Főkép A banda valamikor 2004-ben állt össze, volt néhány tagcsere, aztán 2005-ben összehoztak egy CD-t, majd egy évvel később még egyet. Felléptek egy sor amerikai fesztiválon, motoros találkozón, motor- és autóversenyen, játszottak városi kis kocsmákban és országút melletti roadhouse-okban; felvettek velük egy számot, egy ZZ Top tribute lemezt, aztán 2008-ban megint stúdió, megint egy CD, de sosem váltak igazán híressé, eddig nem lett belőlük „nagy” zenekar.
Nagyjából ennyit lehet tudni a National Dustról. Meg mondjuk még annyit, hogy olyan zenét játszik, amire Franky barátom (ex- Jesse James Bandája, jelenleg Totem) azt szokta mondani, hogy egyszerű, mint a szívlapát.
 
Ebben a bandában tényleg nincs semmi extravagancia, nincs semmi különlegesség, nincs semmi olyan, amire az ember felkapja a fejét; ez a csapat korántsem olyan, mint mondjuk a magát metalosnak hazudó, de szerintem übergagyi horror-emo vackot játszó Mushroomheadben, aminek tagjai pontosan úgy néznek ki, mintha Ian Watson „Chaos Child” című regényéből léptek volna elő; a National Dust nem gothoskodik, ezek a zenészek nem sminkelik magukat, nem trükköznek mindenféle elektronikus effektekkel, szkreccsekkel, nem fröcskölnek rapet – ezek a srácok nem csinálnak semmi különöset, egyszerűen csak tolják a jó öreg rock ’n’ rollt, amúgy déliesen, vidékiesen – nagyjából olyan szimplák és annyira… naivan „bukolikusak” (és én ezt nyugodtan leírhatom, mert onnan jöttem), mintha pár szabolcsi parasztgyerek akasztott volna a nyakába elektromos gitárt, hogy eltoljanak pár keményebb számot, mondjuk nyaucat, mondjuk elég jaul, mondjuk a máriapócsi búcsúban, vagy a gávavencsellőin, vagy bárhol másutt – egyszerűen, minden különösebb faxni nélkül, csak úgy lazán, kicsit talán öregesen, de ami a legfontosabb: baromi őszitén.
 
Egyszerű, southern rock, amiből abszolút hiányzik a stoner rock elszálltsága, a sludge túlzott… mondjuk úgy: népies jellege (értsd: piás bunkósága), a doom borongóssága, vagy a metal időnként már-már öncélúnak tűnő keménysége.
Annak idején, valamikor a ’80-as években, amikor azt mondták nekem, hogy van itt egy banda, őszintén és kőkeményen tolja a rock’n’rollt, akkor valami olyasmi zenét vártam, amilyet a National Dust játszik. Sajnos tévedtem: azt a másik zenekart Mötley Crüe-nak hívták, és a zenéje legalább olyan távol volt az őszintétől és a (szerintem) valódi rock’n’rolltól, mint mondjuk a Slayer „Rainin’ Blood”-ja a „Für Elise”-től.
 
Mert a valódi rock’n’roll arról ismerszik meg - eltartott egy darabig, mire rájöttem -, hogy nem stadionokban, nem búzaszerű, festett szemű-szájú, tupírozott hajú srácok játsszák, akik azzal próbálják bizonygatni marha nagy keménységüket, hogy szénné varratják a karjukat, és közben csak a lóvét lesik, mint mondjuk bizonyos eltondzsón, aki pár órára átugrott hozzánk, lenyomta a buliját, aztán húzott vissza, haza, a szívszerelméhez, akit nem Bélának hívnak, nem is Karcsinak, de nem lányneve van…
A valódi rock’n’roll közönsége nem arról ismerszik meg, hogy felnőtt férfiember létére pinkes, flitteres-glitteres, S-es vagy M-es méretű pólót hord, és nem is arról, hogy kerékpáron teker a minél „zöldebb”, minél kendermagvasabb világ reményében.
 
De hagyjuk ezt, ez stíluselemzésnek kevés, piszkálódásnak meg már talán sok. Milyen a ND lemeze? A „Rock Me” címe nem túl fantáziadús, és a nyitóriff az Osmonds „Crazy Horses” című dalát idézi, de nagyjából ennyi a glammel való kapcsolat. Dallamos, húzós, kocsmai rock szám. (Egyszerű, akár a szívlapát.)
Szöveg szempontjából a „South Will Rise Again” se emelkedik fel tennysoni magasságokba, és a zene sem túl bonyolult, viszont rocknak hard, lendületes, és olyan jó kis „igyááá mááá még egy sört” hangulata van.

„Nashwille” (a „w” miatt: sic!). Egyszerű, rock. Nem is akar más lenni. De annak legalább jó. „Back On The Road” – szimpla motorosdal, olyan „üljél fel a Harley-re, aztán nyomjad neki” dolog. Semmi csicsa, semmi risza: szól és hangulatot ad, és kész.
A „Rebel Girl”-t már valamivel bonyolultabbá teszi az elején hallható, slide-szerű gitározás, de ezt szerencsére nem viszik túlzásba. Szimpla downtempo, de nem nyavalygós, nem öngyújtó-gyújtogatós rock, baromi jó verzével.

„Kentucky Grain” – ez is egy motorosdal, ami marad rock’n’roll. A „Rawbone Rebel” kifejezetten chopperes szám, de ez már egy kicsit elhajlik a metal felé – szerencsére csak annyira, hogy meglegyen az az alapritmusa, amit akkor érez az ember, amikor „néhány” lóerő dolgozik a lába között.
A „Die American” szövege egyértelmű mellényúlás (ne komolykodjon, akinek nem áll jól), viszont a zene továbbra is jó. Aztán jön még egy utolsó csók („One Last Kiss”), ami szintén nem romantikus óda, hanem egy vadul kotkodácsolós gitárriffre épített dal, és… vége.

Az egész alig több, mint fél óra. Nem hosszú, nem művészies, nem trükkös, nem speed, nem thrash, nem metallicás, nem toolosan agyonbonyolított, de legalább jó. Rock’n’roll.
  
Az együttes tagjai:
Eric „Evil E” – ének, gitár
John Eric – gitár
Rob Farr – basszusgitár
Dave Ducey – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Rock Me
2. South Will Rise Again
3. Nashwille
4. Back On The Road
5. Rebel Girl
6. Kentucky Grain
7. Rawbone Rebel
8. Die American
9. One Last Kiss   
Diszkográfia:
National Dust (2005)
The Road Is My Home (2006)
National Dust Storm (2008)