Főkép

Amikor kissé horrorisztikusan festett arcú, fekete szerkós tinédzserek gyülekeznek koncert előtt, mi másra gondolhatnánk, mint hogy hamarosan egy norvég death metal banda fog zúzni valahol.
Pedig a kissé glames, sőt, némely esetben akár diszkósnak is mondható démonpofázmányokat egy, a hetvenes években befutott hard rock and roll zenekar honosította meg: a Kiss.

A magas talpú cipőkkel és ál-középkori kellékekkel felturbózott jelmezek egyértelműen arra utalnak, hogy a Kiss koncertjein minden másnál fontosabb a show, a látvány, a minden elemében csak rock-cirkusznak nevezhető szórakoztatás.
 
Talán ez lehet az oka annak, hogy a zene másodlagossá válik a Kiss koncertjein. Nem érdekes, mennyire szólnak jól a hangszerek – noha nem panaszkodhattunk, hiszen kisebb aránytalanságoktól eltekintve alapvetően minden a helyén volt, és az átlagosnál jobbnak éreztem a hangosítást és a keverést –, vagy épp milyenek maguk a számok – hiába, hogy mondjuk a „Crazy Nights”, a „Shock Me” vagy a „Black Diamond” dallamos és kőkemény rock and rollja a mai napig feledhetetlen slágerek és minden további nélkül megállják a helyüket, sőt, még az új album, a turnén promotált Sonic Boom dalai is meglehetősen ütősek.
 
Az eleve élményszerű körítéshez hozzáadódik még a modern technika: a három nagy, és több tucatnyi kisebb kivetítő, melyeken néha a nyolcvanas évek videoklipjeit idéző képsokszorozással jelent meg Tommy Thayer gitáros, vagy tűntek fel a rendszeresen bevetett lángoszlopok, vagy az eleve lenyűgöző (és időnként már-már dobhártyaszaggató) egyéb pirotechnikai elemek hatásfokozó másai.

S abban sem vagyok biztos, hogy az emelőszerkezetek, vagy a ráadásban felhangzó rock diszkó-sláger, az „I Was Made For Lovin’ You” alatt a Paul Stanley-t a közönség feje felett a keverőpultnál elhelyezett kisebb forgószínpadra repítő állványzat ugyanilyen magától értetődő kellékeknek számítottak tíz vagy húsz évvel ezelőtt.
 
Közben a hard rock bulik hagyományaihoz híven mindenki megmutathatta, mire képes. Eric Singer remek kis dobszólóval rukkolt ki, ám valóban felülmúlhatatlannak azt éreztem, mikor a dob Tommy Thayer gitárjával felelgetett egy hosszabb kiállásban.
Paul Stanley nem csupán arra lehet büszke, hogy ötvennyolc évesen sem folyt még szét, hanem arra is, hogy gond nélkül elénekelte nem csak a Kiss nótáit, hanem a Led Zeppelin „Whole Lotta Love”-ja sem kottyant meg neki.

A művért köpő-okádó Gene Simmons félig-meddig hazalátogatott Magyarországra, így nem meglepő, hogy miután szólója közben, melynek egy részét a színpad feletti állványzatra démonként „felröppenve” nyomta le, magyarul köszöntötte a közönséget, és hangulati elemként elénekeltette az „Az a szép...” kezdetű csárdást.
 
A koncert csúcspontja mégis a megszokottnál jelentősen hosszabb, nagyjából fél órás ráadás volt, melyben elhangzott a kifejezetten heavy metalba hajló, és a közönséget azonnal beindító „Lick It Up”, valamint a témájában és zeneileg egyaránt rock-himnusz jellegű, Russ Ballarddal együtt jegyzett „God Gave Rock’n’Roll To You II” is.
 
Kétség sem férhet hozzá, hogy a Kiss egyike a ma már szinte kihaltnak számító aréna-bandáknak. Nagyszabású, látványközpontú koncertjeik vitathatatlanul megkívánják a nagy, lehetőleg zárt tereket, így nem is lehetett volna jobb helyszínt választani a Sonic Boom-turné budapesti koncertjéhez, hiszen a Papp László Sportaréna minden tekintetben felülmúlja a korábbi Kiss-bulik helyszíneit, a Kisstadiont és a Petőfi Csarnokot.
Kizárólag így és itt lehetett teljes az élmény, amely a régi rajongók számára mindenképp emlékezetes, az arcfestett tiniknek pedig talán egész életükre meghatározó marad.