legyintett, majd egy pillanatra elnémult. – Gondolom, még nem tud semmiről. Nem, és ez így helyes. Mindannyian egyetértettünk abban, hogy senki nem tudhat meg semmit.
– Nem, uram – vágta rá Laurence, mivel ismét fellobbant a haragja. – Nem hallottam semmit, nem közöltek semmit, bár eleinte szövetségeseink naponta érdeklődtek afelől, mikor kapok hírt a Hadtesttől. Igaz, végül feladták a kérdezősködést.
Pedig többször is személyesen biztosította a porosz vezetőket arról, hogy a Repülő Hadtest nem fogja cserbenhagyni őket, hogy a beígért sárkányalakulat megfordíthatja a Napóleon elleni harc állását, sőt, még a legutolsó, katasztrofális hadjáratban is megesküdött arra, hogy meg fognak érkezni. Ő és Temeraire ottmaradtak, és helyettük is harcoltak, amikor az alakulat nem érkezett meg: életüket és legénységük életét kockáztatták az egyre kilátástalanabb helyzetben, de a sárkányok nem érkeztek meg.
Lenton nem válaszolt azonnal, csak magában bólogatott és mormogott.
– Igen, ez így helyes, persze.
Egyik kezével az asztalon dobolt, majd üres pillantással a papírokra nézett, látszott rajta, hogy egész máshol jár az esze. Laurence kissé élesebb hangon folytatta.
– Uram, képtelen vagyok elhinni, hogy maga is a nevét adta egy ilyen áruló és meggondolatlan lépéshez: Napóleon győzelme egyáltalán nem lett volna szükségszerű, ha az ígért húsz sárkány megérkezett volna.
– Tessék? – nézett fel Lenton. – Jaj, Laurence, ezt senki sem vonja kétségbe. Egyáltalán senki. És sajnálom, hogy ennyit titkolóztunk, de egyáltalán nem a mi döntésünk volt, hogy nem küldtük el a sárkányokat. Nem volt ugyanis olyan sárkány, akit elküldhettünk volna.

Victoriatus oldala lassan emelkedett-süllyedt. Orrlyuka vörös volt, és kitágult, a peremeinél száraz és pikkelyes volt a bőr, szája sarkából vékony, rózsaszín csíkban folyt a nyál. Szemét lehunyta, de néhány lélegzetvétel után újra kinyitotta: pillantása tompa volt, és kimerült. Reszelősen felköhögött, amitől vérpöttyös lett körülötte a talaj, majd visszasüllyedt abba a szendergésbe, amelyre ebben az állapotban képes volt. Kapitánya, Richard Clark egy tábori kereveten feküdt mellette: arca borostás volt, ruhája piszkos, egyik karjával a szemét takarta el, a másikat a sárkány lábán pihentette, és akkor sem mozdult, amikor odaléptek hozzájuk.
Néhány pillanat múlva Lenton megérintette Laurence karját.
– Elég, menjünk innen. – Lassan megfordult, miközben végig erősen a botjára hajolt, s visszavezette Laurence-t a zöld domb tetején álló kastélyba. A folyosók, amelyek az irodájához vezettek, immár nem látszottak békésnek: csöndjük olyan volt, mint a nagybetegeket ápoló kórházak csöndje.
Laurence visszautasította a felajánlott bort, túlzottan megrendült attól, amit látott.
– Olyan, mint a tüdővész – mondta Lenton, és kinézett az ablakon. Innen jól látszott a búvóhely kertje, ahol Victoriatus és másik tizenkét nagy sárkány hevert: csupán vékony kerítések választották el őket egymástól, amelyeket vastagon benőtt a borostyán.
– Mennyire terjedt el…? – kérdezte Laurence.
– Mindenfelé – felelte Lenton. – Dover, Portsmouth, Middlesborough, a walesi, halifaxi és gibraltári tenyésztelepek… Mindenhol, ahol csak megfordultak a futárok, mindenhol. – Elfordult az ablaktól, és újra helyet foglalt. – Elképesztően esztelenül viselkedtünk. Tudja, azt hittük, hogy egyszerű megfázás.
– De hát mi már azelőtt hallottunk róla, hogy a Jóreménység-fokot elértük volna a keleti út során – felelte Laurence döbbenten. – Ilyen régóta tart?
– 1805 szeptemberében kezdődött Halifaxban – mondta Lenton. – A doktorok most azt gondolják, hogy az amerikai sárkány okozhatta, az a nagy indián. Őt ugyanis ott tartották, és azok a sárkányok betegedtek meg legelőször, akiket vele szállítottak Doverbe. Utána, amikor átküldtük a walesi tenyésztelepre, ott is kitört a járvány. Ő persze tökéletesen egészséges, nem köhög, sőt, nem is tüsszög, sőt, ő az egyetlen egészséges sárkány Angliában, már ha nem számítjuk azt a pár frissen kikelt fiókát, akiket Írországban szállásoltunk el.
– Hát, akkor most van újabb húsz – mondta Laurence, aki örült annak, hogy egy kicsit saját jelentésére terelheti a szót.
– Igen, igen, ezek a milyen is… türkmén sárkányok? – kérdezte Lenton, aki szintén örült a témaváltásnak. – Jól vettem ki levelei szavaiból, hogy útonállók?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy gondosan ügyelnek arra, ami az övék – felelte Laurence. – Nem túl kedvesek, de nem rosszindulatúak, bár hogy mire lehet elég húsz sárkány, amikor egész Angliát védeni kell… – Megállt. – Lenton, biztosan tehetünk valamit. Muszáj tennünk valamit! – fakadt ki.
Lenton megrázta a fejét.
– A szokásos gyógyszerek eleinte kicsit javítottak az állapotukon – mondta. – Csillapította a köhögést, meg ilyesmi. Még repülni is tudtak, bár nem volt sok étvágyuk, de ilyen a megfázások esetén is általános. Ez azonban olyan sokáig tartott, hogy a gyógyszerek teljesen elveszítették a hatásukat, és ők egyre rosszabbul lettek… – Elhallgatott, majd egy pillanattal később látható erőfeszítéssel tette hozzá. – Observaria meghalt.
– Édes Istenem! – kiáltott fel Laurence. – Uram, döbbenten hallom… és őszinte részvétem.
Valóban szörnyű volt a veszteség: több mint negyven évig repültek együtt Lentonnal, és viszonylag fiatal kora ellenére ő volt a doveri alakulat zászlós sárkánya az utóbbi tíz évben. Eddig csupán négy utódot nemzett. Nem volt nála jobb repülő egész Angliában, sőt, kevesen voltak, akik egyáltalán ringbe szállhattak volna vele.
– Ez mikor is volt, nézzük… augusztusban – mondta Lenton úgy, mintha meg sem hallotta volna Laurence-t. – Inlacrimas után, de még Minacitus előtt. Némelyek sokkal rosszabbul bírják, mint a többi. A nagyon fiatalok bírják a legjobban, az öregek pedig elhúzzák, a kettő közöttiek azok, akik elpusztultak. Vagy legalábbis először elpusztultak, mert, gondolom, végül mindannyiukra ez a sors vár.

A kiadó engedélyével.