Főkép Kezdjük a lemez készítésében résztvevők névsorával. Gitáron Tommy Victor játszott, akinek a nevét a Prongból és a Ministryből ismerhetjük. A basszusgitáros Steve Zing volt, aki korábban a Samhainben, a Mourning Noise-ban, a Doomtree-ben, és még néhány olyan zenekarban dolgozott, amiben valamilyen formában Glenn Danzig is érdekelt volt.

A dobos az a Johnny Kelly, aki a Type O Negative (R.I.P., Pete!) tagja volt, majd játszott a Seventh Void nevű formációban, amit a TON gitárosával, „másik” énekesével, Kenny Hickey-vel együtt cipelt a hátán. (Mellesleg azt is érdemes meghallgatni, amit az SV összehozott. Mi az, hogy? Nem is kicsit érdemes! Nagyon!)
Aztán itt van persze Glenn Danzig, akinek a neve a Misfitsszel vált ismertté, aztán a Shamhainnel, meg a Son of Sammel, meg a Verotik képregényekkel, meg – elsősorban, persze – a Danziggel.
 
Ha ez popzene lenne, akkor azt írnám a fenti névsorról, hogy elbűvölő – esetleg más emós jelzőt ragasztanék rá; olyan emós jelzőt, amiből bocs, most hirtelen egy se jut eszembe. Mivel azonban ez korántsem popzene, legalábbis nem a szó klasszikus értelmében, leginkább letaglózónak nevezem, a szónak abban az értelmében, hogy az ember végighallgatja, aztán csak áll, és pislog, mint pocok a lisztben, és hirtelen úgy érzi, hogy ezt a lemezt neki mindenképpen meg kell szereznie...
 
Glenn Danzig és a kiadó stábja természetesen gondoskodott a CD elő-promóciójáról, adott néhány interjút, nyilatkozgatott itt-ott – érzésem szerint teljesen feleslegesen. Elég lett volna annyit mondani, hogy igen, a 2004-es Circle Of Snakes után lesz új Danzig sorlemez, és ezúttal ez meg ez a zenész lesz benne a csapatban. Ennyi. Semmi több.
 
A hajdani Misfits, a maga horroros, punkos, metálos zenéjével ma már legendának számít – a mainstream metal nagymenői (például: a Metallica tagjai) is nagy előszeretettel nyúlnak vissza a banda dalaihoz, hol átdolgozási, hol szórakozási céllal.
A Danzig első albuma ’88-ban jelent meg, és érdekes módon ezen egyáltalán nem érződik az, hogy a frontember korábban a Misfits tagja volt. Az Danzig 1 metalba hajló hard rock – valami olyasmi, ami annak idején egészen különlegesnek számított.
 
1990-ben aztán megjelent a második album, a Lucifuge, ami visszavett a keménységből, és inkább bluesba hajló hard rock anyag volt; a dalokban nagyon jól kihangsúlyozódott, hogy Glenn hangja egy kicsit Elvisére, egy kicsit meg Jim Morrisonéra hasonlít.
A banda számára a ’92-es, Giger-festményes How The Gods Kill című lemez hozta meg az igazi nemzetközi sikert.
 
A negyedik, ’94-es album (amit neveznek szimplán négyesnek, de Vorschau-nak is) kicsit visszább vett a keménységből; koncepcióját tekintve a satanizmus legendáriumára épül, de megjelenít olyan képeket is, amelyek szerves részét képezik a Verotik címet viselő, korhatáros képregényeknek.
A Danzig ezúttal is felfedezett egy új utat, de éppen csak elindult rajta, már vissza is fordult róla; miután leette a húst, a csontot odahajította másoknak, rágódjanak rajta azok – pontosan azok, akik nem igazán képesek rá, hogy bármi újat kitaláljanak.
 
Jött ’96, és megjelent a BlackAcidEvil, ami véleményem szerint az eddigi legjobb Danzig album – a „Sacrifice” és a „7th House” például időközben emblematikussá vált, ha egy-egy filmben (krimi, horror, bármi) érzékeltetni akarják a karakter elszántságát és keménységét, eszelősségét és megfékezhetetlenségét, egészen biztos, hogy betolják a háttérbe ezeket a számokat.
Ezen a lemezen tisztán érzékelhető az a hullámzás, ami jóvá, élvezhetővé teszi a lemezeket, de még a könyveket is; jelen vannak rajta azok az ellentétpárok (például a „BlackAcidEvil” és a „Come To Silver”), amelyek nem hogy nem oltják ki, éppen hogy erősítik a másik hatását. 
 
Az album után megint három év szünet következett; ’99 aztán megjelent a 666 – Satan’s Child, amivel a Danzig ismét bemutatott egy újítást: bevezette a köztudatba azt a satanista rockot, ami játszi könnyedséggel használja a popzenéből ismert eszközöket, de közben mégsem válik olyan kommersszé, mint… (Jaj, most majdnem leírtam, hogy merlinmenzon!)

2002-ben jött a 777 – I Luciferi, ami olyan volt, mint egy lightos BlackAcidEvil, vagy egy keményebb Satan’s Child. Ez a lemez gyakorlatilag a már ismert danzigos elemekből épült fel: kőkemény, satanista dalok (Kiss The Skull), aztán egy kis líra, némi Blake-es hatás (Angel Blake), de semmi újítás.
Ez nem azt jelenti, hogy az anyag rossz, sőt, sokkal jobb, mint azoknak a lemezeknek a többsége, amiket a „régi”, „nagy” gitárhős zenekarok 2002-ben megjelentettek, de azért…

Azt hiszem itt lehetett először érezni, hogy Glenn Danzig is öregszik. A 2004-es Circle Of Snakes már komolyabb és „danzigosabb” volt, mint az előző, de ha levennénk róla a „1000 Devils Reign”-t, meg a „Black Angel, White Angel”-t, simán el lehetne felejteni az egészet.
 
Azóta a Danzig kitolt egy dupla koncert CD-t, ami olyan, hogy… Talán mindenki jobban jár, ha valaki „véletlenül” letörli a masterszalagot. 2007-ben kijött a Lost Tracks Of Danzig, aminek kb. a fele kuka, a másik fele viszont annyira jó, hogy nem értem, hogyan tudták lehagyni a dalokat az aktuális sorlemezekről.
Azok a számok például, amik a BlackAcidEvilről maradtak le, simán jobbak, mint a Satan’s Child vagy az I Luciferi bármelyik száma. Persze, létezik olyan, hogy koncepció, értem én, de kár lett volna nem-megismertté tenni a „Pain Is Like An Animal”-t, vagy a „Soul Eater”-t…
 
És eljutottunk 2010-ig, a Deth Red Sabaoth-ig, aminek a hangzásvilágáról Glenn Danzig pár hónapja azt mondta, olyan lesz, mint a ’70-es évek hard rockjáé. A cél érdekében eredeti, ma már félig-meddig muzeálisnak számító eszközöket (hangszereket, erősítőket) használtak, és „régi” technikákat alkalmaztak.
Ez nagyjából hallható is, bár személy szerint jobban örültem volna, ha ehelyett a trükk helyett a BlackAcidEvil-es torzításokat alkalmazzák.
 
Az első dalról, a „Hammer Of The Gods”-ról nekem egy Led Zep könyv jutott eszembe (ami még mindig nem jelent meg magyarul; helyette másik két, sokkal szerényebb művet olvashatunk), de amint meghallottam a zenét, rá kellett jönnöm, rossz volt az asszociáció.
Igazi, darálós Danzig-dal, húzós riffekkel, démonos kórussal. Olyan jó kis tömegugráltatós szám, aminek lendületét még a kiállás (középső lassú rész) sem töri meg. A harmadik Danzig lemezt idézi.
 
Ezután jön a „The Revengeful”, aminek gitárrészéről egyből az „I Luciferi” jutott eszembe (ott szólt hasonlóképpen a hangszer), meg az, hogy mi a fenének túlbonyolítani a dolgokat, amikor egy szimpla riffre is egy szimpla dallamra is fel lehet építeni egy dalt? (Feltéve persze, hogy az a bizonyos riff és dallam jó. Itt jó!)
Hallhatunk egy-két rövidke, thrash ízű gitárszólót is, meg egy tipikusan danzigos kórust – nem okoz csalódást, de nem is ad semmi újat.

A régi lemezek hangulatának felidézése nem ér véget, mert a „Rebel Spirit” nagyjából olyan, mintha a Vorschau-ról maradt volna le. Ha úgy tekintünk rá, hogy ez egy hard rock dal, akkor élvezni is tudjuk, de ha arra számítunk, hogy Glenn - szokásához híven - valami újjal áll elő… Nos, akkor csalódunk.

„Black Candy”. Sokat sejtető intró, aztán újabb repülés – ezúttal is visszafelé az időben, egészen ’92-ig, a How The Gods Kill-ig. Merthogy ez megint arra a lemezre illett volna.
 
Amíg idáig jutottam a lemezzel, Le Sage könyve, a Sánta ördög jutott eszembe, amiben az ördög ide-oda röpteti az emberkét, megmutatván neki a világ egy-egy szeletét. Eddig Glenn Danzig is olyan volt, akár az ördög: „Jöjj gyermekem, szálljunk együtt, mutatok neked sok csodát”, vagy valami hasonló. És megmutatta a saját múltját.

Az „One A Wicked Night”-tal azonban hirtelen visszarántott a jelenbe, 2010-be. Vagy… Talán mégsem? A dal olyan, mintha valamennyi danzigos stílusjegyet bele akarták volna zanzásítani négy percbe.
Megvan benne a Vorshau album és a „Come To Silver” vérszagú, szamurájkarddal nyelvescsókoló líraisága, aztán éles váltással, mintha Lovecraft valamelyik ős-istenének szobra lenne, kibukkan a felszín alól a Danzig zöldpatinás, kemény márványarca… Ez a dal úgy tökéletes, ahogy van.
 
A ’90-es évek elején Glenn Danzig még a harmincas évei elején, max. közepén járt. Most viszont már… 55 éves! A lemez következő dalát, a „Deth Red Moon”-t úgy adja elő, hogy érződik a hangján a kora.
Nem, nem reszketős, simán odateszi magát, csak az egésznek – és most teljesen mindegy, miről szól a szöveg – olyan a hangulata, mintha leülne megpihenni, egy Lin Carteresen fekete lánggal lobogó tábortűz mellé, leültetne minket is, kiskölyköket, és elmesélné, hogy mi mindent látott, jártában-keltében az univerzumban, ami legalább olyan öreg, mint ő maga…

De elég ebből a fantasys, gandalfos merengésből, mert felkel a hold, a halálvörös hold, és a sokat látott utazó megmutatja, hogy évek ide vagy oda, még mindig elbírja a kardját. Glenn Danzig a Solomon Kane világát idéző „Ju Ju Bone”-ban bebizonyítja, hogy öreg démon nem vén démon, hiába híresztelik az ellenkezőjét a marcipánszárnyú angyalok…
 
Ha követjük a felvázolt, kissé bicegős logikát, a „Night Star Hel”-nek inkább valahol az album elején, a múltidézős résznél lett volna helye, ugyanis ez is a harmadik album vészjósló, és a negyedik keményebb részeit idézi.
Valamilyen szinten a „Pyre Of Souls: Season Of Pain” is visszanyúlás – erről nekem Glenn Danzig két „Black Aria”-ja jutott eszembe, vagyis inkább a második rész… A „Pyre Of Souls: Seasons Of Pain” is inkább a korai Danzigot idézi – legfeljebb a hihetetlenül jó gitárszóló feledteti velünk azt az érzést, hogy „ilyet már hallottunk valahol”.

A „Left Hand Rise Above”-nál tisztán érezhető a régi cuccok jelenléte: intro helyett halvány erősítőgerjedéssel indul. A dal végig méltóságteljes marad, viszonylag lassú, és amikor véget ér, marad némi hiányérzetünk. Ezt a gondolatot talán tovább lehetett volna vinni… Talán sor kerül majd rá. Egyszer. Valamikor.
 
Az együttes tagjai:
Glenn Danzig – ének, gitár, billentyűs hangszerek
Tommy Victor – gitár
Steve King – basszusgitár
Johnny Kelly – dob
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Hammer Of The Gods
2. The Revengeful
3. Rebel Spirits
4. Black Candy
5. On a Wicked Night
6. Deth Red Moon
7. Ju Ju Bone
8. Night Star Hel
9. Pyre Of Souls: Incanticle
10. Pyre Of Souls: Seasons Of Pain
11. Left Hand Rise Above  
Diszkográfia:
Danzig (1988)
Lucifuge (1990)
How The Gods Kill (1992)
4 (Vorschau) (1994)
BlackAcidEvil (1996)
666, Satan’s Child (1999)
777, I Luciferi (2002)
Circle Of Snakes (2004)
Deth Red Sabaoth (2010)