Főkép

„Időutazás a fényes fémes múltba”, talán ez is lehetett volna a koncert szlogenje, hiszen a Megadeth legnagyobb sikerű lemeze,a Rust in Peace idén töltötte be a második ikszet, és ebből a jeles alkalomból a vöröshajú gitárzseni, Dave Mustaine úgy döntött, hogy a korábbi interjúkat meghazudtolva, mégiscsak előássa a korong dalait.
 
A Petőfi Csarnok immáron harmadik alkalommal adott otthont a kvartettnek, amely Magyarországon negyedszerre tette tiszteletét. Legutóbb 9 évvel ezelőtt, a World needs a Hero lemez turnéján érintették hazánkat.
A mostani jubileum mellett a szakma által elismert új lemez (Endgame) megjelenésének apropóján is esedékes volt ez a koncert, és elégedett mosollyal konstatáltam, hogy szép számmal gyűltek össze a nézőtéren a fémszívű harcosok.

A publikum tagjainak átlagéletkora inkább a 30-hoz közelített, és külön érdekesség volt a rögtönzött „divatbemutató”, hiszen nem egy olyan pólóval is találkoztam, ami bizony hasonló korú volt, mint a fent említett, jubiláló album.
Az Iron Maiden után talán a ’deth pólók a legmarkánsabbak, hiszen a központi sci-fi figura, Vic Rattlehead legalább annyira emblematikus alakja a metaltörténelemnek, mint Eddie.

A merch pult irányába is intéztem néhány kósza pillantást, de a „szokásos” árak eléggé elrettentettek attól, hogy egy vadiúj pamutereklyébe burkolózva emeljem villázásra kezeim.
 
A szokásos bemelegítő rosé körök, és kettő, kintről meghallgatott előzenekar után fél tíz magasságában „gördült fel a függöny”, és a Black Sabbath zenekar önmagáról elnevezett dalának felvezető gonoszsága után sorra színpadra futott a négy titán, hogy kezdetét vegye a modern metalmuzsika egyik legkorrektebb fémdarálása.

A közönség roppant lelkesedéssel fogadta a régi/új basszusgitárost, Dave Ellefson-t, aki sokáig feketelistás volt Megadeth körökben, amiért beperelte Mustaine urat, de úgy látszik, hogy a béke szentsége mindennél fontosabb, így a két névrokon hosszú idő után ismét együtt tolta a bakancsalávalót.
 
Annyira szívesen írnám, hogy mennyire tökéletes hangzású volt ez a koncert, de sajnálatos módon ez egyáltalán nem állná meg a helyét. Az első néhány dal után az ember mindig reménykedik, hogy a keverőpultnál dolgozó személyzet is a fülén át hallja a külvilág zajait, de a terem több pontján is ugyanaz a kása fogadta az ember hallójáratait.
Talán egy-két olyan dal volt, amelyre azt tudom mondani, hogy minőségi módon szólalt meg, és a hangszerek nem nyomták el egymást.

Azt meg végképp nem tudtam hova tenni, hogy a felső hangszórók a „Five Magics” basszus intrója közben olyan recsegésbe kezdtek, mintha egy méretes chips-es zacskót zörgettek volna a fülem mellett.
A negatívumlistára sajnos még azt is fel kellett vésnem, hogy Mustaine mester hangja jócskán megkopott az elmúlt években, és a gonosz manó hangtól eltekintve (lásd például „Sweating Bullets”) bizony nem igazán jöttek ki a magasabb fekvésű énektémák.

Jó, persze, Dave sosem volt egy Sammy Hagar vagy Bruce Dickinson, de ennek ellenére néhány klasszikus melódiát elég elkeserítő volt fejhangon elénekelve hallgatni. A szólógitáros Chris Broderick simán hozta elődjei irgalmatlan tekeréseit, de élmény volt hallgatni Shawn Drover kétlábas témáit is.
Nagyon remélem, hogy Dave-re nem jön rá megint az agybaj, hogy új zenészekre van szüksége, mert annak ellenére, hogy ő a Megadeth „örök” tagja, ez a formáció kellően gyilkos.
 
A korábbi setlistek tanulmányozása után örömmel vettem volna, ha nálunk is elejétől a végéig eljátszák a Rust-ot, de már akkor tudtam, hogy a magyar közönségnek egy szerényebb dalösszeállítás jut, amikor az első dal rifforkánjába csapott bele Dave.
Ez nem volt más, mint a „Holy Wars...The Punishment Due” a klasszikus lemezről, amelyet kapásból a „Hangar 18” követett. A korábbi koncerteken a RIP-et egy keretbe foglalva vezették fel elejétől a végéig, míg itt már a harmadik nótánál borult a „rend”, ugyanis az új lemez nyitódalának őrült tempójú témájába kezdett bele a csapat.
 
Csalódottságom meglehetősen nagy méreteket öltött, hiszen egy fesztiválon érthető, ha a csapat spórolni kezd a dalokkal, de egy önálló koncert esetén ez a nem a legjobb tett a közönséggel szemben.
A kötelező slágerek persze megvoltak, hiszen lehetett zúzni a `92-es Countdown to Extinction nyitódalára, a „Skin O’ My Teeth”-re, ami előtt Dave három sorban összefoglalta, hogy a nótát egy fogorvosi látogatás ihlette, majd lehetett bólogatni a rádiós sikerdallá lett „Trust”-ra (hova lett a kétnyakú gitár??), melankóliázni az „A Tout Le Monde”-ra, vagy dél-amerikai módon énekelni a zenekar nevét a megasláger „Symphony Of Destruction”-re.

Aztán rövid levonulás, ami alatt szinte meg sem várták, amíg a közönség rendesen visszatapsolja a bandát, hanem pikk-pakk bele is kezdtek a záró „Peace Sells”-be. A közös meghajlás és szuvenír szervíz után Dave kint maradt, elbúcsúzott a legendás szavaival („You have been great, we have been Megadeth”). És ennyi.

Az outro hangjai alatt eleinte még reménykedtem a csodában - sokadmagammal egyetemben -, hogy meglepetésként ránk zúdítanak mondjuk egy „She-wolf”-ot vagy netán egy tételt a teljesen hanyagolt The System Has Failed lemezről, de a közös vágy kielégítetlen maradt.

Alig 75 perc (14 dal) az egyik legnagyobb metalbandából kevés. Nagyon kevés. Lehet persze okokat keresni, hiszen a csapat szinte minden nap játszik a most futó turnén, és ez fizikailag borzasztóan megerőltető, de egy ilyen nyúlfarknyi buli nem elegendő ahhoz, hogy ne lehessen jelzőként a „hakni” szót használni.
A koncert nagyobbik része alatt enerváltnak tűnő Dave nem is próbálta leplezni fáradtságát, és ugyan bíztatta a jelenlévő publikumot a Sonisphere fesztiválsorozat élő közvetítésének megtekintésére, de nyilván egy moziból teljesen más hangulata van egy fémes „hangversenynek”, mint a helyszínen.
 
Az, hogy lesz-e még valaha Megadeth koncert Magyarországon, korántsem biztos, hiszen villámkezű Dave már évek óta rebesgeti, hogy kiöregedett a szakmából, és valószínűleg szívesebben nyesegetné már a rózsákat a hátsó kertjében, de ugye tudjuk, hogy a remény hal meg utoljára, és bízni mindig illendő dolog.

A negatívumok ellenére örülök, hogy részt vehettem ezen az előadáson, illetve annak is, hogy a mai napig aktív ez a banda, hiszen generációk zenei világát határozta meg a Megadeth muzsikája, és amíg van rá lehetőség, hogy a speciális énektechnikát alkalmazó (lásd: összeszorított fogak) Mustaine úr politikával és érdekes víziókkal átszőtt dalait élőben is meg lehet hallgatni a szerző előadásában, addig érdemes lesz a koncertjeikre járni.
 
Az együttes tagjai:
Dave Mustaine – ének, gitár
David Ellefson – basszusgitár, vokál
Shawn Drover – dobok
Chris Broderick – gitár, vokál
 
A koncerten elhangzott dalok:
1. Holy Wars... The Punishment Due
2. Hangar 18
3. Headcrusher
4. In My Darkest Hour
5. Skin O` My Teeth
6. Five Magics
7. Poison Was the Cure
8. Hook In Mouth
9. Tornado of Souls
10. Trust
11. A Tout Le Monde
12. Sweating Bullets
13. Symphony Of Destruction
14. Peace Sells