Főkép

Huszonöt évvel ezelőtt Mark Knopfler együttese, a Dire Straits volt az első komoly külföldi arénazenekar, akinek eljutottam a koncertjére, amikor az Alchemy-turné részeként léptek fel az akkor még álló Budapest Sportcsarnokban.
Negyed századnak kellett eltelnie, hogy ismét élőben láthassam és hallhassam a brit gitáros-énekest, aki immár másfél évtizede szólókarrierbe kezdett, és most legújabb albumát, a Get Lucky-t promotálta.
 
Két dolog vált egyértelművé rögtön az első szám után. Egyrészt hiába széken ülve játszotta végig a koncertet (egy korábbi hátsérülése miatt), s hiába fogyatkozott és őszült meg teljesen a haja, Knopfler cseppet sem öregedett: hangja és játéka a régi maradt, legfeljebb még karakteresebbé tette a kor és az előadói tapasztalat.
Másrészt egyértelművé vált, ami már pályafutása kezdetén sem volt igazán kérdéses: kétségtelenül ő számított a Dire Straits meghatározó egyéniségének, akihez fogható alkotó zsenit csupán keveset ismerni manapság.
 
Knopfler jellegzetes stílusa, amely a barokk és a blues gitározás egészen sajátos elegye, kezdettől fogva megkülönböztette őt legtöbb muzsikustársától (legfeljebb Mike Oldfieldnél fedezhetni fel nagyobb rendszerességgel hasonló megoldásokat), finom díszítettsége és dallamossága okán pedig nehezen elképzelhető, hogy egy választékosabb zenei ízlésű hallgatóságot ne mozgatna meg.

Mindezt most rengeteg kelta harmonizálás, ritmus és melódia dúsította fel – nem kis részben egy skót és egy manchesteri vendégzenésznek: a hegedűn, cisteren és kelta furulyán játszó John McCuskernek, valamint a fafuvolát és kelta furulyát megszólaltató Michael McGoldricknak köszönhetően –, ami a Knopfler számaiban eleve meglévő countrys és bluesos beütéssel keveredve rendkívül változatos megszólalást eredményezett.
 
Eleinte kissé furcsa is volt a környezet. Hiányoztak az ilyenkor megszokott kivetítők, lényegében semmi mozgás nem volt a zenészekkel (a már említett kelta hangszereseken kívül két billentyűssel, egy bőgőssel, egy ritmusgitárossal és egy dobossal) telezsúfolt színpadon, Knopfler pedig székén ülve még véletlenül sem rohangálhatta volna be a kevéske üresen maradt teret. Maradtak a fények, és maradt a zene.
 
Ez a zene azonban páratlanul gyönyörű muzsika volt. Ténylegesen hiányoznak a szavak, melyekkel le lehetne írni ezt az élményt, és valószínűleg még a koncert végén beszerezhető mp3-as felvétel sem érhet fel teljesen a pillanatban megélt előadással.
Mert valamiért mégiscsak látni kellett, ahogy ez a zene megszületik a szemünk előtt. Látni, ahogy Mark Knopfler minimális mozgással szinte kamarazenei koncertmesterként levezényli az előadást. És ha bármihez hasonlítanom kellene az élményt, valóban a barokk concerto az, amivel leginkább rokonítható Knopfler hangversenye.
 
Furcsának tűnt az is, ahogy a többségében meditatív dalok időnként feldagadtak érzelmileg, és egészen a hard rockos megszólalásig keményedtek, hogy aztán ismét visszafogottabbá, merengővé csillapodjanak.
Knopfler és válogatott kísérőzenekara egyértelműen mestere a fokozásnak és a motívumok végtelen kidolgozásának. Az újabb kompozíciók közé beékelt – nyilvánvalóan elmaradhatatlan – Dire Straits dalok alatt pedig a színpad mögötti vásznon visszafogott vetítés emlékeztetett a régi időkre, ám ez is kifejezetten elegánsan egészítette ki a zenével eleve megteremtett hangulatot.
 
Egy szó mint száz, Mark Knopfler koncertjét kizárólag életem legszebb hasonló élményei közé sorolhatom, mégpedig azért, mert sikerült háttérbe szorítaniuk mindent, ami nem maga a zene vagy a zenét közvetlenül, ám mindig mértéktartóan erősítő hatás.
Csupán a számokra koncentrálva, teljesen a zenébe belelényegülve hallgathattam végig a valamivel hosszabb, mint kétórás előadást, és ehhez hasonlóan csodálatos élményben csak a legnagyobbak részesíthetnek bárkit is.