FőképNem sokkal azután, hogy Ritchie Blackmore lényegében kirúgta a Deep Purple-ből Ian Gillant és Roger Glovert, újabb feszültségek keletkeztek az együttesben.
Az új felállással készített második albumba, a Stormbringerbe Blackmore szerint túlságosan sok funkos és soulos elemet csempészett a két új tag, David Coverdale és Glenn Hughes. A csapat ráadásul arra sem volt hajlandó, hogy rögzítse Steve Hammond „Black Sheep of the Family”-jének feldolgozását, a gitáros így a művészi nézeteltérések miatt új utakat kezdett keresni.
 
Ehhez kiváló társakra lelt a Deep Purple előzenekara, az Elf tagjaiban, és mindenekelőtt Ronnie James Dio-ban, akivel Blackmore hamarosan rendkívül termékeny alkotói kapcsolatot alakított ki.
Olyannyira, hogy az Elf tagjait session-muzsikusokként alkalmazva a Blackmore–Dio szerzőpáros egész albumnyi anyagot rögzített 1974-ben, még Blackmore Deep Purple-ből való kiválása előtt.

A lemez valójában nem az együttes neve alatt, hanem félig-meddig szólóalbumként jelent meg Ritchie Blackmore’s Rainbow címen, a felállás pedig soha nem adta elő élőben a számokat.
 
Már a meseszerű színekkel megfestett, gitáralak köré épült várkastélyt ábrázoló borítót szemlélve sejthető, hogy Dio szövegei túlmutatnak a hagyományos rock and roll kliséken, és egyfajta középkori, fantasztikus miliőbe repítenek el, zeneileg pedig sokkal inkább a klasszikus muzsika hatásai fedezhetők fel a kompozíciókban.
 
Meglepetésként hat viszont, hogy az albumot nyitó „Man on the Silver Mountain” hangzása – talán a mellotron, valamint Gary Driscoll kissé rhythm and blues-os dobolása miatt – sokkal funkosabb, azaz sokkal inkább tükrözi a korszak hard rockjának általános tendenciáit, mint az egy ilyen, a Stormbringer jellemző jegyeit megtagadni igyekvő produkciótól elvárható lenne.
Dio erőteljes hangja, no meg Blackmore utánozhatatlan gitározása és karakteres szólója azonban egyértelműen slágerré tette a dalt.
 
A hat-nyolcadban hullámzó „Self Portrait” ellenben tagadhatatlanul az újdonságra való nyitás, a reneszánsz és barokk stílusjegyek beépítésére tett kísérletek kezdete. Nem véletlen, hogy Blackmore feleségével együtt létrehozott zenekara a Blackmore’s Night ezt a Rainbow-szerzeményt dolgozta fel elsőként a régi dalok közül.
Különösen izgalmas Blackmore kifejezetten barokkos szólója, melyhez hasonlót nemigen hallhattunk tőle a korábbi lemezeken.
 
Úgy vélem, a Stormbringerről lemaradt „Black Sheep of the Family” majdhogynem hatásosabb Dio énekével, noha a feldolgozásból egyértelműen kiérezhető, Blackmore kinek milyen szerepeket szánt volna a Deep Purple tagjai közül.
Ám ami nem történt meg, az nem is rekonstruálható. Inkább örüljünk annak, hogy ebben a formában megvalósult és megmaradt az elképzelés.
 
Az eredeti vinil-lemez A-oldalát lezáró „Catch the Rainbow” meditatív ballada, amely tökéletesen megmutatja, hogy Dio nem kizárólag a hard rock keményebb szféráiban mozog otthonosan, hanem a lassú, érzelmes, elgondolkodtató dalokat úgyszintén maximális érzékkel és hatással adja elő.
Blackmore slide-gyűrűvel előadott, lélekkel teli szólóiból kiérződik a valódi koncertsiker, az egyszerűségében is míves alapból pedig a hosszú improvizáció lehetősége.
 
A „Snake Charmer” nem tartozik a kedvenceim közé, habár a témák önmagukban nem rosszak, a remekbe sikerült gitárszólóig azonban kevés igazán emlékezetes momentummal büszkélkedhet a szám. Egy gitárszóló viszont mégsem csinál nyarat, vagyis tesz slágerré egy számot.
 
Annál izgalmasabb viszont a csembalóra emlékeztető billentyűkkel, akusztikus vagy akusztikus jellegű gitározással és reneszánsz és barokk akkordmenetekkel előadott, szépséges „Temple of the King”.
A középkori témájú, középtempós szerzemény lehetőséget biztosít egyrészt arra, hogy Dio megmutassa, mire képes a hangjával, másrészt arra, hogy Blackmore ismét egy slide-gyűrűvel előadott, meditatív szólóval gyönyörködtessen.
 
Az „If You Don’t Like Rock’n’Roll” valószínűleg egyike az utolsó valódi zongorával (és tapssal kísért zongoraszólóval) rögzített klasszikus rock and roll-alapú rock-daloknak. Intellektualitás tekintetében talán nem mérhető az album többi teljesítményéhez, viszont kétségtelenül magával ragadóan szórakoztató szám.
 
A fantasybe illő szövegű „Sixteenth Century Greensleeves” már a Rainbow következő albuma, a Rising felé mutat. Határozott, kemény, jól megjegyezhető alapok, nagyszerű orgánumú ének, remekbeszabott gitárszóló, és ami a legfontosabb, egyfajta sajátságosan Rainbow-szerű változatosság jellemzi a dal kidolgozását.
 
Az albumon hallható második feldolgozás a Yardbirds „Still I’m Sad”-jének Blackmore-féle, instrumentális újragondolása egyszerűen zseniális. A mindvégig ökörkolomppal erősített dobok, a dallamot éneklőn megszólaltató gitár, a szám elképesztő lendülete teljességgel ellenállhatatlanná teszik a dalt.
Nyilván nem véletlen, hogy az utolsó Rainbow-albumon Blackmore még egyszer, utoljára felvette a számot, amely így ténylegesen végigkísérte az együttes egész történetét.
 
Ronnie James Dio kedvenc Rainbow-lemeze nem feltétlenül fogható a klasszikus, mindenki által egyöntetűen dicsért korongokhoz, mégis szinte csupa zenei gyöngyszemet tartalmaz, melyeket – ahogy egyben az egész albumot is – bármikor és bármennyiszer szívesen újra hallgatok, és ezzel nem hinném, hogy egyedül lennék a világon.
 
Az együttes tagjai:
Ritchie Blackmore – gitár
Ronnie James Dio – ének
Gary Driscoll – dobok
Craig Gruber – basszusgitár
Mickey Lee Soule – zongora, mellotron, clavinet, orgona
 
A lemezen elhangzó számok listája:
1. Man On The Silver Mountain
2. Self Portrait
3. Black Sheep Of The Family
4. Catch The Rainbow
5. Snake Charmer
6. The Temple Of The King
7. If You Don’t Like Rock’n’Roll
8. Sixteenth Century Greensleeves
9. Still I’m Sad
 
Diszkográfia:Ritchie Blackmore’s Rainbow (1975)
Rising (1976)
On Stage (1977) – koncert
Long Live Rock’n’Roll (1978)
Down To Earth (1979)
Difficult To Cure (1981)
Straight Between The Eyes (1982)
Bent Out Of Shape (1983)
Finyl Vinyl (1986)
Stranger In Us All (1995)